2018. február 11., vasárnap

Horváth Martin- A Becsület Napja margójára


A Budapest Pride után szintén személyesen is elmentünk és megnéztük, most a Becsület Napja néven híressé vált szélsőjobboldali rendezvényt. Illetve az ellene bejelentett Antifasiszta demonstrációt is. A soha nem létezett magyarországi antifasiszta mozgalom gyér jelenlétében nem csalódtunk, de mindkét fél roppant szolid eseményt dobott össze. De mit is vártunk volna, mikor a klasszikus szélsőjobboldal az Orbán-rendszer alatt úgy érezheti, hogy vakumként szívja el a levegőt előle a nagypolitika. A Magyar Nemzeti Arcvonal amely az első nemzetiszocialista szervezet volt a rendszerváltáskor és elsőként rendezte meg a Becsület Napját 1997-ben, előbb eljelentéktelenedett, majd bolsevizálódott, kettészakadt és végül egyik ága elsorvadt, a másikra pedig Győrkös rendőri razziás balhéját követően a felszámolás várt. A másik nyíltan hungarista szervezet a Pax Hungarica Mozgalom pedig 2017-ben mondta ki megszűnését. Így a sajtóban neonáciként illett rendezvény, mostanra nemzetiszocialista szervezet nélkül maradt.  Az meg engem lepett meg a legjobban, hogy a Magyar Gárda kitudja hányadik szakadásának és verziójának még léteznek tagjai és képviselete. De igazából csak a HVIM és farkasai, betyárjai vannak talpon a vidéken. Semmi botrány amely kiverné a liberális médiánál biztosítékot, se egy nyilas induló, se egy Waffen-SS éltető beszéd, nyílt vagy burkolt zsidózás, félreérhető NS jelképek. Semmi liberális szívnek provokatív jelenség.
Fotó: Népszava

Mindennek ellenére a kordonoknál megjelentek a vörös-fekete, anarchia jeles antifasiszta szólamokat skandáló, doboló, füttyögő partizánok. Közelebbről megszerettük volna nézni őket, a véleményüket megtudni, de nem kerülhetett rá sor mivel körülbelül 10 fős brigádjuk import, német antifa gyülekezet volt. Ahogy a másik oldalon megemlékezők jelentős része is főleg német, illetve egyéb külföldi európai nemzet sarja volt, akik valójában a Kitörés 60 túrára érkezett hagyományőrzők voltak inkább, mint vad neonácik. És csak lézengtek, készülődtek, beszélgettek a rendezvény alatt klikkesedve. A Bécsi kapu tetején valamiféle kádárista nyugdíjas csoport proli komcsi dalokkal…bulizott? tüntetett? igazából nem tudom. Elég gyalázatos. Nem engedtek a rendőrök se a nyuggerekhez, se az import antifákhoz be senkit sem. Lassan mindenki tovament. Hát ez volt a Becsület Napja.  

Kevés impulzussal de azért  egy-két észrevétel akadt. Egyrészt sosem értem, hogy az antifasiszták ha megakarnak zavarni egy rendezvényt, és tényleg hittel gondolják, hogy egy gyalázat és megkell akadályozni, akkor miért nem tesznek valójában? Minket senki nem állított meg, hogy a megemlékezés tömegébe bekerüljünk, pedig nácinak se néztünk ki. Jó persze az már rizikó, meg kockázat, hogy belülről szabotálunk. Meg hát kiüthetik a fogát a jobbosok, meg a rendőr is elviszi. De hát könyörgöm, ha tényleg szívből tarthatatlannak gondolok egy eseményt és megakarom zavarni az ezzel jár. Persze rendben még mindig 10 német raszta hajú „anarchistáról” és 15 nyugdíjasról beszélünk itt. Szerintem sem a baloldal, sem a szélsőjobboldal nem volt elégedett a maguk részéről az eseménnyel. A szélsőjobbosoknak az lenne az igazán nagy győzelem, ha nem jönnének ellentüntetni még ennyien sem. A balosoknak meg ha nem kerülne megrendezésre ez az egész. Viszont demokrácia volt így. Rájöttem ez a demokrácia. A szélsőjobbosok megemlékezhetnek, mellette az antifasiszták meg füttyöghetnek és ordibálhatnak. Aztán arra is rájöttem, hogy az anarchizmus abban különbözne, hogy a szélsőjobbosok is élik a világukat valahol és a balosok is élik a világukat valahol és magasról tesznek egymásra, mert tiszteletben tartják egymástól elkülönülve, hogy vannak különböző nézetek és felfogások. Ez lenne az ideális. És persze ennek a valódi anarchizmusnak semmi köze sincs a füttyögő antifasiszták anarchizmusához. Ami jobb esetben egy mindenkire ráerőltetendő anarchokommunizmus, rosszabb esetben,- és ez a reálisabb- beérnék egy Kanadai típusú, gender-őrült korcsliberális állammal. Még jó, hogy elszívja őket a Nyugat és  nincsenek itthon sokan, így nem járatják le az anarchizmus jelentését még jobban. Úgy szívja el őket a liberalizmus, mint ahogy megcsappantotta a szélsőjobboldalt ez a fura populista Orbán-rendszer. Azt hiszem két különböző okból, de két megsebzett ideológiai oldalt láttunk képviselve.

Arról meg szó sem esett, hogy a magyar történelem egyik legtragikusabb és bizonyos értelemben egyik leghősiesebb eseményéről még mindig nem tudunk reális közbeszédet létrehozni. A budai várban ragadt magyar és német csapatok sorsa az aktuális politika és ideológiák játékszere volt és emlékezetük is napjainkban. Mind a sorsuk, mind az emlékük körüli politikai vircsaft, tragikus.

Horváth Martin

2018. február 1., csütörtök

Serfőző Dániel- Iszlám mint fénysugár?

Hatalmas felháborodást és műbalhét csapott a kormány propaganda gépezete Vona Gábor egy korábbi elszólásával kapcsolatban, ahol az iszlámot, illetve Allahot dicsérte egy Törökországban tartott előadás során, melynek apropója a turáni kapcsolataink ápolása volt. Először is tisztázzuk, hogy az Allah jelentése Isten, és még a török keresztények is ezt a szót használják az egy Isten megnevezésére. Egy másik szó utal a pogány istenekre, a "tengri", de ezt az ábrahámi vallások egy Istenére nem alkalmazza senki, mert ez csak a pogány politeista istenek megnevezése. Tehát Vona nem Allahot dicsérte, hanem Istent, csak török nyelven. Ne tévesszen meg minket tehát az alacsony színvonalú propaganda, ugyanakkor legyünk azzal is tisztában, hogy ezt félretéve, Vonától, és az akkoriban mögötte álló körtől korántsem idegen az iszlám vallás tisztelete, sőt, gyakorlása, illetve Európába kívánása.

Akkoriban Vona mögött egy olyan kör állt, illetve maga is egy olyan eszmeiséget követett, amit tradicionalizmusnak hívunk. Ez egy XX. századi filozófia, misztikus, ezoterikus szellemi és politikai irányzat. Olyan képviselői voltak, mint a jobboldali körökben ismeretes Julius Evola, aki még a nácik okkultista köreitől sem idegenkedett. A katolicizmust, majd szabadkőművességet megjárt, majd szúfi muzulmánná lett René Guenon, valamint kissé kilógva a sorból, a nem annyira radikális magyar képviselő, Hamvas Béla. Az irányzat alapvető lényege annak feltételezése, hogy van egy ős-tan, egy ős-igazság, ami lényegében és nagyon leegyszerűsítve az az ezoterikus tétel, hogy "én", mint "alany" végső lényegem szerint Istennel "egy" vagyok. Ez gyakorlatilag az általános mágikus világképnek felel meg, ami valóban megtalálható minden fejlett pogány vallásban, vagy annak valamilyen ezoterikus irányzatában. Eszerint jelenleg egy elvarázsolt állapotban vagyok, ahol nem ismerem fel és nem élem meg ezt a valódi azonosságom. A feladatom az életben hogy különböző ezoterikus módszerekkel lebontom ezt a tudatom által kreált álomvilágot úgy, hogy feljebb és feljebb emelkedem a tudatom uralmi létráján. Uralnom kell a tudatom és ez által a külső világot is, hiszen a kettő lényegében nem különbözik. Ezen a tételen kívül semmi nem igaz és minden eszköz bevethető a cél megvalósításának érdekében. Az erkölcs, az embertársaim iránt tanúsított empátia hazugságok, hiszen végső ura mindennek én vagyok. Ehhez társul egy extrém elitizmus és önimádat. Hisz rajtam kívül semmi sincs, minden ember valójában én vagyok, csak nem ismerem fel az azonosságot. Minden ember az én képzeletem üres bábja. A tradicionalisták egyébként hajlamosak tagadni ezt a lenézésük, és valóban, például Hamvas Bélára egyáltalán nem volt jellemző. Ellenben a vegytiszta jobboldali tradicionalistákról ez lerí, és ezt nem is tagadják, gondoljunk itt Julius Evolára, vagy az egyik legjelentősebb és legadekvátabb pogányra, László Andrásra.

 Az irányzat alap követelménye továbbá az ultrajobboldaliság, és a konzervativizmus a politika és társadalomszervezés terén.  Ezt a szellemi struktúrák földi lenyomataként magyarázzák, annak a folyamatnak a földi tükörképe, ahogyan az én meghódítja a tudatszintjeinek egyre nagyobb lépcsőfokait. E lépcsőfokok földi képei tehát a szigorúan hierarchikus, tekintélyelvű társadalmak. Egyik vallásban sem hisznek igazán, pontosabban mindegyikben hisznek annyira, amennyire az adott vallás közel áll a fentebb vázolt tradicionalizmus feltételeihez. Ugyanis eredetileg csak a tradíció létezett, mint élő bölcsesség, de a folyamatos létrontás, törvényszerű degeneráció következtében elhalványult, és megszűnt egésznek lenni. Darabjai a fennmaradás érdekében exoterikus vázat vettek fel. Megszűnt a mágikus gyakorlás, és helyébe léptek a vallások, amelyek ezeket a tudati fokozatokat elkülönítve kezelték alanyiságuktól, kívülre helyezték az abszolútumot, és mint Istent tisztelték. Így hát minden nem ezoterikus,- vagyis exoterikus- vallás már eleve egy degeneráció eredménye. Innentől tehát már csak az arra érdemesek szűk csoportja számít, akik képesek lehámozni ezt a vallási mázat, és a mágikus háttérre koncentrálni, a világi díszletek már nem számítanak, azoknak a feladata annyi, hogy fenntartsák a szimbolikus vázat és külső rendet.  Így egy vallást a tradicionalisták általában úgy ítélnek meg, hogy egyrészt mennyire biztosít helyet magában az ezoterikus irányoknak, valamint ami számunkra most releváns, az hogy az adott vallás külsőségeiben, és társadalmi rendezésében mennyire tartotta meg a jobboldaliság elveit, és így mennyire tükrözi a tudati szinteket. Nagyon fontos kiemelnünk azt a tant is, miszerint a világ folyamatos és törvényszerű hanyatlásban van, a sötét korban élünk, és a pusztulás felé tartunk. Ebben a helyzetben a tradicionalisták célja, hogy megpróbálják minél jobban lassítani a pusztulás folyamatát, ezért konzervatívok, valamint hogy megpróbálják tovább menteni magát a tradíciót, és előkészítsék a terepet és a feltételeket az „új aranykornak”.

Tehát látható, hogy a tradicionalizmus vallásokhoz való hozzáállása egyfajta intellektuális és jobboldali „New Age”. Önmagukban semmire sem tartják őket, mindet hiszik, amennyire azok összhangban vannak a tradícióval, és mindet tagadják, amennyiben nem. Nem is tartják feltétlenül szükségesnek azt, hogy a „megvalósító”, a személy, aki a mágikus realizáció útját járja, valamilyen vallás követője legyen. Viszont ha a személyisége úgy igényli, mint mankó, elköteleződhet egy tradicionális vallás mellett, felveheti annak külső jegyeit, gondolkozhat annak szimbólumaiban. Tehát a szó lényegi értelmében elsődlegesen tradicionalista, másodsorban keresztény például. Ez pedig természetesen azzal is jár, hogy nyugodt szívvel veheti ki azokat az elemeket az adott vallásból, ami neki nem szükséges, vagy nem mondható tradicionális elemnek. Csakhogy ez ellentmond szinte minden vallásnak, de főképp az ábrahámi hiteknek, hiszen azok magukat az egyedüli igaz vallásnak tartják. Így tehát a tradicionalisták mondhatni vallási internacionalisták. Teljes mértékben vallások felett gondolkodnak. Így fordulhat elő, hogy Baranyi Tibor Imre, Vona Gábor volt politikai tanácsadója, maga is gyakorló muszlim, abból a megfontolásból, miszerint az utolsó, ma is élő és ható tradicionális vallás, az iszlám. Sőt, Baranyi Tibor úgy gondolja, a muszlimok alapítják majd meg Isten országát, élükön a muzulmánként megjelenő Jézus Krisztussal, hiszen csak ők tartanak majd ki a végsőkig. Hogy ez ellent mond a kereszténység tanításának? Hogyne. De ahogy fentebb is leírtam, ez korántsem problémás számukra. Baranyi Tibor szívesen látná Európát eliszlamizálódni. Persze a bevándorlással nem ért egyet, hiszen a tradicionalizmus egy további fontos tana, a szigorúan vett és ezoterikus alapokra helyezett fajelmélet, miszerint a fajok is hierarchiába soroltan jelennek meg, és szintén vannak fajok, amik akár a plebsz, lényegtelen tényezők. És ide sajnos nem a szőke, kék szemű, ezoterikus imámok özönlenek, hanem a „sárnépek”, akik ott is a társadalom legalját képviselik. És persze akik elhagyják hazájuk, azok már eleve nem igazi muszlimok, hanem modernisták.  De az kiváltképp kívánatos lenne, hogy Európa felvegye az iszlámot, mint társadalmi formát, vallást és kultúrát, hiszen a kereszténység már halott, elliberalizálódott, megszűnt a monarchikus formája. Mert ez a szempont, a külső. El vannak e nyomva a nők eléggé, meg vannak e kövezve azok a rohadt buzik rendesen, fel van e akasztva a baloldali vagy az ateista? Mert ez mind a mi belső uralmunk külső kivetülése, a szakrális rend, amelynek meg kell nyilvánulnia a világban. Tehát Vona Gábor valamilyen szempontból valóban elárulta a „keresztény” Európát, mert a „kereszténység” is elárulta saját jobbos pogányságát, és egészen máshogy kezdte kiszolgálni a világot, balosan.

Másik kérdés hogy ez egy igazi hívő számára teljes mértékben érdektelen tényező. Nincs keresztény Európa, és soha nem is volt, soha nem is lesz. A kereszténység nem egy kultúrtermek, nem egy váz, ami mögé ezotériát kéne húzni, hogy hasson.  A kereszténység nem valami ősvallási töredék, egy út a sok közül. Krisztus maga az élet, és az út. Rajta kívül senki sem érthet célba, hacsak nem a pusztulás felé venné az irányt. A kereszténység nem vallás, hanem élő kapcsolat Istennel. A keresztények nem „vallásosak”, hanem Isten kiválasztott és elkülönített népe. Csak az lehet a nép tagja, akit Isten nyájába rendel, csak a Sátán nyájába lehet erőszakkal beleterelni az egyént. Mondanom sem kell, hogy Krisztus szeretet, hit, és alázat központúsága, az érdemek nélküli, és mindenki felé nyitott megváltás üzenete, összeegyeztethetetlen a tradicionalizmus elitizmusával, érdem és önerő központúságával, valamint azzal a pogány, egyéni gőggel, amiből táplálkozik mágikus jobboldalisága. Mi nem akarunk semmilyen társadalmi rendet fenntartani, vagy új aranykor alkotni. Mi a lelkekért jöttünk, és nincs célunk a világban ennél több. És talán még hasznosabb lenne, ha Európa muszlimmá válna küldetésünk szempontjából, mintsem hogy fenntartsa ezt a kifundált, keresztény ruhákba öltözött, őspogányságot, amellyel lépte nyomon tapossa missziónk lehetőségeit, az által hogy megfosztották Urunkat nevétől, és a maguk istenére aggatták, még a jó öreg Róma korában.

A tradicionalizmus szemszögéből legutáltabb és leglenézettebb vallás a kereszténység. Csak a katolikus egyházat hajlandóak elfogadni, minden egyéb protestáns irányzat felkerült Baranyi Tibor „anti-tradicionális” indexére. Ó, és milyen igazuk is van! Itt tündököl tehát Krisztus és a világ összeférhetetlensége. A test gyermekei nem értik, és gyűlölik a szeretet evangéliumát, ez saját romlott lényegükből adódik. Az Ige számukra ítélet. Tiszteljük viszont őket, hisz intellektusukkal páratlan mód képesek kidolgozni, és felmutatni a pogány szellem igazi lényegességeit, legalábbis annak jobboldali részét. Érdemes őket tanulmányozni, a célból is, hogy jobban megismerjük a bűn mechanizmusait, és megvizsgáljuk azt, hogy a pogányok milyen módon képesek szakrális és transzcendens köntösbe bújtatni olyan profán érzelmeiket, mint a gyűlölet és önimádat.

Végszónak szálljunk tehát le a magas katedráról, és jelentsük ki, hogy teljesen mindegy az, hogy Vona Gábor mondja, hogy Allah, vagy Orbán Viktor azt, hogy Isten, meg keresztény Európa, a lényeg nem változik, mindkettő csak bálványoknak hajbókol, és a világ urát tiszteli.

Serfőző Dániel

2018. január 22., hétfő

Horváth Martin- Isten állam-álom

Nincs is olyan téma talán, amivel mi többet foglalkoztunk volna, mint a kereszténység és politika- azon belül is a jobboldal- összefüggéseivel. A Keresztényfasizmus című írásban már tömören megpróbáltam kifejteni, hogy az autoriter jobboldal szellemi táptalaja a kereszténység. Vagyis nem a valódi keresztény hit, hanem a keresztény erkölcs, mint ideológia. A különbség pedig hatalmas, még is sokakat megtéveszt, még magukat a keresztényeket is. Az is említésre került, hogy a történelemben a szélsőjobboldali ideológiák nagyrészt a katolicizmushoz ( vagy keleten értelemszerűen az ortodox kereszténységhez) kapcsolódtak. Szálasi hungarizmusa, a szlovák tisoizmus, horvát usztasák, olasz fasizmus, román vasgárda stb. Azonban nem lenne teljes a kép, ha a protestantizmust úgy tüntetnénk fel, mintha nem lenne egy ilyen, jobboldali ideológiákkal románcra kelt irányzata. Sőt, mi több, napjainkban ez képzi a (szélső)jobboldalon belüli választó vonalat is. A régi ideológiák a katolicizmusban gyökereztek, míg a mai Nyugat-Európai szélsőjobb, az alt-right egy része, populisták, és kifejezetten nálunk az Orbán-rendszer, a protestáns szellemiségű jobboldaliságból merít. Ez pedig viszonylag új jelenség.

A különbség a katolicizmusból és a protestantizmus egy sajátos irányzatából kinőtt jobboldaliság tekintetében valójában csekély, azonban mégis vízválasztó jellegű. Ez az „apróság” pedig a zsidósághoz, Izraelhez való viszony. Itt és most pedig ne a jelenlegi katolikus egyházra gondoljunk a továbbiakban, hiszen az mára nem azonos korábbi, eredeti önmagával. Kétségtelen, hogy a tradicionális katolicizmusból levezethető egyfajta antiszemitizmus, anticionizmus vagy antijudaizmus. Már a középkorban is elég csak arra gondolni, hogy a legtöbb helyen a zsidókat diszkriminatív törvények szabályozták. 1215-ös negyedik lateráni zsinaton előírták már a zsidók és muzulmánok megkülönböztető jelzésének viselését. 1222-ben a mi magyar Aranybullánk is kimondja:

·         (XXIV. p.) Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek. Pénzváltó, kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok, országunkbéli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.


 A zsidók számára előírtan viselendő sárga gyűrűt formázó jel 1551-ből.

1269-ben pedig IX. Lajos francia király sárga csillag viselésére kötelezi a zsidókat. Igen, ez nem náci találmány… Hasonlót Mária Terézia is előírt, és akkor még nem is beszéltünk a spanyol inkvizíció vezetőjéről Tomás de Torquemadaról, akihez a spanyol zsidók 1492-es kiűzése kapcsolódik. Idejében kikeresztelkedett zsidókat is lemészároltak, mert etnikai hovatartozásuk szerinte fontosabb volt, hisz „vérükben” hordozták a Krisztus-ellenességet. Nem tudom, hogyan értékelhette Pál apostol azon szavait, hogy „Krisztusban tehát nincs zsidó vagy görög”(Gal. 3:28). A történelem is „kis holokausztként” hivatkozik tevékenységére. Ezek után a 20. században antiszemitizmusáról híres Prohászka Ottokáron, vagy a későbbi fasiszta, usztasa, nyilas szimpatizáns kléruson meg sem lepődünk. Nem csoda, hogy a 20. századi fasiszta ideológiák (kivéve pont a nácizmus) összefonódtak a politikai katolicizmussal. Ez azonban egyértelműen nem lehet biblikus! A tradicionális katolicizmusban fellelhető antiszemitizmus egyértelműen pogány gyökerű. Amelyet lehet, hogy alátámasztottak azon nézettel, hogy „Jézust a zsidók ölték meg”, ahogy azt ma is hallhatjuk innen-onnan, meg hatalmas a bűnük, hogy tagadják a Messiási mivoltát stb. De ettől még ez a pogány Róma továbbélése. A pogányságra volt jellemző mindig is az antiszemitizmus az ókori történelem során. Persze keresztény szemszögből csak pogányok léteztek, ilyen értelemben felesleges kijelentés ez. Mindenesetre minden pogány hit és elvrendszer zsidóellenességet tanúsított, amint találkozott a zsidósággal. Róma miután bekövetkezett a Konstantini fordulat, majd 380-ban államvallássá tette a kereszténységet, valójában nem a kereszténység aratott diadalt Róma szellemisége felett, hanem éppen fordítva. Róma szellemisége integrálódott a kereszténységbe, vagyis nem is volt az kereszténység, hanem a pogány szellemiség továbbélése keresztény retorikai mázzal. Hitler és a német nemzetiszocializmus pedig hiába volt katolikus-ellenes, antiszemitizmusa tekintetében ugyanonnan, Róma pogány szellemiségéből merített, ahonnan a katolicizmus is.

Ez nekünk keresztényeknek egy kicsit legalább megnyugtató lehet, hiszen a fasiszta ideológiákkal összefonódott politikai kereszténység, valójában nem is kereszténység. Csak egy keresztény köntösbe bújt vad pogányság, Róma továbbélése. Az igazi kereszténység azonban nem antiszemita és nem kötődik autoriter politikai rendszerhez, gondolhatnánk nyugalommal. Nos, míg előbbi igaz, nem antiszemita, addig utóbbi sajnos már hamis állítás lenne. A lutheri reformációval kezdetét vette a kereszténység megtisztítása a pogány elemektől. A pápaság intézményének tagadása, a képkultusz, és legfőképp a „Szenthagyománynak” nevezett tanok mellőzése és a Sola Scriptura, vagyis egyedül a Szentírás tekintélyének hangsúlyozása. Minden addigi emberi filozófia, meg hagyománynak nevezett maszlaggal szemben. Volt azonban egy pont ahol a protestantizmus nem szakított. Vagy nem akart, nem látta problémásnak ezt a pontot, vagy talán sokkal inkább a korabeli hatalmi viszonyok és politika kényszerítette erre. Azonban kétségtelen, hogy az államhoz való viszonyt nem gondolta újra. Persze Luther azt is, hogy életben maradt Bölcs Frigyes német választófejedelemnek köszönheti, így a protestantizmus első megjelenésétől átszőtte azt a politika. A német választófejedelmek a protestantizmusban anti-pápizmusa végett, abban a Római pápától való politikai függetlenség ideológiai megalapozottságát látták. A protestantizmust már ekkor tehát politikai célokra, ideológiaiként felhasználták. Ebben későbbiekben a legtöbb reformációs irányzat sem tért el. Leszámítva az anabaptistákat, akik az állam és az egyház külön útját hirdették, ezzel megteremtve az államegyház ellenében a szabad egyházak jelenségét. Bár az anabaptisták helyesen felismerték, hogy a világi dolgokba való részvétel és beavatkozás nem feltétlen biblikus, sajnos egyéb más őrültségekkel egészítették ki tanaikat. Így végül nem érezhetünk szimpátiát irántuk, mikor a félbolond Münzer vagy Melchior fanatista irányával forrt össze a nevük. Így hát a keresztény szemszögből helyesnek tartott szekularizáció hamar lejáratódott. Pedig nem igazán mehet el nyugodt szívvel egy ember- ha abban a szívben Krisztus lakozik- a lutheránus egyház fő hitvallásának bizonyos sorai mellett:

„A világi dolgokról azt tanítják, hogy a törvényes világi intézmények Isten jó alkotásai. A keresztyéneknek szabad hivatalt viselniük, bíráskodniuk, császári és más, érvényben levő törvények szerint ítélkezniük, jogos halálos ítéleteket hozniuk, jogos háborút viselniük, katonáskodniuk, törvényes szerződést kötniük, saját tulajdonnal rendelkezniük, a hatóságok kívánságára esküt tenniük, házasodniuk és férjhez menniük.
Elítélik az anabaptistákat, akik eltiltják a keresztyéneket ilyen világi kötelességektől.”

Ágostai Hitvallás, XVI. Világi dolgok

Azt hiszem a halálos ítélet meghozatala illetve a háborúskodás igenlése minimum roppant vitás keresztény szemszögből, de több pont is vitás lehet. Sajnos ebből a kálvinizmus sem vonta ki magát. A teljesség igénye nélkül, a második Helvét Hitvallás is így szól ezekről a kérdésekről:

„3A háború. Ha pedig még háborúra is szükség volna ahhoz, hogy megőrizze a nép jólétét, Isten nevében indítson háborút, de csak úgy, ha előtte minden lehető módon békét keresett, s a népet másképpen már nem óvhatja meg, csak háború árán. Amíg a hatóság ezeket hittel teszi, ezekkel az igazán jó cselekedetekkel Istennek szolgál, és áldást kap az Úrtól. Elítéljük az anabaptistákat, akik tagadják, hogy a keresztyén ember közhivatalt viselhet, és tagadják azt is, hogy a hatóság bárkit jogosan kivégeztethet, háborút viselhet, vagy hogy a hatóság előtt esküt kellene tenni stb.

4. Az alattvalók kötelessége. Miután Isten az ő népe jólétét a hatóság által akarja munkálni, amelyet azért adott a világnak, hogy mintegy atyja legyen annak, minden alattvalónak kötelessége elismerni a hatóságban Istennek ezt a jótéteményét. Tiszteljék tehát és becsüljék a hatóságot mint Isten szolgáját; szeressék, támogassák és imádkozzanak érte mint atyjukért; engedelmeskedjenek minden jogszerű és méltányos rendelkezésének; végül hűségesen és készséggel fizessék meg a vámot, az adót és más hasonló tartozásokat. Ha a haza közös java és az igazság megköveteli, és ha a hatóság kényszerűségből háborút indít, életüket is áldozzák fel és vérüket is ontsák a közjóért és a hatóságért, mégpedig Isten nevében, készséggel, bátran és elszántan. Aki pedig ellene szegül a hatóságnak, Isten súlyos haragját hívja ki maga ellen.”

Ezzel el is érkeztünk oda, hogy kijelenthessük a protestantizmus fő, népegyházi irányzatai szintén erős államizmussal rendelkeznek. A konzervatív protestáns egyházak tehát nem véletlenül támogatják a „nemzeti-keresztény” szólamokkal bíró jobboldalt, mind hazánkban, mind akár a tengerentúlon. Nem véletlen jellemző- bár ennek több történelmi oka is van-, hogy a magyar reformátusok markánsan jobboldaliak voltak mindig is és erőteljes nacionalizmus is társult felfogásukhoz. Horthy maga is református volt, bár ez nem volt kardinális befolyással rendszerére. De a Jobbik radikális fénykorában szónokló Ifj. Hegedűs Lóránt is eszünkbe juthat, arról nem is beszélve, hogy Orbán maga is vállaltan református, ahogy egyik legfontosabb minisztere Balogh Zoltán is református lelkész. Hogy ezek a személyi kérdések mennyiben járulnak hozzá az adott jobboldali ideológia látásmódjához, vagy mennyire elvhűek egyáltalán ezek az emberek saját hitvallásukat illetően, nehéz megmondani. Mindenesetre akarva vagy akaratlan de a protestáns gyökerű jobboldaliságot reprezentálják gyakorlatukban. Mert azt most már kijelenthetjük, hogy a jobboldali autokráciáknak a protestantizmus ugyanúgy támasza lehet akárcsak a katolicizmus, azonban a már említett zsidósághoz való viszonya másképp nyilvánul meg. Míg a tradicionális katolicizmus már tárgyaltuk, milyen viszonyban áll az antiszemitizmussal, addig a protestantizmus ezen irányzatának politikája kifejezetten filoszemita és cionista. A protestantizmus a reformáció nyomán megtisztította magát minden pogány elemtől- leszámítva az államizmust-, így az azzal járó antiszemitizmust is. Sőt kifejezetten ellentétes nézetet tudnak több esetben is mutatni protestáns felekezetek. Persze Luther még erősen zsidó ellenes volt, ahogyan a történelmi protestáns egyházak zömében is sokáig így marad. Azonban a protestantizmusnak kialakult egy ezzel teljesen ellentétes értelmezése is. Itt nem a „megölték Jézust” gondolat a hangsúlyos, hanem az, hogy ők az ószövetségi kiválasztott nép. Bizonyos protestáns irányok  a zsidó-keresztény rokonságra, teológiai és kulturális hasonlóságra mennek rá. Amely érthető annak fényében, hogy az Ószövetség-Tóra azonos alapjuk. Arról a hatalmas szakadékról azonban nem vesznek látszólag tudomást, hogy a kereszténység legalapvetőbb,lényegi magvát adó kérdéséről, hogy ki volt Jézus, totálisan ellenkezőleg gondolkodnak. Viszont nem csak ez az egyetlen oka a cionizmus és Izrael pártolásuknak, sokkal inkább a végidőkről alkotott teológiájuk. Mi több, ez még az autoriter jobboldalhoz való viszonyát is erősíti.

Ez pedig a teológiában Millenniumnak nevezett eseményről alkotott nézetük. Ez Krisztus második eljövetele és az ezer éves királyság végidőkben bekövetkező eseményét fedi. Jézus második visszajövetelét és az utána következő időszakot a keresztények is számos módon értelmezik. A legelterjedtebb elképzelés szerint a világ halad a nagy nyomorúság, antikrisztusi végideje felé, aminek tetőzésén visszatér Krisztus és megkezdi földi uralkodását. Mégis a nagy népegyházak többnyire nem ezt a nézetet képviselik. A katolikusok amillenista hozzáállása teljesen szimbolikus és zus ezer éves uralmát a földi egyházra tartja értendőnek. Ez a nézet remekül támasztotta alá, a Római Katolikus Egyház uralmát a világban. Több protestáns egyházban mégis a posztmillenizmussal azonosulnak, vagyis, hogy nem Jézus alapítja meg ezer éves királyságát a visszatéréskor, hanem a keresztények építik ki neki, s visszatértekor ő csak elfoglalja a székét ebben a királyságban. Ez a nézet megindokolja, hogy az intézményesített egyházak miért szeretnek beállni jobboldali, "nemzeti-keresztény" mázzal leöntött autokráciák, vagy arra hajazó politikai rendszerek mögé. Hiszen ezek mind-mind a Jézus visszatéréséig kiépülő ezer éves királyság létrehozásának előképei lehetnek. Gondolhatják ők. Mind az amillenizmus katolikus megfontolása, mind a protestáns népegyházak posztmillenista elképzelése remek táptalaj a jobboldali rendszerek támogatására. Természetesen ha a premillenizmus a helyes, abban az esetben a keresztény egyházak ezzel hatalmas baklövést követnek el, hiszen csak is Jézus tudja a királyságot megalapítani, visszatérése után! Addig pedig minden társadalmi folyamat a második eljövetel előtti, nagy nyomorúság, antikrisztusi állapotát segíti elő. Beleértve a keresztény köntösbe bújt rendszereket, politikai irányokat, amik mögé népegyházaink oly' sokszor szeretnek beállni. Azonban ezzel a teológiai kérdéssel most nem kívánok foglalkozni, függetlenül attól melyik elképzelésnek lehet igaza, kezeljük tényként, hogy megértsük a protestáns egyházak hozzáállását a politikához.

Az Izrael barátságban annyiban nyilvánul meg a millenizmus értelmezése, hogy a premillenizmusban, illetve a posztmillenizmusban is Izrael államának fontos szerepe lehet. Ha nem értjük szimbolikusan az egészet, mint a katolikusok, akkor a végidőkben Izrael és Jeruzsálem fontos politikai jelentőséggel fog bírni. Ez természetesen szintén egy adalék, a katolicizmus anticionizmusa/szemitizmusa/judaizmusa mellett, hiszen az ő általuk értelmezett jövőképben nincsen Izraelnek és a zsidóságnak szerepe, ha a Krisztus ezer éves uralma az egyház földi tevékenységének szimbólumaként értendő. Azonban az említett protestáns irányzat szemszögéből ez egy így vagy úgy, de valóságban bekövetkezendő esemény. Jeruzsálem központi szerepe és Izrael állam jelentősége. Tehát a protestáns gyökerű jobboldaliság egyértelműen nem tekinthet Izraelre és a cionizmusra ellenségesként. Minimum passzív, elkerülhetetlenül bekövetkezendő történelmi szükségszerűségnek kell tekintenie Izrael létét és a zsidóság politikai szerepét, vagy akár kifejezetten támogatandónak. Hiszen Izrael (azon belül is Jeruzsálem) minél központibb politikai szerepe Krisztus visszajövetelének feltétele. Így a premillenizmus és a posztmillenizmus, mindenképpen Izraelre minimum elkerülhetetlen, a világban predesztinált történelmi jelentőségű tényezőként tekint.

Így már sokkal inkább érthető az Orbán-kormány  Izrael-barát politikája, minden szélsőjobboldali vonása ellenére. Ahogyan az ortodox zsidósággal való jó kapcsolata is a Fidesz-nek. Donald Trump, -aki az evangéliumi, protestáns keresztények szimpátiáját élvezi-, azon lépése is tisztábban értelmezhető, hogy Izrael fővárosának elismerte Jeruzsálemet. Ez okozza a törést a Kelet-Európai klasszikus szélsőjobb és a Nyugat-Európai Izrael-barát szélsőjobboldal között. Ez magyarázza, a magyar klasszikus szélsőjobboldali körökben elterjedt gúnyszót amely a Fideszt úgy hívja, hogy „Zsidesz”, miközben annak tevékenysége más szemszögből nacionalista, tekintélyelvű és teljességgel fasiszta jellegű intézkedések és retorika halmazát képzi. Egyetlen különbség csupán az Izrael-zsidóság-cionizmus témakörében való különbség. Tehát lehet az antiszemita, tradicionális katolicizmusban gyökeredző szélsőjobboldalnak „ál-jobboldalazni”, meg „zsidóbérencezni”, a zsidósággal és Izraellel jó kapcsolatokat ápoló jobboldalt, de ettől még mind a kettő markánsan jobboldali. Csak egyik az antiszemita-katolicizmus, másik a filoszemita-protestantizmus szellemi gyökerein nőtt ki.

Utóbbi, tehát a protestáns-filoszemita fasiszta jellegű államrendszer, a modern világban csak Magyarországon tudott fontos, hatalmi tényező lenni. Trump egymagában kevés, hogy az amerikai összetett belpolitikai rendszert alapjában változtassa meg ez irányba. Így Magyarországon ez a politikai irányzat fő felelősséggel tartozik a kereszténység, azon belül is a protestantizmus lejáratásáért. Ehhez társul még a Németh Sándor vezette Hit Gyülekezete, mely kiemelt egyházi státuszt kapott az Orbán-rendszerben és annak kimondatlanul, de támogatója. Ezzel pedig egy új történelmi jelentőségű, sajnálatos esemény következett be. A katolicizmus és a történelmi protestáns népegyházak után, most először egy neoprotestáns, szabadegyház veszi ki a részét, a kereszténység politikai módszerekkel való hiteltelenítésében és bemocskolásában. A kereszténységnek ezzel, mára szinte minden fő irányzata érintett és hiteltelenítetté vált sokak szemében a politika, az állam és a jobboldali eszmék támogatottsága által. Kijelenthetjük, hogy Krisztus egyházának több ezer éves történetében még soha semmi nem ártott annyit, mint a politika. Bár a vallásgyalázó baloldaliak hangsúlyozzák a szekularizáció fontosságát, nekünk keresztényeknek is fel kell emelnünk a szavunkat az állam és egyház éles szétválasztása ellen. Ez a kereszténység túlélésének és hiteles képviseletének egyetlen módja.



Horváth Martin

2018. január 18., csütörtök

Sárkány Zsombor- Alternatív kert napló 1.

Alternatív kert napló:
Első rész. 2018 Január:

Sok szó esik a Disszidens körein belül a függetlenségről, mind szellemi, mind anyagi értelemben. Én magam is nagyon fontos értéknek tekintem az autonómiát, ezért ezzel a naplóval és saját nézőpontommal igyekszek gazdagítani a közösségünk, és új frontokat megnyitni a mindennemű függetlenedés terén.

Mindig is megvolt az érdeklődésem a kertgazdálkodás iránt, bár soha nem földművesként képzeltem el magam. Ezért amikor úgy döntöttem, hogy belevágok ebbe a sorozatba, ami egy alternatív módon megművelt cseppnyi konyhakert vidám életét hivatott bemutatni, magától értetődő volt, hogy olyan megoldást keresek első sorban, amik nem igényelnek komoly elköteleződést, vagy rengeteg munkát. Viszont mégis progresszívek tudományos-környezeti szempontból és hozzá tudnak járulni egy család önellátó törekvéseihez. Saját egyéb irányú elfoglaltságaim mellet az is szempont volt, hogy sokak pont az idő, tudás és energia hiányára panaszkodva nem vágnak bele hasonló projektbe. Kifogások helyett tehát szeretnék, akinek csak lehet, egy tervrajzot a kezébe adni!
Miről is van szó pontosan? Mit értek alternatív művelés alatt?

Először beszéljünk egy kicsit a mai agrárszektort érintő problémákról. Európára általánosan jellemző a megművelt területeken a talajok minőségének rohamos romlása, és azt ezt orvosolni igyekvő ipari mezőgazdaság által okozott további károk. A termőföldek tápanyag és szerves anyag tartalma folyamatosan zuhan, ez által élelmiszereinknek is csökken a tápértéke. Az elsilányodott talajt műtrágyázással kívánjuk megjavítani, ami nem hoz hatásos megoldást, csak a gyomokat eteti és elszennyezi a vízkészletünket. A klímaváltozás okozta aszályokra pedig öntözés a válasz, ami -különösen az itteni kemény vizeket tekintve- szikesedést okoz. A probléma abból fakad, hogy amíg a természetes talajoknál a növénytakaró vagy az elhalt növényi részek képében van egy fajta védőréteg és tápanyag utánpótlás, ez a szántóföldeknél hiányzik. A talaj teljes mértékben ki van téve az elemeknek, és védtelen a gyomokkal szemben.

A megoldás, alternatíva innentől adja magát: Le kell modelleznünk ezt a természetes fedő-védő réteget valamilyen formában. A számos adódó lehetőség közül, a föld humusszal vegyes szalmával való -kb. 30cm vastag- takarását választottam. A növényi törmelékek ellátják az avar vagy növénytakaró szerepét. Korhadása által utánpótlást biztosít a talajnak, megakadályozza a gyomok elterjedését, megvédi a talajt az időjárástól, hőingástól, élő helyet biztosít a mikró flórának faunának, szivacsként elraktározza a vizet az aszályos nyári napokon és télen a kimaradó hótakaró helyett is védi a talajt a fagytól. Így spórolhatunk magunknak időt hiszen kapálni öntözni gyomlálni alig kell, és ez által válik igazán környezetbaráttá a módszer.  Ennek az eljárásnak számos szószólója van és szemléletes szakirodalomnak se vagyunk híján. Sokat merítettem például az Ökológiai Intézet Youtube csatornájára feltöltött oktató videókból, amit mindenkinek ajánlok.

Nem régiben egy tereprendezés miatt szét kellet terítsünk, egy több mit nyolcéves komposztot ahol kerti hulladék került komposztálásra, a fűnyesedéktől a ledarált gallyakig. Elérkezettnek láttam az időt egy kis gereblyézésre, a kupacot elegyengetve megalapoztam egy pár négyzetméteres alapot a kísérleti kertünkhöz:

Mivel a terep lejtős oldalról meg kellet támogassam pár deszkával és cölöppel, a talajeróziót megakadályozva. Az alapozás szerves anyag tartalma és minősége már puszta szemrevételezéskor is bizalomgerjesztőnek hatott. Minél sötétebb egy talaj színe -jobb esetben- annál magasabb a humusz tartalma, a feketés, barnás árnyalatoknak örvendünk! Ez után nem volt más hátra, mint a védőréteg felhordása:

Kis tanakodás után megállapodtam a tavalyi fűnyesedéknél és a képen látható módon egyenletesen betakartam az parcellát. Még épp időben hiszen az eddigi őszies tél után január derekára megérkezett Veszprém környékére az igazi tél, jóval fagypont alatti hőmérsékletekkel és jótékony hótakaróval.




A következő fázis tavasszal fog életbe lépni amikor is a talajban megmaradt gyomokkal bánunk el, hogy nyárára ne maradjon vetélytársa a kertünk első lakóinak.

Sárkány Zsombor

2018. január 7., vasárnap

Horváth Martin- Ott voltam te veled(vers)

Mielőtt megszülettél
Már ismertelek
Mikor világra jöttél
Ott voltam veled

Mikor gyermekként gúnyoltak
Sarokba bújva nem találtad helyed
Én ott voltam veled
Mikor bántottak, sírtál
Senkid nem volt neked
Ott voltam veled

Aztán egy langyos nyári napon
Emlékszem ott ülsz egy padon
Szemembe nézel, szívem felragyog
Mert rájöttél, hogy én ott vagyok

A mezőre sokszor kijöttél
Hogy kettesben legyünk te veled
Akkor is ott voltam te neked
Máskor nyüzsgésben kerestél
Tömött buszon hunytam be szemedet
És én ott voltam, te neked

Mikor arcon köptél
Gyaláztad nevemet
Akkor is ott voltam te veled
Ha hátat fordítottál, s minden dolog fontosabb volt
Bármilyen szedett-vedett
Én akkor is szerettelek
S ha csalódtál,
Sírva hajtottad álomra fejedet
Én újra ott voltam te neked

Jegyezd meg hát amíg élsz:
Láttam mikor először nyitod ki szemeid
Láttam az álmokat, a terveid
Láttalak nevetni és láttam a könnyedet
Tudom mikor volt nehéz és mikor volt könnyedebb
Ismerlek téged jobban, mint te magad
Tudom előre minden szavadat

Érjen öröm vagy bánat, juss bármeddig
Légy a szobád sarkában, vagy a világnak peremén
De ezt ketten csináljuk végig, Te meg Én!
Mert lelkemből alkottam te neked lelkedet
Hogy bárhol is vagy, én veled ott legyek.


2018.január 4.

2017. december 5., kedd

Horváth Martin- A szokás hatalma

Kellemes Adventet!- szólt a lelkész még az udvarban nekem búcsúzáskor. Sokáig töprengtem, mitől is lesz kellemes egy advent. Vagy mitől nem? Sőt, mi egyáltalán ez az advent? Jó-jó persze, tudom nagyjából keresztényként mi az advent, de ha meg kéne indokolnom miért van, honnan jön és egyebek, már én is bajba lennék. Pedig aztán én nem szoktam belenyugodni csak úgy dolgokba, hogy „most ez van”. A karácsony, a húsvét, de még augusztus 20. alkalmából is kutattam honnan erednek és miért jöttek létre. Cikkeket is írtam mindegyikről, lehet fellelhetőek, de az is lehet az internet elnyelte őket már.

Mindenesetre emlékeztetőül: a karácsony, bár Jézus születésének az ünnepe eredetileg, valójában fogalmunk sincs, hogy mikor született Jézus. Amennyit biztosan tudunk, hogy nem decemberben. Azonban a korabeli, pogány Európában ekkor ünnepelték a rómaiak Mithrász születését (december 25.) és az összes többi nomád nép- beleértve a magyart is,- ilyentájt tartották a „fény ünnepet”. Ezt nevezték a magyarok úgy, hogy „karacsun”, és innen is ered magyar neve a karácsonynak. A Fény ünnep nem állt másból, minthogy december 21-22. környéke a téli napforduló. Vagyis e nap után, minden perccel egy kicsit tovább van világos. Egy szakrális tartalma is volt ennek a fény és sötét szimbolikájában. A fény diadalt arat a sötétség felett. Vagyis a jóság, végül mindig legyőzi a gonoszt. Pompás alapozás, hogy az egyház rátegye az ő fényességének, Jézus Krisztusnak születésének ünnepét erre az időpontra. Nem is állt messze a pogány verziótól, hiszen maga a Szentírás is fényességnek tartja az Igét, és a gonosz fölötti diadal a világban, akkor kezdődött, mikor Isten emberként megjelent fizikai testben. Aztán persze a felvilágosodás után minden „szakrális” maszlagnak bélyegzett tényezőt igyekeztek kigyomlálni a társadalomból, így nem maradt más, minthogy a materialisták is kivegyék az ünnepből azt, amivel azonosulni tudnak még az emberek, de már nem mutat Istenre. Meg is volt a logika: micsoda Isten a Biblia alapján? Az Isten szeretet! Óh, ez nagyszerű, ha a szeret Isten, akkor nem kell túlbonyolítani, legyen ez a szeretet ünnepe. Aki nem hívő az is szeret, meg őt is szeretik, aki hívő meg tudja, hogy Isten maga a szeretet. A kecske is jól lakik meg a káposzta is megmarad gondolták. És legfőképp, nem kell konkrétan Istenről, meg megváltóról, meg ilyen „baromságokról” beszélni a karácsony kapcsán.

Így jutottunk el, a mai ünnepi, fényes, „csilli-villi” forralt boros, posványos slágerekkel és filmekkel megtelített, ajándékozós, családi közös kajálások ünnepéhez. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha a „szeretet ünnepe” ideálisan is sikerül, tehát mindenki együtt van, mindenki boldog, mindenki örül az ajándéknak és egymásnak, az is mennyivel silányabb és hitványabb, bármelyik szakrális tartalmú elődjénél. Ha nem is Jézus megváltására utaló jeleket nézem, de az eredeti pogány fény ünnepet, ahol a jóság törvényszerű diadalát éltették a gonoszság felett, mennyivel szebb, tartalmasabb, mennyivel több érték rejlik ezekben, mint egy tökéletes családi összejövetelben. Tehát a legtökéletesebb mai karácsony is szánalmasabb, a legtökéletlenebb szakrális karácsonnyal szemben. Az más kérdés, hogy még ez a „szeretet ünnepe” lagymatag mázas alkalom a legtöbb helyen nem is sikerül sem szeretetteljesre, sem őszintén boldogra.

De hagyjuk is ezt! Mindenki tudja, hogy a legtöbb helyen ma már stressz, meg felfordulás, meg álszenteskedés és nyűg az egész ünnep. De nézzük meg milyen tényleg akkor is ha ideális. Meg akarom mutatni, hogy ha mindenki együtt van, szeretjük egymást és őszintén örülünk egymásnak, ez még akkor is hitvány. Persze nem az hitvány, hogy szeretjük egymást, meg őszintén örülünk is egymásnak. Ezek mind pozitív és nagyszerű dolgok. De ebben a formában még is sanyarú. Hányszor halljuk, hogy „legalább ilyenkor együtt van a család”. Legalább! Ízleljük ezt a szót. Szomorú egy szó a „legalább”. Azt sugallja, hogy általában a helyzet siralmas, de van azért egy picike pont, amikor annyira nem és abba a picike pontba kapaszkodunk. Két verzió van, amikor a család együtt van „legalább ilyenkor”. Az egyik, hogy a társadalmi nyomás megköveteli, hogy ezeket a szokásokat betartsuk. Meg kell ünnepelni, a névnapot, a szülinapot, a karácsonyt stb. Aztán ugyan már hogy nézne ki, ha mi kilógnánk a sorból? Ez az egyik, sőt a legelterjedtebb verzió. Ebben érezzük, hogy kényszeres, őszintétlen és inkább ne lenne az egész, ha csak ezért van. Aztán ott a pozitívabb verzió, amikor a család tényleg úgy érzi, hogy szeretik egymást, együtt akarnak lenni, őszintén, önszántunkból. De ez a nyomorult világ nem engedi. Nem engedi a munka, a kötelességek a sok teendő, a megélhetésért való állandó robot és a távolság is, ami szétszakított minket akár. De legalább(!) az ünnepnapokon ráérünk. Persze érezzük azért, hogy ha rajtuk múlna lehet nem csak ilyenkor találkoznának, sőt lehet nem is ezekben az időpontokban évente. Csak hát az állam és a vállalatok rabláncain függő életünk, teljesen ki van szolgáltatva ezeknek a tényezőknek. A szabadidőnket nem tudjuk beosztani magunktól. A törvények,a  cégek, az állami intézmények előre megírják nekünk mi a menetrend. Megadja melyek a szünnapok, azt is, hogy milyen ilyenkor a közlekedés és a nyitva tartás is. Aztán gazdálkodjon mindenki ezzel szabadidőként ahogy akar. Olyan, mint a börtönökben a látogatási idő, mikor fél órára lehet az üveg mögött beszélgetni. De csak is az előre megszabott időközönként, az előre megszabott időkeretben. Valójában ünnepekkor rá kell ébrednünk, hogy egy rohadt börtön az életünk. A bürokratikus intézmények és gazdasági körök kegyetlen celláiban élünk, és néha, megszabott ideig a szeretteinkkel is lehetünk. Megengedték. Legalább ilyenkor. Ha egy börtönben a fogoly azt mondja az üveg mögötti heti félórás beszélgetéseiről, hogy „legalább ilyenkor a szeretteimmel lehetek”, érezzük benne a sanyarúságát, a kényszerűségét és a szomorú „legalább” jelentését. Nos, a karácsony, a húsvét és az összes „legalább a család ilyenkor együtt van” alkalom, ugyanilyen sanyarú, keserű, kényszeres és szomorú.

A ciklikusság, a rendszeresség, a programszerűség, az előre eltervezettség a legtöbb esetben öl! Megöli a lelket. Isten a szeretet. Ebben igaza volt a felvilágosodáskor is az ünnep relativizálóknak. A valódi isteni szeretet pedig olyan, hogy nincs logikus magyarázat rá. Ennek a szeretnek nem kell sem alkalom, sem keretek, sem ajándék, sem program. Ez a szeretet jön, hat és kimutatódik. Ha le nem fojtják, ha meg nem gátolják. Ezt a szeretet nem lehet ünnepi keretek közé szorítani, nem lehet naptári időpontokhoz kötni, nem lehet megszabott családi programhoz és helyhez kötni. Mert ha megpróbáljuk meghal. A valódi szeretet előtör és áthatol mindenen. Ha a szeretet munkál, naptári időpontokkal és szánalmas ránk kényszerített rendszerekkel nem törődik. Ha valaki valakit szeret, az látni akarja és látni is fogja a másikat. Ha egy családban, baráti körben tényleg őszintén szeretik egymást, akkor július 23.-án meg szeptember 2.-án is összejönnek egymásért, ha a szeret ezt kimunkálja a szívükben. Ha adni akar valaki valamit a másiknak, mert olthatatlan vágyat érez rá, szeretetéből fakadóan akkor nem vár rá karácsonyig, sem szülinapig, sem más előre megszabott időpontig. És ha emiatt nem sikerül összeülni karácsonykor, vagy szülinapon? Vagy emiatt már nem tudunk adni semmit karácsonykor, vagy szülinapkor? Kit érdekel? Hát szeretjük egymást! Annyira, hogy a megszabott társadalmi kereteket is felrúgtuk érte, hogy áthatoljon és hasson ez a szeretet bennünk. Ha még is frusztrál minket, hogy „ilyenkor pont” nem tudunk adni, vagy összejönni, az a társadalmi nyomás, a másoknak való megfelelés érzete, a tudatalattinkból. De, aki szeret, igazán szeret, Krisztusi agapéval szeret, azt ha valami nem izgatja, akkor ezek a szokások, meg a külsőségek. Ezt vegyük észre a mézes-mázas ünnepnapok alkalmával. Ez jusson eszünkbe, ezen gondolkodjunk el. „Legalább ilyenkor”.

Horváth Martin