2015. július 13., hétfő

Állásinterjú



A viharnapló.

Egy anarchista koponyája belülről: 1. bejegyzés
Pár napja egy cimborám rám telefonált. Ébredés után pár másodperccel a fülemhez emelt kagylóból zavaros információkat kezdett el zúdítani az agyamba valami túráról és álláslehetőségről. Még felfogni se volt időm mi történik, talán még félig aludtam de már az állásinterjú részleteit sorolta... Péntek 3 óra xy tér xy iroda házába jöjjek.. Majd lecsapták a telefont. Fura volt az egész mint valami groteszk novellában. A két szó ami megragadt a fejembe a túrázás és az állás lehetőség. Miután végre magamhoz tértem a délutáni alvásból összeállni látszott a kép. Barátom akivel mindig is terveztünk túrázni, állást ajánlott egy túraszervező cégnél. Ennek a következtetésnek megörültem és el is mentem az említett helyre a megadott időben.

Hatalmas irodaház volt ahonnan öltönyös alakok szaladgáltak ki be. A cimborám is feszes öltönyben jelent meg mintha csak a Wall St. Farkasa című filmből lépett volna elő. Ahogy vezetett befelé egyre gyanúsabbak voltak a körülmények, és ekkor már biztos voltam benne hogy nem egy túraszervező céghez jöttem. Hülyén is éreztem magamat a rosszul levont következtetés miatt de még jobban átkoztam magamban a fickót aki túrázásról hadovált. Minek emlegette a túráinkat egy lapon az állással.. És miért nem mondta meg a munka jelegét. Egyúttal roppant kíváncsivá tett miféle ügybe akarnak belerángatni „imádott” öltönyöseink. Nem sokára fény is derült mindenre, befektetési tanácsadás, hitelügyintézés, és hasonló szörnyűségek. Kezdetét is vette az állásinterjú:

Egy tetőtéri irodahelyiségbe vezettek pár öltönyös alak diplomatikus vigyorral körülvett, de én mégis úgy éreztem magam mintha fekete egyenruhát náci tisztek tuszkoltak volna egy pincébe és most egy lámpával világítanának az arcomba. Bizonyára akadt a huszadik században nem is egy lépre csalt partizán vagy ellenforradalmi lázadó. Hamar rájöttem azonban hogy fordított helyzetbe vagyok velük szemben , ugyanis minél több részletet mutatok meg Anarchista voltamból és minél részletesen ecsetelem un-szimpátiámat velük szemben annál jobb helyzetbe kerülök , annál emeltebb fővel távozhatok. És persze annál több bosszúságot okozhatok a „fogva tartóimnak”.

Először azt a roppant nyájas kérdést kaptam, hogy ugyan mi is a célom ebben az életben. Megdöbbentem. Ilyen aljas kérdésre a valódi Gestapotól se számítottam. A magamfajta számára a legintimebb legbizalmasabb közlés az alternatív életre való törekvés és annak részleteinek közlése. Átfutott az agyamon az a zöld kis tanya amit magam elé képzeltem mindig. A szerelmem ahogy integet messziről a mezőn , a passzív házak a napelemek és esővíz gyűjtők a modern technológiával felszerelt igazán zöld gyárak és a porba tiport kapitalizmus és bürokrácia romjai ... Ezzel azért mégse állhattam elő úgyhogy csak annyit feleltem, hogy igyekszek majd független lenni a rendszertől. Erre az SS tisztek elmosolyodtak és folytatták a vallatást. Sorra jöttek az önismereti kérdések amire nyilván minden ember az előre rögzített szokásos sablont nyomja: „Legnagyobb hátrányomnak tartom ,hogy sokat dolgozok akár kevés pénzért is. Hajlandó vagyok mindenre amit a főnökeim mondanak , társaimat egy rongyon fillérért is kicsinálom és végső soron én akarok lenni a vezérigazgató.”
Erről nálam szó se lehetett. Őszintén beszéltem magamról, bevallottam, hogy lusta vagyok, hogy soha se voltak vezetői ambícióim és, hogy nem tűrök magamon semmilyen zablát, szeretek önállóan dolgozni az általam fontosnak tartott projekten és a pénzt csak papírnak, értéktelen eszköznek fogom fel. A lehető legrosszabb munkavállaló az ilyen értéket nem teremtő bürokratikus papírral meg számlapénzbiliárdokkal dobálózó feladatkörre.
A hallgatóságom egyre komorabb és értetlenebb lett, bizonyára még senki se beszélt velük így ilyen közvetlenül őszintén és nyíltan a dolgairól, sablonnak vagy előre bebiflázott válaszoknak nyoma se volt a beszélgetésbe.

Amikor velem végeztek rátértek a cégük ajnározására. A tevékenységük fontosságát bizonygatták, hogy menyit is lehet profitálni az emberek rászedéséből, és hogy milyen jót tesz a gazdaságunknak, ha a pénzvilágba mindenkit a csecsemőtől a nyugdíjasokig bevonunk. Elém tolták a magyar pénzpiac vázlatos ábráját és a véleményemet kérdezték nyájasan.
„Éljen a forradalom” vagy épp „Le a vörösökkel” kiáltás helyett azonban logikus érvelés szakadt ki belőlem, szép lassan elkezdett szivárogni, mint a fogoly szájából a vér. Aztán egyre inkább kezdett felerősödni. Mint akit meglöktek soroltam fel az ellenérveimet a rendszerrel szemben:

Hogy az emberek ellen, mint fegyver használják a pénzt, aminek nincs is valós értéke, mert azt a háttérhatalmak szabályozzák, hogy így vagy úgy mindenkit fogyasztásra és az önállósága feladására kényszerít a piaci diktatúra. Elmondtam, hogy miért nem halad sehova a környezetvédelem, és hogy szerintem a kapitalizmus miatt haldoklik a Föld. Elképedve hallgattak, de folytattam. Kitértem szinte mindenre, ami csak eszembe jutott. Majd amikor végeztem a kritikám kifejtésével némi büszkeséggel néztem körül. Végig hordoztam a tekintetem az egybegyűlteken. Sikerült belőlük őszinte reakciót kiváltanom mivel a diplomata vigyort felváltotta a szigorú tekintet. Nem köpködtem, illedelmesen fogalmaztam senkit meg nem sértve és kulturált kifejezéseket használva, mégis magukra vették ugyanis a következő hangzott el:
-Nézze fiatalember –szólt az egyik- Mi mind jól tudjuk azt amit ön az előbb elmondott nekünk, hogy a modern pénzpiac az emberek kizsákmányolására épül és a bestiáknak nagyon könnyű elbújniuk a bürokrácia mögött, azonban mi, és a cégünk jó szándékúak vagyunk, mivel az embereket hasznos tanácsokkal látjuk el, hogy kerüljék ki ezeket a csapdákat.
Erre kissé megenyhültem és a következőt feleltem:
- Ha ez így van, akkor éppen maguk ütik lovaggá a bestiákat azzal, hogy szótlanul utánuk takarítanak.
 A további beszélgetés végre ember és ember között zajlott, sikerült kizökkentenem őket a sablonjukból és lehámozni róluk a diplomatavigyort. Elmondták, hogy ilyen nyíltan még senki nem mert velük beszélni és szívesen látnak a soraikban. A mai napig se tudom, hogy utóbbit mivel sikerült náluk elérjem. Bizonyára úgy vélték jobb a vadat pórázon vezetni, mint hallani, hogy felettük motoz a fán.

Tisztelettel visszautasítottam ajánlatukat és megköszöntem a lehetőséget.
Az utca tiszta levegője megsimogatott a házból kifele jövet. Éppen most dobtam el magamtól egy tetemes pénzösszeget és nem kevés hasznos kapcsolatot, de még mindig ott volt előttem a mező végén integető párom hosszú szoknyában virággal a hajában. Ha elfogadtam volna az ajánlatot, lehet, hogy soha többé nem láthatom meg őt.
Sárkány Zsombor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése