2018. április 9., hétfő

Horváth Martin- Populista jobboldal


A jobboldal a maga tradicionális érétkeivel és az ezen értékekből fakadó társadalmi rendszerével a francia forradalomig majdnem egyeduralkodó volt a történelemben. Valamilyen vallás preferálása, ezen vallásból következtetett erkölcsi- és jogrend eleme egy birodalmi, hierarchikus struktúrában az ősi Egyiptomtól, Babilóniától kezdve, Rómán keresztül egészen a középkori monarchiákig létező, domináns gyakorlat volt. A baloldali fordulatot, amely alapvetően nem valamiféle felettünk álló univerzális törvényből, vagy igazságból vezette le a társadalom szervezését, hanem a nép, az ember, a tömeg akaratából, az a felvilágosodáskor köszöntött be. A jobboldal számára,- mely Istentől, vagy bármely más nem megszemélyesített szakralitásból, vagy a természet rendjéből vezeti le a társadalomnak a rendjét-, teljesen irreleváns a nép, mint többség akarata. A hatalom piramisszerűen felülről, hierarchikusan érvényesül, nem pedig fordítva, alulról a többség, az alsóbb rétegek akaratától. Az igazán eredeti jobboldali világképben ugyanilyen hierarchikusan is érthetik meg ezt az igazságot. A piramis csúcsán állók azért állnak a piramis csúcsán, mert a lehető leginkább megértik ezt az igazságot.(istencsászárok, istenkirályok, papi uralkodók, vagy papság által felhatalmazott dinasztikus uralkodók). Esetleg a természet rendje szerint a legerősebb, legrátermettebbek. De minden esetben ez szűk réteg. A piramis csúcsa felé egyre szűkül, és minél nagyobb egy tömeg, egy kaszt, egy réteg, annál kevésbé képes az igazság felismerésére, vagy kevésbé alkalmas a helyzet megítélésére, az irányításra. Tehát a népet vezetni kell, az nem képes önmagát. A baloldali világnézet ezzel szemben nem ismeri eleve az abszolút igazságot, amit ismerni kéne és egyre szűkülő réteg ismerheti meg teljességében. Az emberből indul ki, s minden ilyen abszolút igazság számára relatív. Magyarán nem abszolút az igazság. Ezért az embert, a tömeget veszi alapul, mint olyan valamit, amely képes egymaga meghatározni saját magától, hogy mit akar és szeretne. Végső soron pedig teljesen mindegy mit szeretne és merre indul el, mert nincs objektív igazság, aminek szellemébe élnünk kéne. S miután ez a gondolat felülkerekedett a társadalomban és a demokrácia és az egyre nagyobb tömegeknek adott választójog elterjedt, a jobboldaliság szorult helyzetben találta magát.

A jobboldalnak meg kellett birkózni azzal, hogy bár számára irreleváns a nép többségének akarata, még is ettől függ most már az, hogy hatalomban van-e. Ameddig lehetett a jobboldali vezetésű államok igyekeztek a választójogi cenzust fenntartani és olyan rétegekre korlátozni, akik a fennálló jobboldali renddel szimpatizáltak. Azonban ez a 20. század közepére fenntarthatatlanná vált. Pár extrém ultrajobboldali megmaradt hajthatatlan és nyílt kiállása mellett a hierarchikus régi rend mellett, és az ellen is nyíltan állást foglalt továbbra is, hogy a hatalom nem eredeztethető a néptől. Sőt napjainkig is léteznek. Azonban ezzel a becsülendően őszinte és nyílt hozzáállással teljesen elesnek a demokráciákban a hatalomra jutás esélyétől. A nagy tömeg mégsem szereti azért azt hallani, hogy nem érdekli a véleménye az adott politikai formációt. Ezenkívül két út kínálkozott a jobboldal számára. Az egyik: vagy lefekszik szellemi értelemben a baloldalnak és behódol, és elfogadja a gazdasági értelmezésű jobboldali jelzőt, mely valójában eszmeiségében baloldaliságot fed, ennek a baloldali szellemiségnek gazdasági megvalósításában van különbség. A jobboldal a gyenge állam és szabad piac híve, míg a gazdasági baloldal éppen ellenkezőleg. Ezután konzervativizmusukat a jobboldaliak átértelmezik és többé nem a felvilágosodás előtti rendszer konzerválását értik alatta, hanem pontosan a felvilágosodás értékeinek a konzerválását. A jobb és baloldali napjainkban Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban így használatosak. De kínálkozott egy másik út is: látszólag ugyan elfogadja a szabályokat, a demokrácia adta kereteket, de közben megpróbálja győzni a tömeget a saját maga igazáról. Vagy ha nem is meggyőzni,- hiszen nagy méretű tömegnek nem lehet teljes ideológiai leckét adni,- de kihasználni, megvezetni, bizonyos érzületekre hatva vagy ügyek mellett kiállva a nép többségének támogatását elnyerni. Ez pedig, a jobboldali populizmus.

A populizmust leginkább úgy szokták értelmezni, mint népszerűség hajhászat. Demagóg ígéretek sorát, mely nagy tömegek tetszését elnyeri. Tehát a populizmus már nyilvánvalóan nem a demokrácia eredeti elméletének felel meg, hiszen abban a társadalmat eleve egy önálló, magától dönteni képes egységnek fogjuk fel, amely a különböző csoportok programjai és elvrendszereit ismeri és képes dönteni mellettük. A populizmus viszont nem feltételez ilyet, nem alapoz a programokra, hanem kifejezetten manipulál. Érzelmekre hat. Ennek természetesen létezik baloldali formája is. A jobboldali populizmus azonban abban a kényszerben született, hogy egy alapvetően tömegek döntésén alapuló hatalom megszerzési harcában, a nem tömegek véleményére adó jobboldal, hogyan képes mégis elnyerni a tömegek bizalmát. Ebben először Benito Mussolni járt az élen. Mussolini kezdetben baloldali anarchista volt, később nyűgözte csak le az olasz nacionalizmus, a birodalmiság gondolata és a társadalom hierarchiája. Így mivel mind jobb és baloldali világlátást is tapasztalt, tökéletesen használta fel a baloldali, néptömegeket befolyásoló szólamokat és taktikákat, az alapvetően jobboldali meggyőződésű rendszer megnyeréséhez. Hasonló módon járt el Hitler is a nemzetiszocializmussal, azonban ott már az ideológia vitatható a jobb-bal szellemi tengelyen. A nemzetiszocializmus esetében a baloldali taktikákat nem csak felhasználták, de alapvetően baloldali ideológiákat (szocializmus, materialista szociáldarwinizmus) is beépített a saját eszmeiségébe. Természetesen a fasizmusban és a nemzetiszocializmusban az közös, hogy mihelyst a nép támogatása által hatalomra kerültek,  át is alakították a rendszert alapjaiban és megszűnt a népakarat 4 évente való újra felhatalmazásának rendszere. És ezzel együtt gyakorlatilag minden más párt is. Rendben, tudom, hogy nem tiszta választások útján kerültek hatalomra sem a fasiszták Olaszországban sem a nácik Németországban. Azonban vitathatatlan, hogy jelentős népszerűségük volt és tömegek álltak mögöttük.

1945 után minden, a jobboldaliságot kicsit is őrző formációt megpróbáltak a nácikkal összemosni. Nem is kis sikerrel. Az évszázad légvégéig, de sokkal inkább az új évezred elejéig kellett várni arra, hogy a jobboldali világnézet a nagypolitikában ismét jelentősebb szerephez jusson. Ez Nyugaton főleg a ’60-as évek óta tartó bevándorlásnak és a párhuzamosan kialakuló társadalmaknak köszönhető, míg Keleten az antikommunista tendenciák győzelme után, a globalista, kapitalista rendszerben való csalódottság járult hozzá.  A gazdasági válság pedig globálisan törte meg a hitet a fennálló világrendben, a 2010-es évek új migrációs hulláma pedig szintén hatalmas löketet biztosított mindenhol a jobboldali populizmus felemelkedéséhez. Pár érdekesség azért akad ezt az irányzatot illetően.

1., Először is az USA-ban és Nyugat-Európában is kisebb részt, az Alt-right képében mutatkozik meg. De az Alt-right sokkal szerteágazóbb irányzat, mint sem hogy belehetne kategorizálni a jobboldal valamilyen keretek között való érvényesülésének. Az Alt-right sokkal inkább egy ellenreakció a baloldal végletekig elkorcsosult szélsőséges kiteljesedésére. A nemi szerepek irracionális újraértelmezése a genderizmus keretében vagy a már fehérellenes rasszizmus támogatása a kultúrában. Egyértelműen a baloldal átesett a ló túloldalára és ennek természetes ellen reakciója az Alt-right. De az Alt-right nem teljesen a jobboldali világkép mellett áll ki, mint sem inkább csak a jelenlegi baloldali ellen! Az Alt-right ideájában nem jobboldali világkép van sok esetben, hanem ugyanúgy baloldali, csak a baloldal által uralt világ egy korábbi verziója. Amikor még nem torzult el ennyire. Tehát az ’50-es, ’60-as évek Franciaországa rég nem volt jobboldali már, még is az alt-right ezen idők idealisztikus képéhez nyúl vissza. Nem tagadja meg alapvetően a demokratikus rendszer kereteit. Nyilván nehéz megítélni, hogy hatalomra kerülve azt felszámolná-e, vagy teljesen más értelmezésben hagyná meg. Annyi bizonyos, hogy ahol a jobboldali populizmus hatalmon van (Oroszország, Magyarország, Törökország), ott ezeknek a fogalmaknak, mint a demokrácia, szólás-sajtó szabadság, teljesen más értelmezése folyik a hatalom részéről. Bár a rendszert maguk körül nem szabják át olyan módon és mértékben, mint mondjuk tette azt a fasizmus, azonban jelentős módosításokat végeznek rajta. Így itt a demokratikus keretek megmaradnak, de funkcióik kiüresednek, vagy korlátozottabbak lesznek. Ilyen módon ezek a rendszerek még mindig nagyon messze vannak a színtiszta jobboldali felfogástól. A hatalom csúcsán nem valamiféle szakrálisan kiválasztott uralkodó áll. Még akkor sem ha sokan ezt is hiszik támogatóik közül. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy a természet rendje értelmében a legrátermettebbek. Hiába mártózik Putyin fagyos vízbe és mutogatja izmos testét félmeztelenül vadászós fotókon.

2., Ezeknek a vezetőknek a hitelessége is komolyan megkérdőjelezhető. Akár hatalmon vannak, akár valahol ellenzékként a populista jobboldaliak, felmerül a kérdés, hogy valóban egyetértenek ezekkel a jobboldali elvekkel? Vagy csupán a pillanatnyi hatalmi érdek ezt kívánja? Egy jelentős társadalmi folyamatot felismertek és ezt meglovagolva pozíciókhoz és hatalomhoz jutnak opportunista módon? Ez esetben egy másik társadalmi érzelmi, világhoz való hozzáállásbeli hullám ugyanúgy változtatja meg őket és felépített rendszerüket is. De lehetséges, hogy a folyamat visszafordíthatatlan és sokkal inkább megpróbálnák korlátozni ezeket a folyamatokat, ahogyan egykor tették a választójogi cenzussal is. Az is lehetséges, hogy ezek az emberek se nem nagy idealisták, se nem elvtelen opportunisták, egyszerűen csak felismerték, hogy a társadalom a leginkább jobboldali eszközökkel, szólamokkal és retorikával kezelhető a leginkább. Illetve az is megfigyelhető hosszabb ideje hatalmon lévő populista vezetéseken, hogy ha csupán minden elv nélküli, önös hatalmi érdekből is építették ki hatalmukat és rendszerüket, automatikusan ugyanazokkal az ellenségekkel találja szemben magát, mint egy valódi jobboldali. Ha maguknak, oligarcha-klikkeknek, rokoni kapcsolatoknak akarnak hatalmat szerezni, mondhatni maffia szellemiségben, akkor is végül ugyanúgy a nyugati demokráciával, liberalizmussal, nyitott társadalom elmélettel, nyugati szabadságjogokkal, globalizmussal és a szabad piaccal találják szembe magukat. Mindenkivel, akivel a jobboldal elvi szempontból szemben áll. Nehéz megkülönböztetni, hogy ilyen elv nélküli módon sodródtak ugyanazon ellenségek végett egy pólusba a jobboldalisággal, vagy valódi elvek mentén.

3.Kardinális különbség a jelenlegi jobboldali populizmus és a 20. század eleji között a zsidósághoz fűződő viszonya. Ugyan az olasz fasizmus eredetileg nem volt antiszemita és semlegesen állt a zsidóság szerepéhez, a nemzetiszocializmusról – illetve a későbbiekben annak hatása alá került fasizmusról sem - nem mondható el. Mind a német nemzetiszocializmus, mind az eredeti (tehát baloldali ideológiai tényezők nélküli) jobboldali populizmushoz közelebb álló, más nemzetiszocializmusok (hungarizmus, rexizmus, vasgárda) erőteljesen antiszemiták voltak. Ez alól talán a spanyol falangizmus képezett kivételt. A napjainkig ezen ideológiákból táplálkozó, vagy azok örökösének magukat tartó szélsőjobboldali mozgalmak erőteljesen antiszemiták vagy anticionisták. Ezzel szemben a napjainkban népszerű jobboldali populizmus egyáltalán nem antiszemita, sőt kifejezetten Izrael barát politikát folytat. Ennek egyik oka, hogy Nyugaton az iszlám térnyerése jelent egyre nagyobb problémát, illetve globálisan a bevándorlással szintén a muszlim kulturájú tömeg jelenik meg problémaként. Így a jobboldali populisták fő ellenségképe, ha úgy tetszik, megegyezik mind az adott országban élő zsidóság kulturális ellenségeivel, mind Izrael politikai ellenségeivel. Az iszlám amolyan „ellenségem ellensége a barátom” elv módján Izraelt és a zsidóságot a jobboldali populizmus legfontosabb szövetségesévé teszi. Másik ok, főleg az USA-ban, de Európában is, hogy a neoprotestáns kereszténység jelenti a fő támaszát ezen jobboldali populista mozgalmaknak. Ezen keresztény csoportok teológiai hozzáállása pedig Izraelhez és a zsidósághoz igen pozitív, ellenben a 20. századi jobboldali mozgalmak katolikus, illetve klasszikus protestáns egyházainak hozzáállásával. Ennek okán a mai napig meglévő szélsőjobboldali mozgalmak melyek a 20. századi eszmékből eredeztetik magukat, ellenségesen állnak a mai divatos populista jobboldalhoz, és azt nem tekintik valódi jobboldalinak. Miközben a napjaink populista jobboldala is tesz kétértelmű, akár antiszemitaként értelmezhető gesztusokat és megnyilvánulásokat, ezen különbség miatt éles ellentét feszül a két irányzat között, holott mindkettő a populista jobboldaliság képviselője.

Bárhogyan is legyen a jobboldali populizmus mind a vegytiszta jobboldaliság szemszögéből, mind a baloldal szemszögéből egy torz képződmény. Egyik szemszögből szembeköpi a jobboldal eredeti, szakrális-hierarchikus képét, másik szemszögből gúny tárgyává teszi a demokrácia rendszerét és a többség akaratának hitelességét. Tevékenysége, - akár minden pozitívuma ellenére is,- hosszú időre gátolja a bal és jobboldali világkép közti szakadék áthidalásának lehetőségét és egy konstruktívan működő társadalom reményét.
Horváth Martin

2018. április 3., kedd

A kétfarkú kutyapárt "humora"

Tudjuk, hogy mostanában nagyon menő lett a kétfarkú kutyapárt, azonban egykét megnyilvánulásuktól eltekintve, azt gondolom a valódi, minőségi humor valahol fényévekkel máshol kezdődik, mint amit ők akként előadnak. A minőségi humor képes a néplélek legmélyére lenyúlni, lenyúlni és ott valamit megmozgatni, változást előidézni. A magunkban kezdődő megváltoztatását a világnak úgy elkezdeni, hogy közben nevetünk. A kutyapárt legtöbb megnyilvánulása értelmetlen, öncélú trollkodás és sötét gúny. Hamvas Béla gondolatai sokkal jobban kifejezik ezt:
"A senki az, aki életét elvicceli. A fontos a dolgok élét elvenni. Nagy dolgokat kis szavakkal elnevezni. Bagatellizálni. A közélet már csak mint vicc érthető. A magánélet még sokkal inkább. Nem komikus, hanem komolytalan. Pontosan olyan, mint amilyennek a vicclapok ábrázolják. Úgy látszik, magunkkal hoztuk a semmit, amelyből bennünket teremtettek."
(Patmosz II. rėszlet a műből.)


2018. március 30., péntek

Nagypéntek és a böjt

Nagypéntek most már munkaszüneti nap. Ismét azzal találkozunk, hogy az állam és a kereszténység összeér. Egészen pontosan előbbi, rátelepedik az utóbbira. Nyilvánvalóan az emberek többségét most sem érdekli miért van munkaszüneti nap, ahogyan egyik nemzeti, vagy szakrális eredetű ünnepnél sem. Naiv lenne azt gondolnunk, hogy ezt a napot Jézus Krisztus áldozatán való elmélkedésen és szellemi elmélyülésben tölti a társadalom nagy része. Ahogyan eddig sem tette, most szabadnapként sem teszi. Ahogyan semelyik más ünnepen sem, szóljon az bármiről. Meg kell mondjam, hogy ez engem keresztényként egyáltalán nem zavar. Ha egyszer nem keresztény, miért is foglalkozna keresztény jelentőségű napokkal? Természetesen szeretném, ha úgy hinne ahogyan én, szeretném, ha az általam igazságnak vélt válaszokat megismerné. Hiszen alapvetően jót akarok. De ezt nem törvényileg megszabott napokkal és szokásokban gyökeredző rítusokkal érhetjük el. Egy szó, mint száz, nem zavar ha valaki nem keresztény és magasról tesz a Nagypéntekre, meg a Húsvétra vagy bármire.

Az sokkal inkább zavar, ha valaki nem keresztény és még is meg-meg tart bizonyos dolgokat. A mai napon nem egyszer találkoztam azzal, hogy "hát ma Nagypéntek van nem lehet húst enni". Legyünk már következetesek könyörgöm! Ha nem hiszek Istenben az év összes napján, - és teszem hozzá még ezen az egy napon sem jött meg a hitem-, akkor mi a búbánatos fenéért akarok betartani egy úgymond keresztény hagyományban gyökeredző szokást, hogy ma nem eszünk húst? Miért? Őszintén nem értem. Mikor én ateista voltam olyan magasról tettem ezekre a szokásokra, hogy azt leírni nem tudom. Mikor nem voltam keresztény, de valamiféle Isten elképzelésem volt már a magam módján, akkor úgy szintén nem izgatott, hogy mikor lehet húst enni meg nem. Nem tudom elképzelni azt a minimális önvizsgálatot mellőző habitust, ami egyszerűen nem jelez, hogy " Hé haver, te ebbe nem hiszel és nem is érted mi értelme van ennek az egésznek, miért tartod be?". Az egészben a slusszpoén, hogy a Biblia még csak el sem várja tőlünk, hogy ne együnk húst Nagypénteken. Persze feltételezi, hogy böjtölünk olykor. Mert a böjtnek megvan a maga teológiai jelentősége és hasznossága. Azonban ezt nem előre legyártott megszabott naptári időpontban köti ki a Szentírás, sőt még csak azt sem köti ki, hogy miben merüljön ki a böjt, hanem teljességgel a lelkiismeretünkre bízza, mikor és mit vonunk meg magunktól. Az már egy emberi kreáció, hogy megszabta az intézményesedett egyház, hogy mikor és mit csináljunk. Én pedig hívő keresztényként nem éltem ezzel most. Nem böjtöltem. Pontosabban nem a megszabott katolikus nagyböjti időszakban. Hanem majd lelkiismeretem szerint diktált időben. Szörnyülködnek körülöttem..." te vagy a keresztény, ez ám a teológus". Mindezért mert húst ettem ma. A Biblia így szól:
"Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz alkalmazkodik." (Kol. 2:8)
Manapság ez már nem csak a hívőket téveszti meg, hanem nem keresztények is számon kérik rajtam ezen emberi hagyományokat. Én pedig mégis úgy érzem mélyen a szívemben, hogy áttudtam élni, áttudtam érezni, el tudtam mélyülni szellemileg annak a jelentőségében, amit Krisztus áldozata jelent számunkra. Ha ettem húst, ha nem, ha munkanap van, ha nincs.
Horváth Martin

2018. március 27., kedd

Horváth Martin- A Szentlélek demokráciája


Közeledve a választások felé egyre többekben merül fel, hogy miképpen is álljanak hozzá, milyen döntést hozzanak és mi alapján. Minek után manapság a „keresztény Európa” és a nemzeti jelző is igencsak a kampány centrumát képzi, nekünk, akik magukat kereszténynek valljuk és nemzeti identitásunkat is fontosnak véljük úgy gondolom pár gondolatot kell e kapcsán szólnunk.

Sokszor tisztáztuk már, hogy a politikában hangoztatott kereszténység és a valód krisztusi kereszténység két külön dolog. Előbbi egy kulturális, szokások és íratlan moralitást magába foglaló társadalmat összetartó szellemi massza. Ez nem igényel semmiféle valódi hitet, egyszerűen hagyományok és erkölcsi szabályok betartását jelenti. Antall József ahogy mondta: „ Európában az ateista is keresztény.” Nos, ez tipikusan erre a kultúr-kereszténységre vonatkozik. Aztán ott van a valódi, élő hit. Krisztus szelleme. Amely nem ismer országhatárokat, jogrendet, kulturális beidegződéseket és szokásokat. Hanem mindent átható igazság. Ezen utóbbi értelemben nem lehet sem keresztény Európa, sem egy ország. Egyes emberek lehetnek, akik szívükben Krisztust hordozzák. Ez a két értelmezés abszolút szemben áll egymással, azonban mégis megtéveszt nagyon sokakat sajnos. Így pedig valóban hívő, keresztény emberek támogatnak egy kirakat-keresztény társadalmat összetartó ideológiát, amely mellőz minden hitet. A jobboldal foglyul ejtette a kereszténységet. Hamis prófétaként Jézus nevében szól, s édesgeti magához az egyházat, valójában pedig rothadó, világi racionalitás vezeti minden egyes tettét. A nemzeti identitásunkat ugyanilyen módon ejtette rabságba a jobboldal, mikor erős államizmusát úgy tünteti fel, mint a nemzet hathatós képviseletét. Azonban a nemzet,- hasonlóan, mint Krisztus,- egy szellem. Egy szellemiség, mely nem zárható bürokratikus intézményrendszerek keretei és jogi hasábok közé. Az állam megtévesztette  a nemzetieket, mert elhiteti, hogy az állam és a nemzet azonos lehet, holott, ahogyan a kultúr-kereszténység is szemben áll a valódi kereszténységgel, úgy áll szemben a nacionalista állam a valódi nemzeti identitással.

Félre értés ne essék, ezt a baloldal ugyanúgy igyekszik felhasználni. Ugyanúgy létezik egy kereszténységnek nevezett kultúrbalos ideológia, amelynek nem sok köze van Krisztus szelleméhez, és ugyanúgy létezik egy nemzet fogalom, amely a valóban bennünk élő identitásunkkal köszönő viszonyban sincs. Azonban történelmi léptékben ez viszonylag friss jelenség a jobboldal több évezredes tévképzetével szemben, s jelenkorunk Magyarországán most a jobboldali mű-keresztény, mű-nemzeti gondolat dívik. Utóbbi, tehát jobboldali szemszögből következetesen véghez vitt logikával arra jutunk azonban, hogy megkérdőjelezhetjük egyáltalán helyes-e a demokrácia? A jobboldal kényszerhelyzetében demokrata csupán, korábban a felvilágosodás után ameddig tudta próbálta korlátozni a demokráciát, amely alapvetően baloldali szellemi vívmány. A nyugati kamujobboldalra ez persze nem vonatkozik, ott teljesen más értelmezése van a jobboldalnak. Azonban a jobboldal alapvetően hierarchikus, tekintélyelvű. Az arisztokrácia, a monarchizmus híve. A középkori jobboldal által foglyul ejtett kereszténység pedig szintén az arisztokratikus, monarchizmus pártján állt. Ehhez idomították a teológiát is és született meg a koncepció, az Isten által felruházott uralkodókról, meg Mária országáról és a többi. Csak a Szentírás inkább így szól:

„Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.” (Jn. 6:15)

Persze Jézus nyilvánvalóan király, ahogy ő maga is mondja. Azonban azt is mondja, hogy ez a királyság nem e világból való. Mi mégis teremteni akarunk egyet? Mégis közvetve megakarjuk valósítani? Felajánljuk a koronát Szűz Máriának de mégis honnan vesszük, hogy egy Palesztina területén egykor élt zsidó asszony a Mennyben elfogadja-e? Egyáltalán a mennyei létállapotban foglalkozik-e ilyen szintű dolgokkal? A jobboldal ezen irányú szakralitása egy külön misét megérne miért nem egyeztethető össze a krisztusi tanokkal. Ezt azonban nem csak a katolikusok űzték, de a nagy protestáns népegyházak sem zárkóztak el a monarchista ideától. C.S. Lewisig kell mennünk, hogy találjunk értelmes, Krisztussal összeegyeztethető alternatív véleményt.

„Hiszek a politikai egyenlőségben. De két ellentétes céllal küzdhetünk a demokráciáért. Vagy mindenkit annyira jónak tartunk, hogy megérdemlik, hogy részt vegyenek a közösség kormányzásában, s olyan bölcsnek is, hogy a közösség rászorul a tanácsukra. Véleményem szerint ez hamis és romantikus elképzelés a demokráciáról. Másrészt viszont gondolhatjuk azt is, hogy a bűnbeesés után minden ember olyan gonosszá lett, hogy egyikükre sem lehet felelőtlen hatalmat rábízni embertársai fölött. Azt gondolom, hogy ez lehet az igaz demokrácia alapja. Isten nem teremtett egyenlősdit a világban. Hiszek a szülő tekintélyében a gyermeke fölött, az iskolázottakéban a tanulatlanok fölött. Ez éppen annyira része az eredeti tervnek, mint az ember tekintélye az állatvilágban. Hiszek abban, hogy ha nem buktunk volna el, akkor Filmernek igaza volna, és a patriarkális monarchia lenne az egyetlen törvényes kormányzati forma. De mivel megismertük a bűnt, meg kellett tapasztalnunk, hogy „minden hatalom megront, a föltétlen hatalom pedig föltétlenül tönkretesz”, ahogyan Lord Acton mondja. Egyetlen orvosságnak az kínálkozott, hogy kivesszük a hatalmat az ember kezéből, és helyébe az egyenlőség jogi elvét ültetjük. Az apák és a férjek tekintélyét jogosan törölték el jogi síkon, nem mintha ez a hatalom önmagában rossz volna (sőt, szerintem isteni elrendelés), hanem mert apák és a férjek rosszak. A teokráciát nem azért törölték el jogosan, mert helytelen volna, hogy a tanult papok vezessék a tanulatlan laikusokat, hanem azért, mert a papok olyan bűnös emberek, mint mi többiek. Még az ember állatvilág fölött gyakorolt hatalmát is korlátozni kellett, mert olyan sokszor visszaélt vele.
Az egyenlőséggel éppen úgy vagyok, mint a ruházkodással. A bűnbeesés következménye mindkettő, és azt gyógyító orvosság. Ha megpróbálnánk az egyenlőségtől visszafelé indulni, hogy újra helyreállítsuk a régi tekintélyeket, éppen olyan bolondságot követnénk el, mintha levetnénk a ruhánkat.” (C. S Lewis: Tagság)

Jelen állapotunkban nem tudjuk reprodukálni az ideális Isteni állapotokat a társadalomban. Jelen állapotunkban a legkisebb rossz felé kell húznunk. Ez rendszer szinten olyan berendezkedést jelent, amely engedi a konkolyt és a búzát együtt nőni az aratásig. Felhozhatnám ismét az anarchizmusomat, azonban az már valamelyest idealisztikus állapot, már feltételez egy szellemi érést. Annyi viszont bizonyos, hogy a keresztényeknek újra kell értelmezni az állam és a politika felé fűzőfő viszonyát, méghozzá minimum egy libertariánus irányban. Most itt van nekünk a demokrácia, ezzel kell kezdenünk valamit. Nem, egyébként nem ez a legkisebb rossz. Nem a mai magyar torz demokrácia, de nem is a nyugati típusú liberálfasiszta demokrácia felfogás. Mégis azzal kell dolgoznunk, ami adott. Tehát, hogy szavaz egy krisztusi ember? Rég nem lenne krisztusi ha erre egy konkrét válasz létezne. Pedig ilyenre vágynak az emberek mind. De nem, ilyen válasz nincs. Egy hívő ember szavazzon a lelkiismerete szerint. De a lelkiismeretét ne keverje össze a propaganda által belé ültetett berögződésekkel! A hívő ember számára a Szentlélek mindig ott van mint legfőbb pártfogó, amely megsúghatja azt adott helyzetben, hogy mi a helyes. Ez miért ne terjedhetne ki egy választásra is? Súghat a Szentlélek két kereszténynek teljesen más voksolási lehetőséget? Persze! Lássuk be, hogy Isten szempontjából egyik párt sem jó. Mindegyik egy velejéig romlott, világi logika szerint működő, sátáni bűzlő romhalmaz. Akkor is ha magát „keresztény-konzervatív” jelzővel látja el, és akkor is ha nem. De képes Isten arra, hogy használjon minket. Akár keresztényként teljesen ellentétes pártokra is szavazhatunk és mindet Isten szelleme súghatja meg. Mert bár nekünk idelent ez érthetetlen, odafentről a kirakós sokszínű apró darabjaiból melyek látszólag ellentétesek, kirajzolódhat valami igazán szép összkép. De minimum olyan, amilyet Isten akar. Így használva minket fel az ő általa érthető és helyes világkép kialakítására. Úgyhogy sokat ne töprengjük kire helyes szavazni, vagy ha mi nemzetiek vagyunk, vagy keresztények vagyunk akkor kire kell szavazni. Ilyen nincs.

Azt pedig ne feledjük, hogy az életünket sokkal mélyebb és valóságosabb tényezők határozzák meg, mint a politika vagy a pártok. A minket összetartó erők olyanok, mint a nemzeti, kulturális identitásunk, hitünk,baráti viszonyunk, családi kapcsolatok, emberi, szeretetteljes kapcsolatok. Mély, sokdimenziós emberi érzések, összekötő és szétválasztó erők ezek. Melyekhez képest a politika eltörpül, és régen rossz, ha az felülírja a többi, valóságos, Isten által rendelt önmeghatározásunkra szolgáló identitást és emberekhez fűződő viszonyunk.
Horváth Martin

2018. március 10., szombat

Sárkány Zsombor- Alternatív kertnapló 2.



Második rész. 2018 Február:

Régóta nem volt példa ilyen sok hóra és ekkora hidegre, február második felében elkezdődött az igazi tél. Bár későn ért ide hatás nem maradt el, az olykor -10 Co -ot elérő fagy remélhetőleg megritkította a kártevő állományt, a takaró rétegnek pedig, 20-30 cm vastag hó, sietett a segítségére a talaj megóvásában.

Miközben a kert aludt, elgondolkodtam hogyan fogom a módszer eredményességét bebizonyítani kicsit objektívebb, kézzelfoghatóbb módon is. A talaj, fizikai esetleg kémiai, biológiai tulajdonságainak megismerése jó meggyőző erővel bír. Különösen égető kérdés, és nyomós érv a módszer mellet az, hogy a talajunk menyi vizet tud megtartani, tekintettel az éghajlatváltozás okozta nyári aszályokra. Így hát az első és legfontosabb dolog a talajnedvesség vizsgálata lesz!

A bevetésre kerülő módszer igen egyszerű:megvizsgáljuk a talaj tömegének mekkora hányadát teszi ki a víz? Vegyünk mondjunk egy kiló talajt a fedőréteg alól, mérjük meg, majd mikor már teljesen száraz ismét csak mérjük meg. A két tömeg különbsége megadja az elpárolgott víz tömegét. Ha összehasonlítható és valóban értékelhető adatot szeretnénk kapni, még vár ránk egy kis matek. Számoljuk tehát ki, hogy a szárítás előtti minta, tömegének hány százaléka a távozott víz tömege, így az úgynevezett tömegszázalékot fogjuk megkapni, aminek képlete sokaknak ismerős lehet:

 W%(Talajnedvesség)=( m1(Távozott víz tömege)/m2(Szárítás előtti minta tömege))*100

Szándékomba áll kontroll gyanánt egy agráripari módszerrel megművelt szántóföldről is mintát venni és hasonló mérést végezni, hogy legyen is mivel összehasonlítani a kapott adatainkat. Valamit puszta kíváncsiságból többször is meg fogom ismételni a vizsgálatot különböző körülmények között. Például nagy aszályok és forróság idején, vagy eső után nem sokkal, ezzel is teljesebb képet kapva arról, hogy viselkedik a talaj.

Nagy jelentőséggel bírhat még az is menyi szerves anyag van a talajban. A talajban élő lebontó szervezetek ugyanis ebből a szerves anyagból állítják elő a növények számára fontos tápanyagokat. Szeretnénk tehát megtudni menyi üzemanyag áll rendelkezésükre?

Hasonlóan az előző módszerhez ismét a tömegkülönbségből fogunk kiindulni, de ezúttal feljebb tekerjük a hőfokot. Ahhoz, hogy a talajból távozzon a szerves anyag, 550 Co-ra lesz szükség. Kiégetés után ismét kiszámolhatjuk a tömegszázalékos összetételt de ezúttal a talaj szerves anyagának tartalmának százalékos arányát fogjuk megkapni. Az ehhez szűkséges felszerelés és lehetőség még függőben van így nem szeretném elkiabálni magamat, de a szándék megvan!

Visszatérve a jelenbe, a hó idén rendkívül sokáig maradni látszik. A márciusba már jócskán belecsúszva még mindig nem lehet kint tevékenykedni. Ezért is a késés a naplóval, gyakorlatilag még február van bármit is hazudik a naptár. Egy képpel búcsúznék amíg a hó elolvad és neki nem lehet fogni a tavaszi munkának:


                           Sárkány Zsombor








2018. március 8., csütörtök

Serfőző Dániel- MGTOW- Férfiak akik a saját maguk útját járják


Nincs is jobb nap a nőnapnál, hogy foglalkozzunk az MGTOW (Men Going Their Own Way – Férfiak, akik a saját útjukon járnak) mozgalommal, hátterével, kialakulásának okával, és úgy összességében azzal, hogy mi is ez az egész. Ez a nap, a feministák legnagyobb konstruált ünnepe, amiről az átlag nő semmit nem tud, azon kívül, hogy párjának ilyenkor KELL virágot vennie számára, mert ha nem teszi, és nem fejezi ki érzelmeit felé ilyen külsőségekben, akkor valójában nem is szereti igazán.

A feminizmus leginkább radikális, és túlzó harmadik generációja az 1970-es évek derekán jelent meg, és kezdte meg társadalomformáló munkáját. Ez a feminizmus az, amit harcosnak szokás nevezni. Ez az a kultur-marxista irányzat az, ami leginkább károsnak mondható. Ez az a feminizmus, ami lépte nyomon „nemi erőszakot” kiállt, ha egy férfi megbántja, vagy bármi mód elutasítja. Ennek továbbfejlődött utóda mára a „genderizmus”, ami eddig főképpen csak nyugaton nyert teret. Ez a feminizmus tűzte ki legradikálisabban a célt zászlajára: le kell rombolni az elnyomó, tradícionális, „férfi uralta” családmodellt, és a nőnek a társadalom minden területén „fel kell szabadulnia”, hasonulni a férfihoz. Ehhez a radikális forradalmisághoz hozzátartozott a férfiak lenézése, utálata, a verseny hamis gondolata a két nem között, mintha a két nemnek egymást kéne tépnie az élet minden területén, valamint az hogy az addigi párválasztási sémát lecserélte, megváltoztatta az egész kapcsolathoz való viszonyt. A cél már nem egy szerepek szerint működő, természetes kapcsolat lett, hanem egy érdek és haszon központú gondolkodás. Mit tud nyújtani nekem ez a férfi, testileg, lelkileg, anyagilag? Biztos, hogy ezt érdemlem? Bejött a „hercegnő szellemiség”. Hol az én nagy ő-m? Hol a hercegem, akit én, csak azért mert nő vagyok, megérdemlek? Ez a szellemiség is már inkább a feminizmus egy mellékhatásának mondható, mint sem a radikális ágának végső céljának. A legradikálisabb ág, ahogy azt látni fogjuk, nagyon hasonlít a most vizsgált MGTOW mozgalomra. Ez a radikális kisebbség le akart mondani a férfiakról, ezzel megszabadulva az uralmuktól, ez kapcsolódott általában egy leszbikus szexuális beállítottsággal is. Ezek azok a nők, akiknek tényleg szívük ügye volt, hogy férfivá váljanak. A fent említett „hercegnő ág” sokkal inkább e feminizmus „nőcis” változata, ahol az adott nő egyszerre akar férfivá és nővé lenni, mindent a maga idejében. Gyakorlatilag ez egy elszabadított, démoni nőiség, határok nélkül. Ez a „szex és new york” feminizmusa, ahol a szabad, iskolázott, független „nőcik” borozgatva galerikba járnak, és élvezik a gond nélküli életet, mindeközben persze azért néha becsúszik egy alkalmi aktus valami sármos pasival.

És itt jön a képbe az MGTOW. Ez egy szervezetlen, független, szellemi irányzat, melynek ilyen formán való kialakulása 2000-2003 környékére tehető, ahol egy férfijogi fórumon fogalmazta meg elképzeléseit két ismeretlen férfi. Azóta rohamosan elterjedt, főképpen az internet segítségével, és azóta rengeteg fehér, nyugati, értelmiségi férfi magáévá tette a lázadás e formáját. Maga a szellemiség egy válasz, az elnőiesedett társadalmi elvárásokra, a nő domináns párkapcsolatokra, amit főképpen olyan férfiak fogalmaznak meg, akik az úgynevezett „béta osztályba” sorolhatóak. A kialakulás oka nem más, mint az a reális tény, hogy a jelen körülmények között ezeknek a férfiaknak semmiféle megbecsülése sincs az elszabadult, beképzelt, határtalan női vágyak előtt. Kialakult az a természetellenes egyensúlytalanság, hogy csak az „alfa osztályú” férfiak képesek maguknak jobb szó híján, pinát szerezni. Ez abból adódik, hogy a modern nő túlértékeli magát, egy gyenge 5-6/10-es kinézetű nő sem adja alább egy 8/10-es pasinál. És mivel a modern nő célja fiatalon általában a szex, ezért természetes hogy ezen magasabb pontszámú férfiak is egyből ugornak az adott alkalomra, így ezek a gyenge 5-6-os nők sem maradnak kielégítetlenül. Rájöttek ezek a béta férfiak, hogy akár mennyire is teljesítik az általánosan elvártakat, hiába kedvesek, hiába hűségesek, hiába önállóak, mindig a bunkó, aljas, de szexi pasikra ragadnak a nők. Ők általában mindig a „barát zónában” ragadnak. Pedig ugyan úgy vágynák azt, amit nem kaphatnak meg, míg alfa társaik igen. Ez a beteljesítetlen nemi vágy a frusztrációjuk fő kialakítója. Úgy érzik feleslegesek, selejt egyedek. Ha valaha is lesz nőjük, az is csak már egy kiégett könnyűvérű lesz, aki kiöregedett a nagy szabadosságból és önállóságból, és így negyven környékén már szeretné megélni a női oldalát is, úgy hogy most már jöhet az eltartottság, a gyerekcsinálás, majd a megjátszott orgazmus. Aztán örüljön a férfi, ha a nőci nem unja meg, és nem lép le a gyerekkel és gyerektartással. Ez nyugaton sokkal időszerűbb, itt Magyarországon, főleg keleten, még a fél-jobbos kádárista családmodell érvényesül, de ahogy nő az életszínvonal, úgy kezd megjelenni itt is ez a jelenség, főleg igaz ez a nagyobb városokra, és nyugat magyar országra. Tehát azok a férfiak, akik nem kérnek ezekből a képmutató, lealacsonyító, megnyomorító kapcsolatokból, fellázadnak, és saját útjukra lépnek.

Az MGTOW azok mozgalma, akik lemondanak erről a modern formáról, vagy teljesen leépítik magukban a nők iránti vágyat, vagy alkalmazkodnak, amennyire lehet, külsőleg beteljesítik az „alfa kategóriát”, majd beszállnak a játékba, de úgy, hogy immár ők mozgatják a nőket, és nem a nők őket, és céljuk tudatosan az alkalmi aktus. Ez a mozgalom a férfi tudatosság fő képviselője, a férfié, aki nem hajlandó feladni saját szerepét, és nem hajlandó uralkodóból, kihasznált és megalázott lenni. Vagy uralkodni akar, vagy megszabadulni ebből a kötöttségből, és önkéntes remeteségbe kezdeni. A legradikálisabb szinten lévők már a társadalomból való totális kivonulást preferálják, ahol a társadalmi kiszolgáltatottságot a létminimumra csökkentik. A nők helyett ezek a férfiak saját magukat akarják szolgálni, testileg és lelkileg függetlennek és tisztának maradni. Ehhez viszont társul általában egy általános megvetés, és gyűlölet a nők iránt, és ez az a pont, ahol ezek a radikális férfiak, és a radikális feministák találkoznak, és igazából ez a probléma forrása, amiért az MGTOW tulajdonképpen csak egy feminizmustól nem különb ellenerő, nem pedig a megoldás. Nem kínál igazi megoldást, vagy kilép a játékból, vagy gyűlölettel telve játékmester lesz, de ettől maga a játék nem lesz tisztább.
Ezt a mozgalmat ugyan az a frusztráció szülte, ami a feminizmust, mikor a nők elnyomottnak érezték magukat. Mindkettő egyet vár egy kapcsolattól: boldogságot és gyönyört. Mindkettő csak magát nézni, nem a társát. Megszűnik a tradícionális gondolat esszenciája: a társ önfeladó szeretete. És ez már régen nem valósult meg. Az MGTOW mozgalom egy olyan rendet akar visszaállítani, ami valóban élvezetük tárgyának tekintették a nőt, a feministák pedig a férfit szeretnék maguk helyett az élvezeti tárgy helyén látni. Nem a férfiuralom, vagy a nőuralom a rossz, az uralkodás maga! Az egész gondolat ott hibádzik, hogy egyáltalán szót kell tegyünk olyanról, hogy egyik vagy másik nem uralma! Ugyanis a nemiség nem uralom kérdése, nem beszélhetünk hierarchiáról a két nem között, így egyenlőségről sem. Nem lehet a két nemet egymáshoz mérni. A nőnek saját nőiségéhez kell idomulnia, a férfinak pedig saját férfiságához, ennél nagyobb skála nem létezik.

Társnak teremtettünk, nem elnyomónak. A teremtés könyve úgy ír erről, hogy az ősbűn szakította meg ezt az eredeti állapotot. Ott hangzik el az Isten szájából, hogy a nő vágyakozni fog a férfi iránt, de a férfi uralkodni fog rajta, de ezt nyugodtan meg is fordíthatjuk. Tehát az eredeti állapot semmiképpen sem ez a hadakozás, ez a hierarchizálás, ez már a bűn eredménye. Mi tehát a megoldás? A társszemlélet elsajátítása, a saját nemi szerepeink, identitásunk, és helyünk minél jobb betöltése. Az uralkodás aljasság, ami gyűlöletet szül, és frusztrációk mozgatják, a nemi vágytól való megszabadulásra pedig nem mindenki képes, és nem is kell, hogy az legyen. A nőgyűlölet vagy nőalázat helyett sokkal inkább a megfelelő nő megtalálására kell helyezzük a hangsúlyt, akit még nem fertőzött meg a feminizmus mocska. Nagyon nehéz feladat ez, és egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel járunk, de ez az egyetlen tiszta út, amin járhatunk. Ezután pedig csak rajtunk múlik, képesek vagyunk e felmutatni, mennyire vagyunk igazán férfiak, és mennyire igazán nők.
Serfőző Dániel