2018. május 20., vasárnap

Sárkány Zsombor- A szuperhősök hazudnak!



A pop kultúrára nyitott embernek tartom magam, mindig is érdekeltek az alternatív világok, a sci-fi, vagy épp egy epikus fantasy. Kezdetben nyitottan álltam hozzá a Marvel által jegyzett „szuperhős” filmekhez is. A gyerekkoromból még angol nyelven megismert karakterek, mint oly sokak számára, nekem is hívogatónak bizonyultak. Azonban bekellet, lássam az idő előrehaladásával; a Marvel által felépített világ, halálosan lustán van felépítve, egyszerre kínzóan zavaros és ostobán egyszerű, de mind ennek a tetejében még hihetetlenül veszélyes kulturális mintákat is hordoz. Mindezt eddig nem tartottam közlésnek érdemesre, de a legutóbbi” bosszúállók” film körüli hisztéria végképp felforralta az agyvizemet. Ugyan az első bosszúállók után már egyetlen ilyen filmet se láttam (és nem is fogok), mégis leszek olyan orcátlan troll, hogy elmondjam mi is a problémám az egésszel. 

 Az „erős ember” kultusz: A képregény filmek többsége általában egy karakterre van felépítve, egyetlen protagonistára koncentrálunk. Ezért erre a karakterre hárul általában a problémák megoldása is, miközben a film által bemutatott „átlagember” csak sikoltozni és menekülni tud. Ha meg is jelenik a katonaság vagy a társadalom bármilyen immunválasza, a hatás elmarad, a lövedékek ártalmatlanul pattognak le a főgonoszról. Az übermens tehát színre lép, és megold mindent, amíg az untermens a köve alatt lapít. Ez aztán a néző tudatában, mint kulturális minta, kialakít egyfajta mentális tunyaságot. „A problémát bízd a profikra, a félistenek vigyáznak rád!” Hányszor kaptam már meg jómagam is a kiosztást akár a Disszidens kapcsán is, „Ne hősködj már!”. Úgy tűnik, hogy amíg nem hordom kívül a bugyogómat és nem vagyok félisten, az emberek egy részét irritálja, ha problémákról és megoldásokról mondok véleményt. És lám, általában ez a csoport nagyban átfedi a kérdéses filmek rajongó táborát. Csakhogy a való életben nincsenek a szuperhősökhöz mérten, még csak hasonló képességű egyének se. Nincsenek köztünk félistenek, mind egyformán gyengék és gyarlók vagyunk, és egyformán erősek és bátrak. A problémák pedig ránk várnak és nem az erős emberre, aki átnyúl a fejünk felett. Menyivel felemelőbb és gyermeki lelkesedést kiváló filmek és történetek azok, ahol egy közösségként birkózik meg az emberiség a gonosszal? A Függetlenség napja, hogy mást ne mondjak, igaz hasonlóan gagyi látványfilm, mégis jobb érzéssel tudok rágondolni, mint akármelyik Marvel filmre. Nem tartom jó iránynak tehát azt, hogy példának okáért, a globális környezeti problémákra, a Bolygó kapitánya a kultúránk válasza.

A „világépítés” hazugsága: A vendégszereplés, kedvelt s gyakori eszköze a képregények világának. Gyerekkorából mindenki felidézheti azokat az különleges epizódokat, amikor kedvenc meseszereplői találkoztak egymással. Ez nem feltétlen jelent változást egyik story alapszerkezetébe se, nem marad nyoma, vagy nem lesznek következményei. Viszont ez nem „világépítés” mint ahogy azt a Marvel megpróbálja leerőszakolni a torkunkon. Egy alternatív valóság, egy képzeletbeli tér létrehozásának megvannak a maga szabályai, amik segítségével a papírra vetett szavak, gondolatok megtelnek élettel. Ilyenek az alapfelvetés meghatározása, egy szabályrendszer rögzítése és annak következetes betartása, a kontinuitás, és a dolgok egymásra való kihatásának figyelembe vétele. Ezek közül mely igaz a Marvel úgy nevezett univerzumára? Mi az alapvetés? A Star Wars világának ott az erő és a hipertér, a klasszikus fantasy világoknak ott vannak a különböző értelmes fajok és a középkori díszlet, Harry Potter világának ott a mágia. Hogy lehet tehát megfogalmazni a Bosszúállók világának lényegét? Sehogyan! A Marvel szörnyetege nem egy alternatív univerzum, hanem vasvillával egymásra hányt, egymástól eredetileg külön kontextusban értelmezendő, történetek konglomerátuma. Se alapvetés, se egységes szabályrendszer, se következmények, se semmi. Egy nagy vendégszereplés tehát nem vagyok hajlandó elfogadni, mint alternatív világot.

Az antagonista hiánya: Talán az egész nyugati kultúrát megilleti a kritika, amiért nem vagyunk képesek épkézláb gonoszokat alkotni. Nem csak a Marvelre igaz, hogy a hős ellenpontját mindig eredendően gonosznak, és a pusztításon kívül semmilyen céllal nem rendelkezőnek, ábrázolja. Teljesen azonosulhatatlan, minden elemében gonosz és destruktív. Ennek köze lehet a bibliai sátán ábrázolásnak, ami alapját képezi a gonoszról történő gondolkodásmódunknak, de a Marvel ezt a kulturális deficitet, hiperinflációvá növelte. Egészen addig a pontig míg az antagonista karaktere már szinte nem is létezik, csupán egy hőseinek ellentétes erő van formájában van jelen. Nem is csodálkozok hát amikor a képregényfilmeken szocializálódott generáció, képtelen a felek közti párbeszédre, akár a politika világában, akár a magánéletben. Soha nem igyekeznek megérteni a másik fél álláspontját, hiszen az újabb felvett kulturális minta szerint nincs mit megérteni! A konzervatív oldalt már már beteges mértékben démonizáló liberális média, a polgárháborús hangulat, és a nyugati egyetemeken őrjöngő aktivisták, mind ennek tudhatók be.

Nem gondolom úgy, hogy ez a lassan húsz film a műfaján belül is akármit is hozzá tett volna a közöshöz, a látványon látványvilágon kívül. De sok más agyatlan akció filmmel ellentétben még el is vett, a Marvel bűn lajstromát pedig még oldalakon keresztül lehetne folytatni, de inkább szeretnék valami kellemesebbet megosztani az olvasósággal.
Sárkány Zsombor

2018. május 16., szerda

Az embergyűlölő állatvédők

Az embergyűlölő állatvédők ismét lecsaptak és a legprimitívebb, tudattalanból feltörő ösztön dühüket hányták a komment mezőkbe. Igen, Zara a szurikáta meghalt. Egy kisgyerek a tiltás ellenére benyúlt a vemhes állathoz és az védekezve megharapta, a gyerek megijedve földhöz vágta és Zara és kicsinyei sajnos elpusztultak. Szomorú és nyomasztó történet. De még nyomasztóbb amit várható volt, hogy kivált. Most az "állatbarátok" fröcsögnek és a kisfiút minimum veréssel fenyegetik. Vagy minimum őt is úgy vágnák földhöz, ahogy szegény Zarát. Ez az embergyűlölő állatvédők híres védjegye, hogy tegyük azt az elkövetővel, amit ő tett az állattal. Ha felkötötte a kutyát, vagy végighúzta a vonóhorogra kötve, akkor akasszuk fel őt is vagy húzzuk végig az aszfalton szintén. Szemet szemért, fogat fogért. Rohadtul nyomasztó és rideg korunknak ez az egyre népszerűbb trendje. Ne értse félre senki, mikor ilyen híreket hallok, hogy vonóhorogra kötve húzták mérföldeken át a szerencsétlen állatot, felfordul a gyomrom és valami nagyon szorongató, szörnyű érzés fog el. Azért fog el, mert az ember alatti viselkedésmód. Az a szellemiség ami árad egy ilyen cselekedetből nem emberi, hanem sötét és démoni. A probléma ott kezdődik, hogy az embergyűlölő állatvédő nem érzi ezt, hanem hasonló sötét és démoni gyűlölettel reagálnak. Ők ugyanúgy végighúznák az elkövetőt beteges dühvel és sátáni örömmel a sztrádán. Én pedig állok és ugyanaz a förtelmesen nyomasztó, szorongató érzés fog el ezek láttán. A gyűlölet gyűlöletet szül. A szélsőség megszüli a másik szélsőséget és táplálja azt.

Valójában az embergyűlölő állatvédők nem azért szeretik az állatokat, mert az emberi mivoltuk olyan fejlett, hogy már nem csak embertársaikra terjed ki a felebaráti, krisztusi szeretetük, hanem már isteni teremtettségükben tisztelik a más lényeket is. Sokkal inkább azért rajonganak betegesen az állatokért és keresik abban is az emberi szeretetet, mert sem ők, sem a társadalom többsége nem üti meg azt a nívót, hogy ember jelzővel illessük. Biológiailag ember. Szellemileg sötét, állatalatti, démoni lét ez. Ilyen lét azé aki szándékosan állatot kínoz és ilyen lét, aki szemet szemért elv alapján hajtaná végre ugyanezt az elkövetőn. A kisfiú még kisfiú. Egy gyerek. És most tízezrek okádják rá iszonyú, bosszúszomjas frusztrációjukat. Engem annak idején csak egy osztály pécézett ki. Nem volt kellemes. Milyen lehet ebben az életkorban ha az interneten emberi testbe bújt démoni lények fröcsögik átkaikat rád...Ez a kisfiú még felnő, és ha nem rombolja szét a fél ország internetes fórumokon a lelkét, akkor még ember lehet belőle. Ember, aki megérdemli ezt a jelzőt. Ember, aki krisztusi szeretettel viszonyul embertársai iránt és kellő tisztelettel a teremtett világ minden lényéhez. Valóban ember, olyan, amilyen Zara sohasem lehetett volna, és amilyen talán, az állatvédőnek álcázott emberellenes szörnyek sem lehetnek már sosem.
Horváth Martin

2018. május 14., hétfő

Eurovízió és a kulturális marxizmus

Az Eurovíziós Dalfesztivál már hosszú ideje legalább akkora "humbuk"-verseny, mint az Oscar-díjért folytatott harc. Ha valami megfelelően egyenlőség-propaganda, elfogadáspárti, nemi identitással nem tisztában lévő, holokauszt témájú, feminista, akkor kellő esélyekkel indul a film és zeneipar díjátadóin. Megjegyezném, hogy ne örüljenek a szélsőjobberek, nem Izrael győzelme miatt háborgok, én még összeszorított foggal ugyan, de azt is eltudom fogadni, hogy kulturálisan Európa része a zsidóságot képviselő állam. A zsidóság ugyanúgy fel van használva a kulturális-marxizmus fegyvertárában a holokauszt révén, mint a homoszexuálisok vagy bármely kisebbség. A szélsőséges baloldali szellemiség nem tekint rájuk másképp, mint eszközre a jobboldal szellemiségével vívott harcban. Sőt, a baloldal eszmei alfajai váltakoznak időközben, tehát míg 30 éve komoly előnyt jelentett egy holokauszt tragédia témája, vagy holokauszt túlélőnek lenni a média világában, addigra ma már ezt a kártyát üti a genderizmus. Tehát ha egy holokauszttúlélő rendező vagy, de közbe a feministák rád szórják a #meetoo átkot, akkor a zsidóságod tragédiája már nem véd meg. Ennek ellenére még biztosan nagy felhajtást érő Oscar-díjat jelent a Saul fia napjainkban is. De az Eurovízión Conchita Wurstnak minden nemzetiségi történelmi tragédiával szemben már nagyobb esélye volt évekkel ezelőtt, csak mert "szakálla volt gender".
A lényeg, hogy a nyugati kulturális és szórakoztatóiparban egyértelműen ideológiai alapon történnek jutalmazások. Az már csak hab a tortán, ha művészileg és szakmailag is jó az alkotás. Sőt a kádárizmus öncenzúrájához hasonlóan, nyugaton a zeneszerzők és rendezők maguktól olyan témákat és karaktereket gyártanak, amelyekkel tudják, hogy befuthatnak a kulturális-baloldal terrorja alatt lévő nyugati világban. Valójában ez semmivel sem másabb, minthogy idehaza Mészáros Lőrinc hogyan nyer közbeszerzést, vagy Polt Péter mi alapján nézi a jogot és, hogy a NVI hogyan szelektál a népszavazási kérdések jóváhagyása körül. Mindenki az adott országban tudja, hogy honnan fúj a szél és a hatalmon lévő klikk/ ideológiai oldalnak akar megfelelni. Így azonban alkalmas, képzett, rátermett emberek nem nyernek projekteket a NER-ben, és tehetséges alkotók, művészek halhatnak éhen a Nyugaton, csupán mert nem megfelelően gondolkodtak az őket körülvevő viszonyokról.
Horváth Martin

2018. május 8., kedd

Sárkány Zsombor- Választási csalás?


A választások után, úgy érzem itt az idő beszélni egy kicsit a mély állam koncepciójáról. Itt az idő, hiszen tökéletes aktualitást ad a dolognak a választások utáni szokásos hiszti, a társadalom megfelelő térfelének részéről. Mindenki csalást kiált és a szavazatok újra számlálását követeli. Az értelmiség ördögöt fest a falra, és a megfelelő házi újságíróknak és műsorvezetőknek pedig habzik a szájuk és nyelveken szólnak.

De vajon mennyire jogos vagy valóságos az épp ellenzékbe került vagy ellenzékben maradt tábor érzése, a demokrácia vereségével kapcsolatban? Aki épp a jó lóra tett az nem fog ilyen kételyeket megfogalmazni, hiszen örül, hogy a kedvence marad a kiszavazó show után a villában. Aki pedig vesztett az akkor is a demokrácia haláláról fog hörögni, ha a világ legdemokratikusabb választása zajlott le. Ez kellően megnehezíti, hogy valaki tisztán lássa a dolgokat. Viszont pártszimpátia ide vagy oda be kell látni, hogy a közakarat érvényesülése súlyos akadályokba ütközik.

Itt jön a képbe a mély állam megismerésének fontossága. Ez a közigazgatási jelenség az utóbbi időben nagyobb nyilvánosságot kapott Trump elnöksége által, aki a szájára vette ezt a nem épp előtérben lévő konglomerátumot, és zászlajára tűzte a „deepstate” magyarul a mély állam befolyásának visszaszorítását. Ezek hallatán már mindenkinek akadhat ötlete arról mit is jelenthet a deepstate. Első hallásra nekem is valami háttérben meghúzódó manipulatív és kártékony csoport jutott eszembe. Egy kis kutatás után rájön az ember, hogy a valóság nem ilyen egyszerű.

A politika tudománya szerint a mély állam nem más, mint azon szakértői körök, szervezetek, összessége, amik az állam megbízásából vagy annak részeként, olyan feladatokat látnak el, amik komolyabb szaktudást és folytonosságot követelnek. Egy négy évre berendezkedő kormány nem képes hosszú távú vagy rendkívül specifikus feladatokat ellátni. A politikus csupán a felhatalmazást birtokolja és iránymutatást tud adni, szakmai részleteket nem vagy nem mindig tud kidolgozni. Ezért alakult ki ez a garnitúra, ami jövő-menő kormányoktól függetlenül tevékenykedik, politikusaink árnyékában folytonosságot és szakértelmet biztosítva. A papírforma tehát nem is olyan vészes, és ez a felállás demokráciánk része, ilyen olyan formában a korai tizenkilencedik század óta. Miért szeretne tehát Trump elnök lesújtani erre a látszólag szakemberekből és tanácsadókból álló segédszárnyra? És miért hoztam fel az aktuális magyarországi választási hisztit?

A probléma, mint oly sok helyen itt is korrupcióval kezdődik. Már Eisenhower elnök is figyelmeztetett a mély-államba beszivárgó ipari, üzleti lobbistákra. Az állam jó megrendelő és, pár jól irányzott ajánlással remek lehetőségek nyílhatnak meg egy vállalkozás előtt. Innen már csak egy lépésre van az, hogy maga az oligarcha diktáljon a politikusnak. Azóta több-kevesebb mértékben a mély állam átalakult az államnak szakmai segítséget nyújtó szárnyból, az üzleti körök érdekképviseletévé az államon belül. Végső soron, a mély állami szerveződések váltak a ma ismert korrupció fő forrásává. Mindezt pont a már említett antidemokratikus jelleg és az átláthatatlanság tette lehetővé. Az Egyesült Államoknál maradva, példának okáért; szinte közhely az államot harci kutyaként kezelő fegyver és olaj-lobbi ténye. Nem volt véletlen az se, hogy amerikai közpénzek kerültek felhasználásra az idei magyar választási kampányban az ellenzék támogatására, közli a LibertyReport. Daniel McAdams szerint főleg a vidéki ellenzéki sajtóorgánumok kerültek támogatásra az USA által, ráadásul mindezt Trump elnök háta mögött. Talán ez jelzi a legfényesebben azt, hogy a mély állam a saját feje után megy akár külpolitikáról vagy belpolitikáról van szó, Trump elnök ugyanis az eddigi USA elnökök közül pozitívabban viszonyul a jelenlegi Magyar Kormányhoz.

Közép-Európának is megvannak a maguk sajátosságai a mély állami működések terén. Úgy néz ki nálunk, inkább a privatizációból meggazdagodott oligarcháké, egyéneké a főszerep, semmint a nagy nemzetközi lobbiké. Így a cikk elején feltett kérdést megválaszolásra került e részben; valóban szabadak voltak az idei választások? Nem! Ahogy az összes eddigi se. Amíg nem érvényesül kellően a polgárok akarata, mert a mély államnak más ötletei támadnak, hiába cserélgetjük a kormányokat. Nézzük csak meg az ellenzék kampányát. Gyerekkoromból, halvány töredékes emlékekből még dereng, hogy már akkor a kilencvenes évek végén is elhangzott minden, ami idén is. Kis és közép vállalkozások támogatása, egészségügy, oktatás. A mély állam tevékenykedése mellet talán nem is véletlen, hogy eddig egy kormány se bírt el ezekkel a problémákkal. A sokat kritizált rendszerváltás lényegi bukása is talán ebben fogható meg. Az előző rendszer a mély államon keresztül konzerválta magát, ezzel elkerülve szinte mindenki figyelmét. Egy ilyen garnitúra lecserélése egy kormány által, igazán nehéz dolog és kemény kezet igénylő feladat. A Fidesz újbóli hatalomra kerülésekor nagy vehemenciával neki is látott saját struktúrájának kialakításához, az évek során a közigazgatás és a többi hatalmi ág heves ellenállása részben ezzel is magyarázható. De sajnos tizenkét év alkotmányos többségben való kormányzás ide vagy oda, a mély állam normális működésének visszaállítása helyett megszületett az újabb gólem, amit ma NER-nek nevezünk.

A Fidesz kormányok igazi bűne nem az, amivel az ellenzék vádolja. Nem az a baj, hogy kifüstölték az előző rendszer szellemi örököseit a közigazgatásból. Nem is az, hogy kemény kézzel jártak el és mertek új alkotmányt írni, és az rendszer összes elemébe belenyúltak. Hanem az, hogy amikor végre sikerült bevenni a velünk élő Kádár-rendszer földalatti erődítményeit egy új kezdet helyett, lemásolták az eddigi modellt és átvették a működési elveit. A Fidesz által kiépített mély államot majd akkor figyelhetjük meg igazán működés közben, ha már nem a Fidesz van kormányon. De nagy összegbe fogadok bárkivel, hogy egy esetleges NER-váltó kormány pár személycsere után roppant kényelmesen fogja magát érezni, és esze ágában sem lesz struktúrát váltani.

Összességében tehát elmondhatjuk; a meglátásban igaza van a jelenleg Budapesten tüntetőknek. Valóban elvették tőlünk a döntés jogát, de nem most, és nem Orbán.
Sárkány Zsombor

2018. május 5., szombat

Horváth Martin- Jobboldali kommunisták


Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, annak apropóján, hogy Karl Marx 200 éve született, annak, hogy a kommunista diktatúrákról- vagy amiket legalábbis annak neveznek-, kifejtsem a véleményem. Megszámlálhatatlan azon nézetek száma a baloldali, neomarxista részről, amelyek azt állítják, hogy a 20. században kommunista illetve szocialista  címszó alatt megvalósult rendszerek valójában nem voltak kommunisták. A nemzeti-konzervatív oldalon persze ilyenkor gúnyos reakciók vannak. Amolyan szerecsenmosdatásnak vélik ezt a véleményt. Azonban én úgy gondolom, igazat kell adjak ezeknek neomarxistáknak. Valóban nem voltak kommunisták a magukat kommunistának valló rendszerek a 20. században. Sőt, azt mondom még csak baloldaliak sem voltak. Rögvest kifejtem miért. Mielőtt azonban bárki megvádolna, hogy én is mosdatom a szerecsent, tisztáznám, hogy ezt a véleményemet úgy tartom fent, hogy bár nem tartom kommunistának és baloldalinak ezeket a rendszereket, vallom közben, hogy a valódi kommunizmus ha gyakorlatban megvalósulna még ezeknél a 20. századi kamukommunista diktatúráknál is szörnyűbb lenne.

Nem először írom le, de ismét kifejtem. Ha a gyökeréig ásunk a jobb és baloldali világszemléletnek, akkor egy minden különbség fő okát kiváltó különbséghez jutunk. A jobboldal számára a világ abszolútum, míg az ember relatívum. A baloldal számára pedig az ember abszolútum, míg a világ relatívum. Tehát a jobboldal számára léteznek abszolút igazságok, törvények, természeti rendszerek, bevett társadalmi szokások, hagyományok melyekhez az embernek igazodni kell. Míg a baloldal számára az ember egy önállóan teljes egész létező, mely képes a környezetét a önmagához igazítani. Ebből megérthető az összes különbség kisebb téren. Miért védi a jobboldal a nemzetet, a vallási tradíciókat, a társadalmi hierarchiát. A baloldal miért van ezek ellen és támogat olyan progresszív dolgokat mint az eltérő nemi identitásúak egyenjogúsága és a többi. A marxizmus ebből a szempontból teljességgel baloldali. Ebben vita nincs. A kommunizmus címszó alatt kifejtett nézetek zöme, velejéig baloldali ebben a filozófiai alap meghatározásban. A gyakorlat viszont messzemenően eltér.

Rögtön felmerül a gyanú, hogy azon elmélet, hogy a proletariátusnak van egy élcsapata amelyeknek a forradalmat és társadalmi átalakulásokat irányítani kell, már eleve egy kis jobboldali elhajlás. Egy aprócska alku vele, hiszen valamilyen hierarchia létét (ha ideiglenesen is) de feltételezi, hogy szükséges a társadalomban. Ettől eltekintve a kezdeti kommunista próbálkozások erősen fedték a baloldaliság fogalmát. Elég csak a Magyar Tanácsköztársaságra gondolnunk. Ott még őszinte hit volt a marxista ideológiában amelyet következetesen igyekeztek érvényesíteni is. Azonban ha megfigyeljük a folyamatokat sorra arra a felismerésre jutunk, hogy a kommunista rendszerek paradox módon de ugyanabba torkollanak, ami ellen küzdöttek. Elkezdtek sorra felvenni, valamiféle korcs-jobboldali vonásokat a társadalomszervezésben. Eltörlik a klérust, de a párt mindenható atyai figyelme és iránymutatása átveszi a helyét. Eltörlik az Atyát a Fiút és a Szentlelket is, de helyébe lép Marx, Engels és Lenin (vagy éppen aktuálisan a lokális diktátor). A Mária és Krisztus képeket és ikonokat felváltja a pártfőtitkár, vagy a „hallhatatlan” Lenin arcképe. A királyt vagy a cárt megbuktatták, de azért egy Sztálin mint „vörös cár”, Ceausescu, mint a román nép nagy ura csakúgy helyettesítik ezt, mint Pol Pot, Enver Hoxa, Mao Ce-tung. Ahogyan Kádár is remekül helyettesítette a Horthy képben megjelenő gondoskodó államapuka szerepét. Persze a hierarchia is eltörlődött és nincs többé ispán, meg grófok és bárók. Csak azért a Központi Bizottságtól kezdve még is megvolt a rangsor a pártban. Úgy vélem ennek oka, hogy a világban minden működőképes rendszer jobboldali. A világ egyszerűen jobboldali. Az univerzum és a természet rendje egyszerűen ilyen hierarchikus felépítmény, amelyben különböző szokások, hagyományok tartják egyben a társadalmat. Hogy ez így jó volna? Nem hiszem, én idealistább vagyok annál. De kétségtelen, hogy ha egy társadalmat, országot, sőt birodalmat egyben akarunk tartani, akkor amíg ebben a világban élünk, szükségszerűen jobboldali praktikákat kell bevetnünk az egyben tartására. Ez odáig jutott, hogy gyakorlatilag alig tudunk megemlíteni valóban baloldali diktatúrát. A Szovjetunió Sztálintól kezdve elindult egy klasszikus birodalom felépítménye felé, és a Hruscsovi kis kitérő után Brezsnyevvel már abszolút egy kifejezetten orosz imperialista képződménnyé változott a Szovjetunió. A Szovjetunió a 1960-as évektől nem volt más, mint egy orosz, nacionalista, a cári birodalom befolyását reprodukálni próbáló formáció, amely kommunista szlogeneket és jelképeket használt, de ő is tudta, hogy ez rég nem az. Ez az egész befolyási övezetükre igaz volt. Ugyan ki gondolja, hogy Magyarországon Kádár és köre komolyan hitt a kommunista világforradalomban. Kádár kizárólag abban hitt, hogy egy sötét kompromisszummal, amit kötött a magyar társadalommal, hitellel fenntartható az, hogy ne ismétlődjön meg 1956. Ennyi volt a kádárizmus „ideológiája”. Jugoszláviában az ideológia inkább pánszlávizmus volt, mint sem kommunizmus. Észak-Koreáról nem is beszélve. Amely sokkal inkább egy nemzetiszocializmusra emlékeztet, mint sem bármilyen baloldali diktatúrára. Kim-dinasztia uralkodik. Dinasztia egy kommunizmusban, eleve paradox. Vallásos jegyei vannak az ideológiának, erősen a koreai nacionalizmusra alapoz, abszolút a vezérkultusz, hierarchia. Észak-Korea sokkal inkább a legősibb jobboldali archetípusokra emlékeztet, mint az ókori Egyiptom vagy Babilónia vagy éppen Róma. Nem kell messzebb mennünk Romániánál egyébként, ahol Ceausescu ugyanúgy vallásos vezérkultuszt épített ki és a román nacionalizmusra alapozta az ideológiáját. De senki sem gondolja, hogy egy Etiópiában, vagy Kubában valóban valaha is kommunizmus volt, noha annak nevezték. A kommunizmus a 20. század második felétől nem volt más, mint  egy közös megnevezés, egy alibi, a nyugati, liberális demokráciával és szabad piaccal szemben önmagukat meghatározó rendszerek számára. Ha Putyin, Orbán, Duterte, Erdogan 30 évvel korábban vannak hatalmon, biztos, hogy a kommunista blokk részeként lennének számon tartva. Ezért is nem tudják sokan, hogy a NER például neokádárista, vagy szélsőjobboldali. Vagy hogyan lehetett egy szerb kommunista Milosevics a legnagyobb szerb soviniszta 10 év alatt. A magyarázat valójában, hogy nem a NER vagy nem Milosevics eldönthetetlen, hogy kommunista vagy jobboldali, hanem a kommunista címkével ellátott rendszerek voltak valójában mindig is jobboldaliak. Ezen vezetőknél az egyetlen különbség, hogy most mivel a marxizmusnak való látszatmegfelelés kényszere sem tartja vissza őket attól, hogy jobboldali módszerekkel irányítsák a társadalmukat, sokkal bátrabban és nyíltabban viszonyulnak a nemzetük vallásához, és hagyományos értékeihez. Valójában persze a „szocialista erkölcs” ha belegondolunk, nem volt tartalmában másabb, mint a keresztény erkölcs. Mélységesen konzervatív volt az öltözködés, szexualitás, drogfogyasztás terén. Ahogyan a pénz és a fogyasztói társadalom morálja ellen is ágált. Nem véletlen akadnak olyan nézetek, melyek a papíron leirt marxizmust egy „árnyék kereszténységnek” tartják. Marx nem is akart mást, mint Isten nélkül megvalósítani a Mennyországot itt a földön. Természetesen ez egy halott próbálkozás és katasztrofális eredményekkel jár ha megpróbáljuk. Még katasztrofálisabbal, mintha a névelegesen kommunista diktatúrák eljobboldaliasodnak módszereikben.

Mivel a marxizmust következetesen vallók is rájöttek a történelem során, hogy itt csak a kommunizmus csak díszlet ezekben a rendszerekben, új megoldások felé kezdtek kacsingatni, hogy valóban érvényesíthessék a baloldaliság győzelmét  a társadalomban. Ebből lett a Frankfurti iskola. Ő rólunk már korábban itt írtam. (Itt) Azt látjuk, hogy míg a magát kommunistaként definiáló világrészt a jobboldaliság szelleme fokozatosan bevette, legyőzte és átformálta, addig az ezzel szemben álló Nyugatot a kulturális baloldaliság egy hátsó ajtón letarolta. A hátsó kiskapu pedig 1968 volt. Ez a szintén ünnepélyesen fél évszázada indult folyamat, az egyetlen baloldali diktatúra megjelenésének kezdete. A feminizmus, a politikai korrektség, a szexuális forradalom, a könnyű drog legalizáció és végül a genderizmus mind-mind egy egy csápja ennek a baloldali diktatúra polipjának, mellyel valóban felszámolja a jobboldali berendezkedést, értékeket és valóban a filozófiai meghatározás szerinti baloldali világot teremt. Ahol az ember abszolútum a világ pedig relatívum. Ha megnézzük a nyugatot, elmondhatjuk, hogy lassan az első hiteles baloldali diktatúra a világon megalakult. Elég csak látnunk Kanadában azokat az eseteket, mikor elvették a szülőktől a gyermeküket mert nem nevelték elég „nem semlegesen”. A gender ideológia erőszakos elfogadtatása, vagy éppen kegyetlen leszámolás az ez ellen felszólalókkal. Mind ennek a jelei. A baloldal számára a világ relatív, ahogyan írtam a legelején. Ez az első baloldali diktatúra. A relativizmus őrült szellemi terrorja. Megismétlem magam: a valódi kommunizmus a 20. században megvalósult névelegesen kommunista diktatúráknál is szörnyűbb lenne. És talán már most is az.
Horváth Martin

2018. május 2., szerda

Éljen Május 1.

Furcsa volt nekem mindig ez a május elseje, munka ünnepe dolog. Gyerekkorában talán sokaknak feltűnt már az a paradoxon, hogy a munka ünnepe munkaszüneti nap. Nem értettem, ha ünnepeljük a munkát akkor örülünk neki, ha örülünk neki akkor szeretjük csinálni, ha szeretjük csinálni miért nem csináljunk pont akkor mikor ünnepeljük? Olyan volt nekem, mintha a Föld napján nekiállnánk szemetelni. Komolyra fordítva a szót, ki örül mégis a munkának? És itt fontos különbséget tenni aközött, ha valaki szívesen oktat, mint tanár. Szívesen ment életet, mint orvos, mentős, tűzoltó. Szívesen szolgálja a közrendet, mint a rendőr. Szívesen ápol és gondoskodik, segít másokon mint az ápolónő, pszichológus stb. Csak, hogy ezek a hivatások, vagy szenvedélyek. Olyan belső késztetést vezérelte cselekvések és életmódok, amelyekre valaki hivatott. Hiszen ilyen készséget kapott. A munka az más. A munka azt jelenti, amit nem szívesen csinálunk, csak muszáj megtennünk mert hát múlandó, gyarló földi porhüvelyünk minden pillanatban közelít a pusztulás felé és ezt fáradságos módon de tudjuk hátráltatni. A munka részben ilyen kényszertevékenység a pusztulás hátráltatására. Hogy meglegyen "a napi betevő". Őszintén ki ne akarná ezt elkerülni? Ettől a tehertől megszabadulni és helyette olyan dolgokat végezni amelyek valóban érdeklik, hasznosak, hivatottak rá és szolgál valami magasztosabb célt, mint a létfenntartás körforgását.
A kommunisták azért ünnepelték, mert semmiféle más perspektívában nem tudtak gondolkodni csak az anyagi lét földhözragadt tengődésében. A nemzetiszocialisták azért ünnepelték mert a totalitárius államukat a fogaskeréknek nézett emberek a munka révén üzemeltették. A mai kapitalista rendszerekben pedig azért maradhat ünnepnap, mert a kapitalisták örülnek, hogy a munkások anno beérték ezzel az örömmel, hogy nem halálig dolgoztatja őket a főnök, hanem csak 8 óráig. Mert ennyi volt a nagy eredmény. Ugyanúgy utálhatjuk amit csinálunk, ugyanúgy lehúzhatnak minket, igazságtalanul bérezhetnek, adóztathatnak. De legalább 8 órán át szenvedünk ezért nem 20-on keresztül. Legalább Nagy Feró megírhatta a 8 óra munka c. számot. Jó, rendben szép eredmény volt és elismerést érdemel, hogy milyen áldozatok árán harcolták ki a munkások ezt annak idején. De az, hogy nem 6-szor ütnek meg, hanem 3-szor az nem ünneplésre ad okot. A munka szükséges rossz, a fizikai létünk velejárója. Ennél nem több, nem kevesebb. Nem kell sem ünnepelni, sem folyton keseregni rajta. Vagy egyik vagy másik irányba hajló túlzott foglalkozás a munka jelenségével az egy értékrendbeli válságot jelez. Az élet célját tévesztett értelmezését. Aztán ha nincs meg a valós cél, abból lesz a virsli, meg a sör, meg kisfröccs meg az elferdített puskacsövű céllövölde.

Párkapcsolatok, férfi és nő 10. adás (2018.04.29)