2017. december 5., kedd

Horváth Martin- A szokás hatalma

Kellemes Adventet!- szólt a lelkész még az udvarban nekem búcsúzáskor. Sokáig töprengtem, mitől is lesz kellemes egy advent. Vagy mitől nem? Sőt, mi egyáltalán ez az advent? Jó-jó persze, tudom nagyjából keresztényként mi az advent, de ha meg kéne indokolnom miért van, honnan jön és egyebek, már én is bajba lennék. Pedig aztán én nem szoktam belenyugodni csak úgy dolgokba, hogy „most ez van”. A karácsony, a húsvét, de még augusztus 20. alkalmából is kutattam honnan erednek és miért jöttek létre. Cikkeket is írtam mindegyikről, lehet fellelhetőek, de az is lehet az internet elnyelte őket már.

Mindenesetre emlékeztetőül: a karácsony, bár Jézus születésének az ünnepe eredetileg, valójában fogalmunk sincs, hogy mikor született Jézus. Amennyit biztosan tudunk, hogy nem decemberben. Azonban a korabeli, pogány Európában ekkor ünnepelték a rómaiak Mithrász születését (december 25.) és az összes többi nomád nép- beleértve a magyart is,- ilyentájt tartották a „fény ünnepet”. Ezt nevezték a magyarok úgy, hogy „karacsun”, és innen is ered magyar neve a karácsonynak. A Fény ünnep nem állt másból, minthogy december 21-22. környéke a téli napforduló. Vagyis e nap után, minden perccel egy kicsit tovább van világos. Egy szakrális tartalma is volt ennek a fény és sötét szimbolikájában. A fény diadalt arat a sötétség felett. Vagyis a jóság, végül mindig legyőzi a gonoszt. Pompás alapozás, hogy az egyház rátegye az ő fényességének, Jézus Krisztusnak születésének ünnepét erre az időpontra. Nem is állt messze a pogány verziótól, hiszen maga a Szentírás is fényességnek tartja az Igét, és a gonosz fölötti diadal a világban, akkor kezdődött, mikor Isten emberként megjelent fizikai testben. Aztán persze a felvilágosodás után minden „szakrális” maszlagnak bélyegzett tényezőt igyekeztek kigyomlálni a társadalomból, így nem maradt más, minthogy a materialisták is kivegyék az ünnepből azt, amivel azonosulni tudnak még az emberek, de már nem mutat Istenre. Meg is volt a logika: micsoda Isten a Biblia alapján? Az Isten szeretet! Óh, ez nagyszerű, ha a szeret Isten, akkor nem kell túlbonyolítani, legyen ez a szeretet ünnepe. Aki nem hívő az is szeret, meg őt is szeretik, aki hívő meg tudja, hogy Isten maga a szeretet. A kecske is jól lakik meg a káposzta is megmarad gondolták. És legfőképp, nem kell konkrétan Istenről, meg megváltóról, meg ilyen „baromságokról” beszélni a karácsony kapcsán.

Így jutottunk el, a mai ünnepi, fényes, „csilli-villi” forralt boros, posványos slágerekkel és filmekkel megtelített, ajándékozós, családi közös kajálások ünnepéhez. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha a „szeretet ünnepe” ideálisan is sikerül, tehát mindenki együtt van, mindenki boldog, mindenki örül az ajándéknak és egymásnak, az is mennyivel silányabb és hitványabb, bármelyik szakrális tartalmú elődjénél. Ha nem is Jézus megváltására utaló jeleket nézem, de az eredeti pogány fény ünnepet, ahol a jóság törvényszerű diadalát éltették a gonoszság felett, mennyivel szebb, tartalmasabb, mennyivel több érték rejlik ezekben, mint egy tökéletes családi összejövetelben. Tehát a legtökéletesebb mai karácsony is szánalmasabb, a legtökéletlenebb szakrális karácsonnyal szemben. Az más kérdés, hogy még ez a „szeretet ünnepe” lagymatag mázas alkalom a legtöbb helyen nem is sikerül sem szeretetteljesre, sem őszintén boldogra.

De hagyjuk is ezt! Mindenki tudja, hogy a legtöbb helyen ma már stressz, meg felfordulás, meg álszenteskedés és nyűg az egész ünnep. De nézzük meg milyen tényleg akkor is ha ideális. Meg akarom mutatni, hogy ha mindenki együtt van, szeretjük egymást és őszintén örülünk egymásnak, ez még akkor is hitvány. Persze nem az hitvány, hogy szeretjük egymást, meg őszintén örülünk is egymásnak. Ezek mind pozitív és nagyszerű dolgok. De ebben a formában még is sanyarú. Hányszor halljuk, hogy „legalább ilyenkor együtt van a család”. Legalább! Ízleljük ezt a szót. Szomorú egy szó a „legalább”. Azt sugallja, hogy általában a helyzet siralmas, de van azért egy picike pont, amikor annyira nem és abba a picike pontba kapaszkodunk. Két verzió van, amikor a család együtt van „legalább ilyenkor”. Az egyik, hogy a társadalmi nyomás megköveteli, hogy ezeket a szokásokat betartsuk. Meg kell ünnepelni, a névnapot, a szülinapot, a karácsonyt stb. Aztán ugyan már hogy nézne ki, ha mi kilógnánk a sorból? Ez az egyik, sőt a legelterjedtebb verzió. Ebben érezzük, hogy kényszeres, őszintétlen és inkább ne lenne az egész, ha csak ezért van. Aztán ott a pozitívabb verzió, amikor a család tényleg úgy érzi, hogy szeretik egymást, együtt akarnak lenni, őszintén, önszántunkból. De ez a nyomorult világ nem engedi. Nem engedi a munka, a kötelességek a sok teendő, a megélhetésért való állandó robot és a távolság is, ami szétszakított minket akár. De legalább(!) az ünnepnapokon ráérünk. Persze érezzük azért, hogy ha rajtuk múlna lehet nem csak ilyenkor találkoznának, sőt lehet nem is ezekben az időpontokban évente. Csak hát az állam és a vállalatok rabláncain függő életünk, teljesen ki van szolgáltatva ezeknek a tényezőknek. A szabadidőnket nem tudjuk beosztani magunktól. A törvények,a  cégek, az állami intézmények előre megírják nekünk mi a menetrend. Megadja melyek a szünnapok, azt is, hogy milyen ilyenkor a közlekedés és a nyitva tartás is. Aztán gazdálkodjon mindenki ezzel szabadidőként ahogy akar. Olyan, mint a börtönökben a látogatási idő, mikor fél órára lehet az üveg mögött beszélgetni. De csak is az előre megszabott időközönként, az előre megszabott időkeretben. Valójában ünnepekkor rá kell ébrednünk, hogy egy rohadt börtön az életünk. A bürokratikus intézmények és gazdasági körök kegyetlen celláiban élünk, és néha, megszabott ideig a szeretteinkkel is lehetünk. Megengedték. Legalább ilyenkor. Ha egy börtönben a fogoly azt mondja az üveg mögötti heti félórás beszélgetéseiről, hogy „legalább ilyenkor a szeretteimmel lehetek”, érezzük benne a sanyarúságát, a kényszerűségét és a szomorú „legalább” jelentését. Nos, a karácsony, a húsvét és az összes „legalább a család ilyenkor együtt van” alkalom, ugyanilyen sanyarú, keserű, kényszeres és szomorú.

A ciklikusság, a rendszeresség, a programszerűség, az előre eltervezettség a legtöbb esetben öl! Megöli a lelket. Isten a szeretet. Ebben igaza volt a felvilágosodáskor is az ünnep relativizálóknak. A valódi isteni szeretet pedig olyan, hogy nincs logikus magyarázat rá. Ennek a szeretnek nem kell sem alkalom, sem keretek, sem ajándék, sem program. Ez a szeretet jön, hat és kimutatódik. Ha le nem fojtják, ha meg nem gátolják. Ezt a szeretet nem lehet ünnepi keretek közé szorítani, nem lehet naptári időpontokhoz kötni, nem lehet megszabott családi programhoz és helyhez kötni. Mert ha megpróbáljuk meghal. A valódi szeretet előtör és áthatol mindenen. Ha a szeretet munkál, naptári időpontokkal és szánalmas ránk kényszerített rendszerekkel nem törődik. Ha valaki valakit szeret, az látni akarja és látni is fogja a másikat. Ha egy családban, baráti körben tényleg őszintén szeretik egymást, akkor július 23.-án meg szeptember 2.-án is összejönnek egymásért, ha a szeret ezt kimunkálja a szívükben. Ha adni akar valaki valamit a másiknak, mert olthatatlan vágyat érez rá, szeretetéből fakadóan akkor nem vár rá karácsonyig, sem szülinapig, sem más előre megszabott időpontig. És ha emiatt nem sikerül összeülni karácsonykor, vagy szülinapon? Vagy emiatt már nem tudunk adni semmit karácsonykor, vagy szülinapkor? Kit érdekel? Hát szeretjük egymást! Annyira, hogy a megszabott társadalmi kereteket is felrúgtuk érte, hogy áthatoljon és hasson ez a szeretet bennünk. Ha még is frusztrál minket, hogy „ilyenkor pont” nem tudunk adni, vagy összejönni, az a társadalmi nyomás, a másoknak való megfelelés érzete, a tudatalattinkból. De, aki szeret, igazán szeret, Krisztusi agapéval szeret, azt ha valami nem izgatja, akkor ezek a szokások, meg a külsőségek. Ezt vegyük észre a mézes-mázas ünnepnapok alkalmával. Ez jusson eszünkbe, ezen gondolkodjunk el. „Legalább ilyenkor”.

Horváth Martin

2017. november 27., hétfő

Sárkány Zsombor- STALKER ajánló

1971-ben Arkady és Biros Strugatsky által szerzett „Piknik az Árokparton” című tudományos fantasztikus regény, igen érdekes világot tárt fel a képzeletünk előtt. Egy világot ahol az emberiség nem is olyan fontos az univerzumban, ahogy azt sokszor hisszük magunkról. A regényben a földre látogató idegenek ugyanis, nem veszik a fáradtságot, hogy felvegyék a kapcsolatot velünk. Csak megpihennek és már indulnak is tova, szemetet és kérdéseket hagyva maguk után. A cím is árulkodóvá válik, ahogy a regény egyik karaktere el is mondja; az idegenek látogatása számunkra olyan, mit az erdő állatainak a piknikező család. Az állatok nem értik motivációnkat, és számukra felfoghatatlanok az utánunk maradt tárgyak. Ez az érzés az ami egyedülállóvá teszi a művet és az abból jóval később kivirágzó szubkultúrát, a hátrahagyottság, inszignifikáns létezés és a tengődést a tudatban, hogy valakik számára nem vagyunk különbek minden civilizációs teljesítményünkkel együtt, mint egy kisegér vagy egy őz a mezőn. 
Az idegenek után maradt veszélyes anomáliákkal és furcsaságokkal teli övezet ezután lezárásra kerül a különböző államok kormányai által, és létrejön a STALKER univerzum minden darabjának alapja a „Zóna”. A Zóna ami csodás kincseket és felfoghatatlan veszélyeket rejt magában, amiket csak az avatott ravasz fickók a sztalkerek tudnak kiaknázni és elkerülni. Persze, csak miután túljártak a Zónát védő hatóságok eszén. És ezeken felül az Zóna az a hely, ahol az ember igazán magára maradhat, ahol igazán szembe nézhet a saját lelkével. A Zónában megmutatkozik az ember igazi valója, lehull minden társadalmi maszk és mindenki tisztán azzá válik, ami valójában. A sztalker így többé lesz, mint puszta kincsvadász vagy kalandor. A regényben bemutatott apró furcsaságok sora, ami a zónára jellemző, az onnan származó tárgyi leletek és pusztán a légkör, a Zóna részévé teszi annak ismerőjét a szalkert. A lélek kiüresedése és megtisztulása örökre befolyásolja a karaktereket és végcéljaikat.

Ezt a koncepciót remekül alátámasztja az 1979-ben Andrej Tarkovszkij által jegyzett film, ami a világ központi figurái után egyszerűen a „Sztalker” nevet kapta. A film elszakadva a regény cselekményétől, pusztán a zóna lényegét ragadja meg. Hosszú csendek és lassú tempó teszi lehetővé, hogy saját belső világunk nyíljon meg előttünk. Épp ezért nehéz objektívan beszélni a filmről. A három zónába látogató fő karakter azonban mindenki számára felismerhetően hordozza az emberi szellem, lélek és értelem hármasságát. Egy író az ihletettséget vagy annak hiányát, a humánumot hozza magával. Egy tudós az értelem világát hozza magával, a számítást és a szándékot. Az őket kalauzoló szatlker pedig nem mást mint a hitet, a lélek intrikáit és a bizalmat valami felettünk álló nagyobb dologban. Láthatjuk mindhármójuk nagy pillanatát és bukásukat is. A Zóna megmutatja az embernek, pusztán az egyik aspektus nem elegendő a boldog létezéshez. A Zóna csendes világa viszont örökre megváltozott egy évtized múlva.

1986-ben a Csernobili atomerőműben egy rosszul elsült kísérlet katasztrófába torkolt. Az automatikus vészhelyzeti rendszerek leállítása és a reaktor teljesítményének növelése során kiszaladt a technikusok kezéből az irányítás, és az erőmű lángba borult. Nagy mennyiségű radioaktív izotóp került a környezetbe ezzel téve lakhatatlanná a várost és környékét. Kordon emelkedett, és emberi tragédiák és hősies áldozatvállalások ezreitől kísérve, Pripyat városa kiürült és csend borult rá. A fájdalmas esemény után maradt lezárt terület azonban, kísértetiesen emlékeztetett magára a Zónára. Mintha valami groteszk módon a sors lemásolta volna a regény színhelyét. A láthatatlan misztikus erő, ami csak a beavatottakat kíméli meg a biztos pusztulástól és átjárja a Zónát, teljesen jól megfelelt a kikerült izotópok által lehelt, radioaktív sugárzásnak. Az eltorzult természet, a vörös erdők, a DNS károsodás szomorú következményei, a torzszülöttek, valóban egy szürreális és misztikus helyé tették az atomerőmű körülötti védősávot. A hasonlóság a képzeletbeli hely és a valóságba született mása között, olyan nagy volt, hogy sokan, köztük magam is úgy láthatták, mintha a katasztrófa ihlette volna a regényt. Amikor először fedeztem fel a két dolog közötti több mint tíz éves eltérést, a hideg futkosott a hátamon.

A 21. század kultúra hordozója, a videojáték ipar már ezt a furcsa keveréket vette alapul a maga STALKER adaptációinak elkészítésekor. A történelmi esemény és a fikció keverékéből megszületett a sokak által jól ismert trilógia. Egy akció kalandjáték keretei közt, az interaktivitás eszközével, igazán átélhetővé vált az ebben a világban oly fontos atmoszféra. Azonban a szörnyszülöttek és a zónát ellepő frakciók közötti háború alatt, mégis megmaradt a lényeg. A Zóna csöndjét a fegyverropogás se törhette meg. A videojátékok azért bizonyultak ilyen fontosnak, mert végtére is a STALKER világa ezáltal vált kulturális jelenséggé, különösen itt keleten, a volt szocialista országokban. A cikk elején említett hátrahagyottság és a fölöslegesség érzése, egyfajta kiábrándultság, különösen jellemző térségünkre. A Zóna világa sok fiatal lelkében pendítette meg a közös sors és az üresség húrjait, ezáltal képezve külön szubkultúrát.



Aki szeretne belépni egy fájdalmasan ismerős tükörvilágba, ahol a lélek felfedi önmagát, és számtalan veszélyen át eljuthatunk saját énünk legmélyére, annak jó szívvel ajánlom a STALKER világát.  

Sárkány Zsombor

2017. november 23., csütörtök

Szabó Kornél - Elfáradt szellemek

Szemben ültek egymással. Hatalmas ablak tárult ki a városra, ahol látszottak az ebédelni siető emberek. Sokféle vendéglő közül választhattak, szinte minden nemzet képviseltette magát itt. Egy volt ezek közül az is amelyikben ültek. Három személyes volt a teraszos szoba, amit kiválasztottak, csak ez az egy volt szabad, ahol lehetett dohányozni is. Elégedetten pöfögtették szivarkáikat, és kortyolgatták az olcsó bort mellé.
- Tudod haver, ha valamikor öngyilkos leszek, akkor biztos, hogy innen ugrok ki.
A haver, jobb szemöldökét durván felvonva, és szája sarkával fintorogva jelezte, hogy nem érzi ideillőnek a mondatot. Aztán kisimult az arca, a füstöt az orrán kifújva hátra hajtotta fejét a párnaként oda készített kabátjára.
Mindig belement a játékba.
- Miért pont innen? – kérdezte gúnyos kíváncsisággal.
- Mert itt mindig jól érzem magam. Nem kéne azon rágódnom, hogy csak azért nem csinálom, mert gyáva vagyok. – közben mosolygott és elnyomta a csikket.
- Mivan? Gyáva vagy te mindenhogy! Aki öl az gyáva, megmondta Géza nagybátyám is. Egy hülye beszari, aki másokra tuszkolja a marhaságait!
- De hát, ha boldog vagyok amikor megölöm magam akkor nem lehetek gyáva. Az bátorság! – szorította meg kezével az úgy asztal szélét, hogy kifehéredtek az ujjai.
- Aha, naná! – röhögött fel. Sekélyes egy idióta vagy te barátom. Ha boldog lennél akkor miért akarnál egyáltalán meghalni? Hm? Megmondom. Lószarért nem akarnál meghalni! Hányszor kell még elugatnom? Már lassan hívhatnál Bodrinak is.
- Fülesnek hívnálak.
- Befogod a pofádat! – kiabálta, de a végén már nevettek.
Egy kis ideig csendben ültek a felszolgáló pedig közben kihozta az ételt. Rizs volt és csirkemell. Elosztották az adagot egymás között és nekiláttak enni.
- Tudod – közben leöblített egy falat csirkét borral – azért mondom ennyiszer, mert tényleg nem értem. Mi zárja ki azt, hogy boldogan ugorjak le innen?
- Nah. A francért nem tudod otthagyni azt a redvás gyárat. Teljesen megzakkansz tőle.
- Ez van. Szóval?
- Mit szóval? Hagyd ott, legyél boldog, aztán újra tárgyaljuk. – tüntetőleg meglengette az életlen kést a kezében.
- Pff. Nem lehet veled filozofálni se. –kitekintett az ablakon miközben pár szem rizs kiesett a motyogó szájából.
- Itt döglődsz, miközben eszünk, és válaszoljak a – vett egy nagy levegőt.
Na jó. Azért nem, mert a boldogság fogalma nem lehet idegen az élettől. Boldogságot csak akkor érzünk, ha élünk. És nem tudsz boldog lenni úgy, hogy öngyilkosságra készülsz, mert valójában már azelőtt halott vagy, hogy megtennéd. Az nem élet, ami csak a halálra figyel.
- Akkor miért van az, hogy boldog vagyok amikor arra gondolok, hogy kiugrok?
- Mert egy retardált állat vagy! Logikai alapon kérdezel és az érzéseiddel cáfolsz meg. Ha tényleg kutya lennék, akkor most rászarnék a lábadra!
- Na de Füles!
- Kuss, most már nem vicces.

Többféle szempontból érdemes megközelíteni az élet - halál témáját, és mindig csak egyből érdemes vizsgálni. Ez még csak egy bevezető szintjét sem éri el, inkább csak kedvcsinálónak szánom.
Amikor spiritualitásról beszélünk akkor a fenti témát jelöljük meg vele, hiszen ami a spiritus, pneuma, vagy szellem, az eleve ember örökkévalónak hitt része, ami nincs kitéve az anyagi romlásnak.


Ha keressük, akár közhelyesen életünk értelmét, akár küldetésünket, feladatunkat, igánkat, keresztünket, helyünket, lelkünket stb. akkor menthetetlenül találkozunk a sors, végzet, törvény, misztikum, elrendelés, szabadság, igazság, talány, élet, halál szavakkal is. Ezeken kívül még sok más hasonló kaliberű elvont fogalommal is. A fogyasztás orientált ember számára ez a „bullshit” kategória nyilvánosan. De nem nyilvánosan előveszik a tabu szelencét és nagyot szippantanak belőle alkalomadtán. Azért fontos a fogyasztás orientált, mert a spiritualitást nem lehet megvenni anyagi áron és fogyasztani sem. Idegen a természetétől, hogy ne közvetlen kapcsolatokon keresztül adódjon át érdekeltség mentesen. Nem lehet megtanulni, mint a történelmet, vagy átadni, mint a vaníliás fagyit. Ami ilyen az fertőzött és hiába vannak jó elemei, az egész megromlik. Abban lehet kapni segítséget, hogy tapasztald, és el tudd helyezni a tapasztalatokat a világképedben, vagy hogy ne helyezd a világképedben.


Fontos, hogy az egyéb szükséget nem szenvedő ember életének értelme, szükségszerűen elvont. Hogy hogyan éri el ezt a szükségmentes állapotot, az külön jó téma, lehet úgy, hogy ezeket kielégíti egy időre, folyamatosan megújítva és úgy, hogy részben vagy egészen lemond róluk egy időre, vagy örökre. Szerencsés esetben mindkét módszer jól felhasznált és a józan ész szerint van használva a különböző szükségletekre.


Maslow piramis a szükségletekről



Innentől nyílik lehetőség az absztraktra/ elvontra/ szellemire. Úgy hiszem, hogy az ember test és szellem egysége, ennek a két természetnek, fizikai és spirituális valóságnak együtt létezése, így lélek. Ebből indulok ki amikor azt mondom, hogy a test tapasztalatai és vele való foglalkozás nélkül nem érjük el, vagy torzan érzékeljük a fent említett dőlt betűs fogalmakat. Gyorsan megválaszolva a történetben felmerült kérdést: aki fatális sérülést okoz a halál okozásának szándékával a testén, vagy azt tervezi, annak nincsen tiszta kapcsolata a szellemi valósággal, az elvont fogalmak környezetével, és így a boldogságról alkotott képe is groteszk, kitekert.

Ugyanakkor nagyon érdekes a halálközeli élmények világa ebből a szempontból, hiszen úgy tűnik, hogy azok akik túlélik, de majdnem meghalnak, nagyon erős és tiszta élményt élnek át. Szavakba önteni ugyan nem igazán tudják, de körül tudják határolni, hogy mi az és mi nem. Talán fals élményeik vannak? Inkább arról lehet szó, hogy a test állapota beérkezik egy stabil nyugalomba ahogy elkezd leállni a szervezet. Ez pedig az egyirányúsággal (hogy a halál, mint végső állomás feldereng) együtt előidézi az elvont megtapasztalását egy nagyon letisztult formában. Természetesen meg van háborodva aki ezzel próbálkozik, de egy nagyon általános következtetést le lehet vonni a tapasztaltakból a spiritualitás gyakorlására vonatkozóan. A test nyugalma és a céltudatos figyelem az amit mi tudunk tenni azért, hogy nyitva álljon a lehetőség erre a keresés-találásra. Ez a nyugalom lehet aktív nyugalom is, olyan, amiben dolgozunk, szolgálunk, és a figyelem is kiterjedhet apróbb dolgokra, pusztán a fő sodrást kell meghatározni, az pedig húzza magával a mellékágakat. Egészen magával ragadó a szellemi élet, olyannyira, hogy képesek szembe kerülni a testi és szellemi vágyak. Mert mind a két természetünkkel együtt élnek a vágyaink is, amik sokszor mértéktelenek. 


Szeretném ezt, de azt nem tudom elhagyni és egyszerre sem lehet. Az előrehaladással pedig megjelennek a lemondások vagy a feladás. Ha úton haladunk és egyféle irányba haladunk életünk folyamán, akkor a mérlegelés természetes folyamat, hogy a test és szellem mely vágyainak teszünk eleget és milyen mértékben, milyen minőségben. Az ettől beálló egyensúly pedig az, amit boldogságnak nevezünk A boldogság pedig az a kincs, ami a szívben jelzi Isten országának elközelgését. Sok hegynyi és völgynyi akadály van az úton, így, ha tévedésbe estünk és eltévedtünk, legyen bizalmunk a Teremtetlen Szellemben, Istenben, hogy aki felé halad, azt megsegíti, mert aki ad, az el is tud venni, és még sokkal többet is tud tenni ezeknél.
Szabó Kornél



2017. november 20., hétfő

Horváth Martin- Ókori nácik és a gnosztikus gender-elmélet

Nem régiben tudtam meg egy új információt  a jobb- és baloldal különbözőségét illetően. Hiába foglalkozom ezzel már hosszú évek óta, mindig van új a nap alatt. Nevezetesen most az, hogy nincs is semmi új a nap alatt. Tehát, a jobboldaliság és a baloldaliság filozófiai különbözőségeihez hozzátartozik, hogy teljesen más a történelemszemléletük. A baloldal történelemszemlélete lineáris, míg a jobboldalé ciklikus. Magyarán tehát  a baloldal úgy véli, hogy a történelem halad folyamatosan egy irányba, egyfajta ideológiai evolúció részeként. Természetesen ennek a fejlődési folyamatnak a végén az ő baloldali utópiáik állnak. A jobboldal ezzel ellentétben úgy gondolja, hogy a történelem egy hullámzó valami, amiben az ő általa képviselt értékek hol magasan szárnyalva érvényesülnek, hol hullámvölgyben nyögik a baloldaliság uralmát. Én magam sokáig a baloldallal értettem egyet (tudtomon kívül) ebben a történelemszemléleti kérdésben. Leszámítva, hogy ezt a lineáris folyamatot nem valamiféle fejlődésnek, hanem romlásnak éltem meg. Aztán ahogy lenni szokott, a kép most is árnyaltabb. Mert ha az ember figyelmes rájön, hogy nem igazán van ideológiailag sem sok új a nap alatt és bizony van, ami ciklikusan néha vissza-vissza tér. Nézzünk is párat.

"ezek az asszonyok ezeknek a férfiaknak valamennyien közös asszonyai, külön-külön azonban egyik sem élhet együtt egyikkel sem, s aztán a gyermekek is közösek, tehát sem a szülő nem ismerheti gyermekét, sem a gyermek a szülőjét... a legkiválóbb férfiaknak és nőknek minél gyakrabban kell közösülniök, a legsilányabbaknak pedig éppen ellenkezőleg, s az előbbiek gyermekeit föl kell nevelni, az utóbbiakét azonban nem, ha azt akarjuk, hogy a nyáj a legegészségesebb legyen...a házasságkötések számát pedig a vezetőkre bízzuk majd, hogy ők-figyelembe véve a háborúkat, betegségeket s egyéb ilyen körülményeket- a férfilakosság számát lehetőleg ugyanazon szinten tartsák"

Bár tartalmában bármelyik nemzetiszocialista programba beleillene, mégsem a Mein Kampf-ban, vagy Goebbels valamelyik beszédéből, és nem is Alfred Rosenberg egyik irományából van az idézet. Az idézetet Hans Joachim Störig jegyzi a Filozófiai világtörténete c. művében a híres görög filozófustól, Platóntól. Platónra bár boldog, boldogtalan hivatkozik, azt azért tudni illik, hogy erősen tekintélyelvű, antidemokratikus állam ideája volt. Azt azonban magam sem gondoltam, hogy  a szociáldarwinizmusra ilyen módon ráérzett az öreg gondolkodó, több ezer évvel egyáltalán a darwinizmus előtt. Rendben, már Spártában is híres volt a biológiai erőnlét alapján való szelekció, de azért ilyen intézményesített formában csak a náci Németország Lebensborn programjában köszönt vissza ez a gondolat. De a magyar hungarizmus is idealisztikus jövőképében a hungarista állam beleszólt volna kinek, hány gyermeke lehetett volna, ha lehetett volna egyáltalán. Természetesen szintén a fajiság minőségét szem előtt tartva.

Nézzük tovább, mit idéz még szintén H.J. Störig a már említett művében:

" ...Álnok papok parancsokat agyaltak ki, s azt mondják önnön hasznukat keresve: Add oda, amid van, vezekelj és imádkozz, hagyd a földi javakat veszni!...Nincs túlvilág, ó Ráma, hiába remény és hit, élvezd az életet ideát, vesd meg a nyomorult csalást"

" Szürcsölj zsírt, s ha eladósodsz, vígan töltsd e rövid létet, amíg élned adatik, végül úgyis meg kell halnod visszatérés nem lehet"

Ezt a fenti ízig-vérig ateista kijelentést, akár korunk bármelyik nagy racionalista gondolkodású emberétől hallhatnánk. Amennyiben nem gondoljuk, hogy egy kocka vajhoz intézi beszédét, viszont rájöhetünk, hogy az „ó Ráma” megszólítás bizony jóval a Krisztus előtti Indiában hangozhatott el. Bár ennek szellemiségével, Stewen Hawkingtól kezdve, a legtöbb marxista és lázadó, liberális rock együttes is együtt érezhet, a sorok szerzője Brihaszpati az ókori Indiában a csárvákák nevű ateista-materialista irányzatának híres képviselője. Igen, volt ilyen. India nem csak sok karú istenségek és reinkarnáció hívők tömege volt már az ókorban sem. Keresztényként Brihaszpatival egyet kell értenem abban, hogy „ végül úgy is meg kell halnod visszatérés nem lehetséges”. Legalábbis a hindu reinkarnáció értelmében szerintem sem lehetséges. A mondat előző fele viszont igazi „punk’s not dead” stílusú nihilista, hedonista, „carpe diem” életérzés, amivel már nem tudok azonosulni. De a ’60-as évektől kezdve a nyugati kultúrában ugye mondanom sem kell hányan viszont igen is tudnak.

Ha már szóba jött (már megint) az én kereszténységem. Vegyünk az Újszövetség korából, és az óegyház korszakából egy filozófiai irányzatot, amely a legtöbb gondot okozta a korai kereszténységnek. Ez pedig a gnoszticizmus. A gnoszticizmus nagyon dióhéjban arra a dualisztikus gondolatra épült, hogy a test/anyag és a lélek/szellem teljesen ellentétben áll egymással. A test, az anyag menthetetlenül rossz és a lélek jó. Mi pedig az alapvetően rossz, anyagi világ börtönében élünk. D önmagunk belső lényéből jövő titkos tudással rá kell ébrednünk arra, hogy kik és mik vagyunk valójában, belül, lélekben. Tehát a gnoszticizmus a belső lelki valóságot élesen megkülönböztette a világ tényleges anyagi, testi valóságától, mely utóbbit teljességgel, mindenestől megvetette. Ennek fényében érdekes gondolat, melyet korunk egyik híres teológusa N.T. Wright jegyez a mai, nemi identitásokkal kapcsolatos zavarok és a transzgender-ideológia kapcsán:

„A megzavarodottság a nemi identitással kapcsolatban modern, és most már internet által táplált, formája az ősi gnosztikus filozófiának. A gnosztikus, az aki "tud", felfedezte a titkát annak "hogy ki vagyok én valójában", a megzavaró külső megjelenés mögött. Ez magába foglalja a jóság, vagy még a végső valóság tagadását, a természeti világban.”

Ez pedig csak egy aprócska válogatás volt azokból a filozófiai irányzatokból, amelyek mind több ezer éve, mind napjainkban jelen vannak. A kereszténység tekintetében pedig a legtöbb nem új keletű, már valahol, valamilyen formában találkozott vele. Úgy hiszem, még mindig egyetértek a baloldal történelemszemléletével, hogy haladunk az ő utópiáik felé (sajnos). Azonban a jobboldalnak igaza van abban, hogy ciklikusan fel-fel törnek korszakok, melyek jobb-vagy baloldali szellemiséggel bírnak. Azt hiszem az igazság most is a kettő között van. Ciklikusan törnek föl baloldali szellemi irányzatok, csak az idő előre haladtával egyre sűrűbben és egyre többféle irányzat.


Horváth Martin

2017. november 19., vasárnap

Sárkány Zsombor- A nemzeti gondolat és az önellátás

A hagyományos közösségek megszűnése a 20.-21. században jórészt a minket körülvevő ellátó rendszerek beláthatatlan méretűvé növekedéséből, magyarul a globalizációból fakadtak. A legkisebb társadalmi egységtől, a családtól egészen a kistérségekig terjedően a közösségek elveszették a képességüket arra, hogy saját sorsukat kézben tartsák, így értelmetlenné váltak. Az embereket nem tereli össze semmilyen életbevágó szükség semmilyen közös érdek, ebből következően a magasabb rendű fogalmak is erőteljesen foszlanak. Ebben az esetben is kiterjed a skála a családtól egészen a nemzeti összetartozásig. Ez végső soron megfosztja az individuumokká atomizált társadalmat a közös cselekvés képességétől.
Nagy-nagy kár, hogy ez így van, hiszen „vihar” van a nyakunkon! Pókhálóként a Földön szétterjedő, egészségtelenül nagyra nőtt ellátó rendszerek a környezetrombolás éllovasai. Példának okáért a logisztika, vagyis a szállítmányozás önmagában az egyik legnagyobb mértékben járul hozzá az éghajlatvoltozásház és a légszennyezéshez, és az ily módon hozzánk kerülő termékek nagy része környezetszennyező technológiával készül, tovább növelve a káros hatásokat és a kiszolgáltatottságot. Evidens tehát, hogy az ellátó rendszerek méretének csökkentésére van szűkség.
Roppant érdekes vitaindító kérdés; Ebben a munkában mi az első lépésünk? Vajon a probléma belátását követően a szellemi érés nyomán kialakult új közösségek teremtik meg a megoldást, vagy a közös érdek újbóli megjelenése kovácsolja össze az embereket és ezt követi a szellemi beérés? Kell e, a legmélyebb szellemi elköteleződés ahhoz, hogy valami elinduljon vagy a közös munka és összefogás élménye hajtja a szellemi forradalmat? Talán mindkét megközelítés lehetséges egyszerre is, és nem szabad semmiről se lemondani és semmit se elvetni ha a közösségeink újjá építéséről van szó. Végtére is személytől függő, hogy az elméleti alapok után látjuk be a gyakorlati dolgok rendjét, vagy konkrét példákon keresztül látjuk be az elméleti összefüggéseket. A lényeg a közösség.
A közösség újabb felületén kapcsolódik a zöld gondolat és a jobboldal. Ami az egyiknek a fő célja az a másiknak az alapja. Közösségek nélkül nincs se összefogás a környezetért (általánosságban semmiért), viszont a közösségek a nemzet gerince. Egy erős nemzetnek arra van szűksége, hogy a közösségei függetlenek legyenek zöld energiaforrások és helyi ellátó rendszerek segítségével. Ennek a megvalósításához pedig bizony lemondásra, empátiára, egymás segítésére, önmegtartóztató tudatos viselkedésre és rengeteg alázatra van szükség.
Az így vetített jövőkép nem más, mint a független, helyi (falutól megye méretig terjedő) közösségek konföderációjából álló nemzet. A közösségekben kiváltja a monokultúrás mezőgazdasági művelést a kertgazdálkodás, amit a helyiek művelnek a helyieknek. Az egyetlen ipari ágazatra ráépült nagyüzemeket sok kis vállalkozás helyettesíti, amelyek kihasználva az automatizálás és az internetes kapcsolat lehetőségeit minden szükséges eszközt terméket és berendezést előállítanak. Az energia szektor pedig át fog alakulni profitorientált vállalkozás helyett egy valóban közösségi tulajdonú és zöld hálózattá.
Az egyén ismét megtapasztalhatja milyen érzés valahova tartozni, legyünk akármilyen színes és sokféle virágok táptalajra mindig szűkségünk lesz, és egymásra is. Vége szakad az elszigeteltségnek, nem kell, hogy akárki is egyedül érezze magát több ezer embertársa között. Akár a közös érdek kristálytisztán kirajzolódó vonalai mentén, akár a rádöbbenés útján, de megtanulunk ismét bízni egymásban és nem fogjuk irigyelni és megvetni egymást.


Sárkány Zsombor