2016. január 29., péntek

Sárkány Zsombor- Mi lesz veled Európa?

A globális szerepek a 21. század eleje óta nagyban átrendeződtek. Feltörtek olyan térségek és országok amik korábban nem tartoztak a világ élvonalába és magunknak követelték a nagyhatalom jelzőt és a vele járó státuszt. Ennek a csoportnak legkézzelfoghatóbb és legfényesebb példája Kína.. Mindenki a kínai gazdasági sikertörténetről beszél, elemzők hada esik neki a menyei királyságnak grafikonokkal és táblázatokkal felfegyverezve.
Azonban egy lényeges kérdést nem nagyon teszünk fel se mi, se az úgynevezett vezetőink. Mi fog történni a trón fosztott Európával? Egyértelmű, hogy a felemelkedő új szuperhatalmakkal nem tudja kontinensünk tartani a gazdasági versenyt. De második kérdésünk az után, hogy mi lesz velünk az kéne legyen, hogy érdemes-e ebben a versenyben részt venni ?
Nem mindegy ugyanis, hogy valaki úgy növeli a tömegét, hogy hájat növeszt vagy úgy ha izmokat. Az agyon dicsért fejlődő országok hiába húznak fel végtelen mennyiségű szénerőművet és hiába építenek annál is több szennyező gyárat csak hájat gyűjtenek magukra, és aki elhízik az bizony megbetegszik. Kontextusaiba kell helyezni a világ többi részének gazdasági fejlődését és a grafikonok meg a táblázatok mellet azt is kell látnunk, hogy a környezet ennek igencsak a kárát látja. Ezen a téren viszont nálunk európaiaknál a labda. Az Unió talán az egyedüli olyan állam szintű szerveződés ami alapelvének tűzte ki a környezet védelmét és a természeti erőforrások fenntartható használatát. Azonban ezt az elit nem így látja, vezetőink továbbra is részt szeretnének venni a globális hízóversenyben mialatt a környezetvédelemből származó előnyöket kéne kibontakoztatni. Az idegen hatalmak gazdasági befolyása alól csak ez adhat kibúvót. Nem, nem veszünk továbbra is részt a játszmában és ezért nem is a vezetőink hanem mi polgárok tehetünk a legtöbbet. A fogyasztási szokásaink a munkahely vagy szakma választásunk, mind segíthetnek nagyszerű kultúráink és társadalmaink autonómmá tételében és a globális gazdaságtól való függés csökkentésében. És ha valakik a világon az európaiak  igazán megtehetik hiszen ellentéten sok fejlődő országgal, a környezeti adottságok és az, hogy igyekszünk vigyázni is rájuk ezt maximálisan lehetővé teszik. Én személy szerint nem a nehéziparban vagy a pénzügyi szolgáltatásokkal való virtuális kereskedelemben látok esélyt a fennmaradásra, hanem a hagyományok szerint (nem indrusztriális módszerekkel és mértékben) dolgozó mezőgazdaságban, az iparunk megújuló, tiszta energiával való ellátásában. Ez adhat Európának még egy esélyt mielőtt az egyik óriás finoman szólva az érdekszférájába von minket szőröstől bőröstől.
Sárkány Zsombor

2016. január 20., szerda

Horváth Martin- A Sátán jobboldala

Eljött az ideje pár szót szólni aktuálpolitikai vonatkozásban, bármennyire is nem szeretem. Azonban a jelenlegi aktuális politikai mocsár sokkal de sokkal mélyebb világnézeti folyamatokra és veszélyekre világít rá, így szükségességét érzem. 

A baloldali és liberális vészmadarak hisztijének új tetőpontja a terrorveszélyre hivatkozó, új alkotmánymódosítás témája lett. Tömören ennek értelmében a kormány terrorveszélyre hivatkozva, külön jogosítványokat kapna és figyelmen kívül hagyhatna jó pár törvényt. Korlátozhatná ilyen helyzetbe a médiumok tartalmát, ellenőrizhetné az e-mail, postai forgalmat, betilthat rendezvényeket stb. Bár a balliberális oldalnak egy szava nem lehetne, a hisztijüknek helyt adok. Egész pontosan azt mondanám itt végre olyasvalakiknek kéne a vészharangot kongatni aki hiteles, aki nem a lejáratott baloldal és a nevetségessé lett európai liberálisok táborába tartozik. Mert a jobboldal hallgat, mert a jobboldal a Fidesz lett. Én pedig habár megvetem a jobb-bal ideológiai skálának a felosztását, ha már ebbe kell betájolni magunkat akkor azt kell mondanom alapvetően( de nem mindenbe) jobboldali értékeket vallok. Úgy mint a nemzeti, kulturális, etnikai identitás fontossága, a spiritualitás, a vallás, a hit előtérbe helyezése. Elméletileg ezeket az értékeket képviseli most  a hatalom, ezen címkékkel járul a társadalom elé, így definiálja magát és kürtöli szét a világba, hogy a nemzet és a keresztény eszmeiség az ő vezérfonala. Én egy keresztény ember vagyok, a magyar identitás szellemiségének felvállalásával, történelmi büszkeséggel és folytonosságtudattal őseink iránt. Ezek az én értékeim amit Orbán hangoztat, és mivel az enyémek is, és ismerem őket ennél fogva, egy valamit biztosan tudok: Orbán és a bagázsa nem keresztény és nem a magyar nemzet szellemi értékeinek birtokosa. Jelenleg az én értékeimet hazudják magukénak és ország, világ előtt mocskolják be a hiteltelenségükkel őket. Ha valakinek ebben az országban "hisztizni" kéne akkor azok a magukat "jobboldali" értékelvűnek valló emberek. 

Azonban részükről nagy a csend. Ennek az oka, hogy mélységesen kevesen vannak. Hiába van ebben az országban mindenki automatikusan ízig-vérig magyarrá téve és minden magyar kereszténnyé, sőt, maga az ország "keresztény országgá". Valójában ezzel a névleges műnacionalista, keresztény jelzővel illetett retorikával többet ártanak a nemzeti érzületnek és a hitnek, mint a legvadabb liberalizmus. Ennek pedig egy nagyon mély eszmei, pszichológiai oka van. 

Eredendően az archaikus korban az emberben ösztönös volt a saját nációja és szokásai iránti elkötelezettség, annak megélése, átélése, gyakorlása. Az érzés, a szellemiség, a lelkület pulzált bennük és ebből adódóan átéreztek valamit ami miatt valami objektív igazsághoz közelítettek és az erkölcsöt magukévá tették. Azonban a kora középkorra a népesség már növekedett, gyarapodott. Tömeggé vált. A tömeg növekedésével fordított arányban pedig erre a spiritualitásra, az átérzésre való hajlam és minőség romlani kezdett. Mikor pedig az államiság a védőszárnyai alá kívánta venni ezt a szellemi tekintetben, minőségbélileg alacsony szinten lévő tömeget, akkor a törvények, erkölcsi szabályok és dogmák formájában kijelölt nekik egy keretet. Ez azonban azt eredményezte, hogy nem érezték át azoknak az értékeknek a valóságát és valódi mibenlétét. Egyszerűen kötelező jelleggel betartották. Aztán a felvilágosodás destruktív erői neki álltak ezeket az értékeket megkérdőjelezni és szétzilálni. Láthatjuk romlott, fejtetőre állt, fertőben tocsogó világunk ékes példáját, hogy ez hova vezetett. Sokan már ekkor felismerték, hogy ez káros folyamat és a régi értékrendszer, ami a rendet fenntartotta helyes. Értették...hangsúlyozom értették, de már ők sem érezték át. Ebből a gondolatból született meg a konzervativizmus. A konzervativizmus amelyet zászlójára tűzött oly' sok rendszer, s tűzni a 2010 utáni Magyarország is. A konzervatív értékeket képviseli és erőlteti és próbálja rátukmálni a társadalomra. A társadalom pedig nem érzi át, ahogy a magukat konzervatívoknak vallók se. Helyesnek vélik, de nem érzik át azokat az értékeket. Az 1900-as évek elején emlegetett "Konzervatív forradalom" úgy tűnik elindult, és megmutatta, hogy a világnak nem csak konzervatív forradalomra van szüksége, hanem a konzervativizmusnak magának is forradalmi újragondolásra lenne szüksége. 

A tényállás, hogy itt nem ezeket a nemes értékeket képviselők kezdenek szellemi munkába, és értetik meg, vagy vezetik rá az embereket, hogy ezek az értékek bizony nemesek, hanem ezeket az értékeket görcsös erőlködésükben bemocskolják. Ezek még mindig a tömegemberek akik nem érzik át az életet, hanem a gyenge jellemű, buta tömegember aki ragaszkodik valamihez, mert önmagától képtelen megtalálni a helyes utat, sőt..bármilyen utat. Ezért ellopja az én értékeimet, ellopja a hazafiasságot, ellopja Istent és vásári árucikké zülleszti le. Ez az egész magyar jobboldalnak nevezett politikai zsákutcával a helyzet, a jobbközéptől a legszéléig. Ez a konzervatív jobboldal fél. Fél és retteg a szabadságtól. Retteg mert ők a konzervatív értékekbe kapaszkodó gyenge emberek, akik a szabadsággal nem tudnak mit kezdeni. Ideológiát faragtak belőle és az ellentétpárja a világban egy materialista, internacionalista fertő. Még az esélyei is jók így az emberek meggyőzésére. Egyik kutya, másik eb. Csak míg az utóbbi nyíltan támadja a hagyományos értékeket, addig a jelen jobboldala miközben azt hiszi képviseli, úgy nyúzza rongyossá és gyűlölteti meg az emberekkel. De azok már nem fogják látni, hogy a konzervatív értékek köntöse volt kopott és hitetlen, hanem magát a nemzetiségi, vallási kulturális értékeket okolják majd. Sokkal hatékonyabban és bestiálisabban járatják le hagyományos örökségünk, mint bármelyik kommunista vagy liberális. Ennek oka ez a görcsösség, a görcsösség amiből "jobboldali értéket" faragtak. 

Mivel ezek a konzervatív korlátokba kapaszkodó, önnön szabadságukkal semmit kezdeni nem tudó emberek vezénylik a jobboldalt, az elsődleges szempontjuk- az amúgy jogos modern kori, erkölcsi, szellemi káosszal szemben- a rend biztosítása és helyreállítása. Erre a rendre és biztonságra valójában ők vágynak a legjobban, személyesen. Persze univerzális értéknek állítják be, ami úgy általánosságban érvényes a világra. Így autoriter politikát folytatnak. Az individualizmust pedig ellenségnek kiáltják ki. A tévedésük abban áll, hogy a nemzet hangsúlyozása és a keresztény hit nevében való cselekvés nem kreál rendet. Ezeket is a rendbe, a hatalom korlátai közé taszítja be, annak részévé teszi. Pedig sem a nemzetet, sem a kultúrát, sem a vallást nem hatalmi ágnak "találták ki". Így ezen értékek kalitkába zárva, nem megfelelően használva elsorvadnak, valódi jelentésüket vesztik és elhalnak. Így pusztítja el ez a fajta gondolkodásmód azokat az értékeket amiket védeni szándékozott. Úgy pusztítja akárcsak a marxizmus, a materializmus és a felvilágosodás alapideológiái óhajtják elpusztítani. Indirekt módon indította útnak a felvilágosodás a konzervativizmust, de ugyanaz a vége, csak a sötét oldal még ravaszabb, még alattomosabb módján. Mindig is voltak akik felismerték ennek a természetét többé kevésbé. Ortega úgy kritizálja a nyugati kapitalista tömegembert, hogy közben egyáltalán nem áradozik régi birodalmakról, Spengler pedig hiába látta előre a Nyugat alkonyát, sosem feküdt le a nemzetiszocialistáknak. 

Kevesen vannak ma is azok akik értik és érzik is ezt. A platóni elmélet pedig megvalósulni látszik, mi szerint a demokrácia(csőcselék uralma) kitermeli a türanoszt, a zsarnokok uralmát. A Sátán ravasz terve rajzolódik ki, még ha a jóság angyalainak is tüntetik fel magukat. Hiába papolnak kereszténységről és Jézusról, és erőltetik a kötelező hittant( ki tért meg ettől már egyáltalán?), vagy nevezik "keresztény Magyarországnak" a hazánkat. Krisztus Királyságán kívül nem szól az írás arról, hogy egy ország keresztény lehet. Csak arról, hogy itt a földön, a világ fejedelme a Sátán. Ebben vesz részt a mai magyar jobboldal is, és aki nem csak érti Jézus tanait, hanem átérzi és az Úr a szívét járja át, az szemlélve a világot láthatja, hogy hiába a hangzatos szavak, ez a Sátán jobboldala. Azt pedig kijelenthetjük- a magyar nyelv sokértelműségét kihasználva-, hogy a Sátán jobboldala, nem a jobb oldala, hanem a lehető legrosszabb. 
Horváth Martin

2016. január 11., hétfő

Horváth Martin- A Frankfurti fekete leves

„Mostanáig a nemzeteket hódítások útján gyilkolták le. Felmerül azonban egy fontos kérdés: Meghalhat-e egy nemzet a saját területén is, anélkül, hogy megszállnák országát - például úgy, hogy beengedi a döglegyeket, amelyek velejéig szétrohasztják azokat az eredeti és alapvető elveket, amelyek nemzetté tették őket.” Joseph de Maistre (1753 – 1821)

A kommunizmust sokan már a történelem szemétdombján tudják, a berlini fal leomlása után pedig végképp úgy gondolják a Marxi tanok egy sötét lábjegyzetét képzik a történelemnek már. Azonban a helyzet, hogy a marxizmus nem tűnt el, csak átalakult. Legalábbis számunkra itt keleten úgy tűnhet, a Nyugat azonban már régóta tapasztalja ezt, ha tudja, ha nem.

1930-ban a németországi Frankfurti Egyetem Társadalomkutatási Intézetének vezetője Max Horkheimer lett. Ettől a ponttól számítjuk az úgy nevezett „frankfurti iskola” megalakulását. Ezt a fogalmat nem használták magukra tagjai, nem is volt valójában iskola, csupán az intézettel és Horkheimerrel és társaival kapcsolatba került neomarxista gondolkodók közössége. A túlnyomó részt zsidó származású kritikusok fő célkeresztjébe a nyugati kapitalista társadalom került, annak azonban kevésbé valóban kifogásolható vadkapitalista mivolta, sokkalta inkább a tradicionális értékek. Marxisták révén egyértelműen a vallást(kiváltképp a kereszténységet) jelölték meg ellenségképnek, valamint a nemzeteket, a hagyományokat és a tekintélyelvűséget. Ez nem is lenne világrengető tény marxistáktól, azonban ami miatt kivívták a neomarxista jelzőt, hogy élesen elutasították a szovjet mintájú szocialista fejlődés elméletét. Így született meg szellemi csíráikból a legalattomosabb ideológia a kulturális marxizmus.  


1933-ban Hitler hatalomra jutása után elhagyni kényszerültek Németországot és kritikai célpontjuk szívében, az Egyesült Államokba telepedtek le. Ha nyíltan kommunistának mondták volna magukat nehezen találtak volna megértő közönségre, de „társadalomelméleti intézet”-ként már eladható az aljas szellemi termékük. A kulturális marxizmus így az Egyesült Államokból kiindulva, mint rákos áttétek kezdték megfertőzni a nyugati típusi, demokratikus világ eszmei alapjait. Az addig sem hasznos liberalizmust ekkor oltották be ma ismert dogmatikájával. Addig a liberalizmus csupán mindenki számára egy toleráns, megértő felszabadítósdit játszott. A kulturális marxizmus eszmei hatásával keveredve azonban olyan dogmatikával ruházódott fel, ami már megszabja, hogy a tolerancia kire terjedhet ki és a szabadság kinek jár és hogyan értendő. Karl Marx szellemi tanai így lettek belecsempészve a Nyugat eszmei repertoárjába. Az ateizmus, a nacionalizmus, tekintélyelvűség megvetése a liberális nyugatnak éppolyan alapja lett, mint a keleti szovjet országoké. Azonban gazdasági jóléttel keverve, fiatalos, eladható stílusban tálalva ezek az elvek hihetetlen népszerűségre tettek szert. Ellenben a keleti diktatórikus érvényesítési móddal. Az 1968-as diáklázadások már egyértelműen Horkheimerék átkos ideológiájának terméke. A szexuális devianciák felszabadítása, a bevándorlás elősegítése, a drogok legalizációjára tett erőfeszítések, minden a hagyományos társadalomra destruktív hatást gyakorló, ekkor megjelenő formái, a kulturális marxizmusnak köszönhető. Márpedig csak ilyen destruktív formációkat tartogattak a ’68-as események nyugaton. Ennek a ’68-as generációnak tagjai a hazánkat az elmúlt években véres szájjal ostorozó Daniel Cohn Benditek, maoista ifjúsági szervezetben ekkor ténykedő, későbbi EU Bizottsági elnök Barosso-k is. Ez a generáció az mely a nyugati politika és a későbbi Európai Unió vérkeringésébe belekerült, mi több átvette az irányítást. A kulturális marxizmussal átitatott vezetők így nem csoda ha Brüsszelt egyre inkább Moszkva alteregójává teszik.

Napjaink migránsválságában tanúsított nyugati hozzáállás, mind a politikában, mind a társadalom körében, ennek számlájára írható. Merkel és pártja a CDU jobboldali és konzervatív… Nyugaton ez a konzervatív. A kulturális marxizmus olyan mélyen belerágta magát minden ideológiába, hogy a konzervativizmus ott olyan, mint mifelénk egy neoliberális DK-s. A semleges nem lehetőségének bevezetése, drog legalizáció, melegházasság, a halál törvényei, mint az eutanázia és az abortusz szorgalmazása, tömeges migráció és multikulturális társadalom, mind ékes példa a kulturális marxizmus hatékonyságára. Miközben itt keleten, mi, akik megkaptuk élesben a kommunizmust, olyan undort váltott ki bennünk, hogy a normalitást már csak azért is megtartottuk, a nyugatot trójai falóként vette be Marx szelleme.

A nyugati eszmeiség és a kommunizmus elmélete között nincs már nagy különbség. Marx szerint a nemzeteknek meg kell szűnniük. A Nyugat erre törekszik, a társadalmuk rég nem nemzetekben gondolkodik, kozmopolita világpolgárok szaladgálnak. Marx szerint az egyház és a vallás megszüntetendő, sőt elnyomja az embert. A Nyugat mélységesen elszakítódott a vallási értékektől, az emberek nagy többsége, ateista, agnosztikus, vagy valamiféle egyéni, katyvasz elképzelése van spiritualitásról. Marx nem kívánt különbséget tenni más rasszú, kultúrájú emberekkel, más nemi identitásúakkal. Nyugaton nincs is, egy multikulturális társadalom van, ami végnapjait éli. Még Spengler is le lenne nyűgözve, hogyan megy végbe a Nyugat alkonya. Mára a nyugati demokráciák társadalma úgy szocializálódik, nő fel, hogy úgy gondolkodjon világról, mint egy kommunista. Valójában a nyugati világot a kommunizmustól, csak a gazdasági különbség választja el. A fejekben már rég megvalósult.

Végső tanulságként levonhatjuk, az Egyesült Államok és a Nyugat, mint politikai tömb áltatja csak magát mikor azt hiszi megnyerte a hidegháborút. Valójában Marx és Lenin győzött, mikor a frankfurti iskola nevű hátsó bejáraton besunnyogott a Nyugat ideológiai repertoárjai közé. A Szovjetunió csak beáldozta magát, hogy a hatékonyabb kulturális marxizmus nyugatról meghódíthassa a keletet is. Most mi jövünk, minket akarnak. Mi pedig nem hagyhatjuk magunkat. Nem hagyhatjuk a családot, a nemzeti és kulturális identitásunkat, a hitünket és vallásunkat bemocskolni, elbagatellizálni, veszni hagyni. A fehér Európai kultúra és értékeinek bástyája mi vagyunk itt, Kelet-Európa népei. Mert mi megtanultuk már milyen világ vár ránk, ha a frankfurti iskola ideológiája, gazdasági, katonai segítséggel is kiteljesedik.

Horváth Martin

2016. január 6., szerda

Szabó Kornél- Létező halál

Életkortól függetlenül foglalkoztat mindenkit a halál kérdése. És valóban fontos kérdés, hiszen az ember korlátolt élőlény, biológiailag pusztulásra van kódolva a szervezetünk, nem sok kétséget hagy maga után a kijelentés, hogy előbb vagy utóbb mindenki meghal.

Mit látunk a halálról?

Egy beszélő, mozgó, halló, tapintó, érző, gondolkodó testből lassan vagy hirtelen olyan válik ami erre már képtelen és az is marad.
Megszokott hidegséggel viseltetünk a halál iránt, s féltően óvjuk azokat akik még nem láttak meghalni valakit. Mert ők, akik már látták, úgy ítélik, hogy a féltett személy nem képes elviselni azt a borzalmat.

Valóban? Tényleg olyan borzalmas? Nem kétlem, hogy egy agonizáló és kínok között vergődő, már-már félrebeszélő félhalott rémisztő, de nem minden halál ilyen. Szélsőséges esetekben elfogadható ha elrejtjük az éretlen tudat elől ezt a jelenséget, de egyébként nem. Viszont nekünk akik elbírják, ezt is látni kell ha ilyen nagy teher a szerettünk halála. Tagadom azt az idióta hozzáállást, hogy „úgy akarok emlékezni rá amikor még jól volt”. Mi ez, ha nem egy undorító önzőség? Ha igaz lenne ez, akkor később képes lenne rá emlékezni, mint szeretett emberre. De ha tudatosan cserbenhagyják az utolsó óráiban, az csak bűntudatot fog kelteni. Üldöző bűntudatot.
A halál nem prűd dolog. Pont annyira az élet része mint a születés, amelyet viszont jó esetben ünneplünk. Van ahol ünneplik a halált is.( Ezt a kultúránkból kifolyólag túlzásnak tartom, de egy békés megemlékezés éppúgy lehet boldog esemény, mint egy nagy zsivajos ünnep.
Az utolsó dolog amit megtehetünk a haldoklóért, hogy mellette vagyunk.)
S a haldoklónak is ez az utolsó esélye, hogy mondjon valamit. És bármennyire is fintorgunk, bizony az első alkalmak valóban ugyanannyira érdemesek és értékesek mint az utolsók.
Összefoglalva, a halálból egyre kevesebbet látunk, mert egyre kevesebbet akarunk. Ha valakit érdekel az elmúlás, akkor ő nem beteg, hanem meg akarja ismerni az élet ezen részét, hogy amikor ő jut oda akkor legyen mit felidéznie, úgymond legyen tapasztalata.
Utoljára pedig még egy példa ehhez a részhez:

Idős nő félrebeszélve és kiabálva, utolsó erejét kiszenvedve haldoklik a kórházi ágyon. Kitépi az infúziót, kísérletekről beszél és szarháziakról akik az ő testével nem csinálhatnak semmit. Felkelni már képtelen, a személyzet csak arra vár, hogy mikor ájul el az őrjöngése közben. A kórterem előtt vár a lánya is, a férjével és az általános iskolás fiával. A gyereket nem tudták hova elvinni, szinte rohantak a kórházba amikor telefonáltak a lányának és tájékoztatták az anyja állapotáról. A fiú hallja a nagymama hangját és rá is kérdez, hogy ő kiabál-e bennt.
A szülők nehéz döntés elé állnak, habár nyílvánvaló a helyzet. Még talán megpróbálhatnak hazudni a gyereküknek, hogy a szerintük helyes „maradjon meg békésen az emlékezetedben” érvényesüljön.
Ha így döntenek akkor a gyermek nem fogja látni a végórárákat, talán csak tudatalatt marad meg benne az esemény, és talán csak idősebben kérdez majd rá, hogy mi történt. Nem fogja tudni, hogy ilyen is lehet a halál, csak ha később valahogyan ehhez hasonló helyzetbe kerül.
De ha a válasz igen, akkor megindulhat a beszélgetés róla. Egyébként pedig a gyerek előtt nem beszélnének róla, az édesanya próbálná titkolni a fájdalmát, folyamatos stressz hatná át a családi légkört. A gyermek sokat el tud mondani arról amit lát. Esetleg ha már tudja, hogy ő is meg fog halni valamikor, akkor elmondhatja, hogy ő nem akar így. És előkerül a természetes félelem a haláltól. Megnyugtatható, kezelhető, komoly tapasztalatot adó akadályon léphet át ezzel. És a nagymamamának aki bent dühöng, is ez az utolsó tette amivel adhat valamit. Ha mást nem akkor egy tapasztalatot, érzést.




Mit érzünk a haláltól?

Változó. Legtöbbünk félelmet. Akármilyen szempontból is nézzük, az ismeretlenbe távozunk, amit még nem tapasztaltunk. Milyen lesz? Lesz egyáltalán?
Van aki beletörődik. Megjegyzem, nem belenyugszik. Aki úgy vélekedik, hogy a semmibe lép, megszűnik létezni, ezután csak a tökéletes üresség következik, talán neki van a legnehezebb dolga az élettel. Tökéletesen mindegy számára, hogy mikor hal meg, hiszen - mit ér az egész - ha nem valamiért csinálja. Profán, testi örömöknek él, vagy ha bele van nevelve valamilyen erkölcs akkor ahhoz tartja magát. De előbb utóbb szembekerül magával, és annak vagy önpusztítás a vége, vagy valamilyen értelemkeresés.
A legrosszabb amikor önmagát szemfelnyitó szuperhősként identizálva cirkál az emberek között és erőszakolja rájuk a nézetét, tulajdonképpen a saját keserűségét.
Öntelt és saját EGO-ját kényeztető dolog valakit úgy manipulálni, hogy elfogadja a manipulátor kijelentését, mégha az egyértelműen, minden szempontból rosszabb is lesz az illetőnek. Tulajdonképpen miközben a saját életét gyászolja, elveszíti az empátiáját és minél több embert próbál keresni magához, akikkel együtt szenvedhet a napjai nem is oly messzi végéig.

Ha továbbkövetjük azt a szálat amin értelmet keres, akkor több variáció van. Üdvözülés, Reinkarnáció, Vallhalla, szellemmé válás és az egészen elvetemült keresgélők még a halhatatlanságot is feszegetik, különféle hókuszpókuszokkal melyeket hatásosnak hisznek.
Sokan sokféleképpen gondolkodnak erről.
Ha már valami mellett elkötelezte magát az egyszeri ember, akkor a halállal kapcsolatos érzelmi lenyomata megváltozik. Függően a hitétől, várni fog, vagy próbálja elodázni, vagy felkészülni rá, érdemessé válni a kifejletre.

Ha abban a hitben van, hogy újjászületik miután meghal, akkor van egyfajta megnyugvása. Bárhogy is lesz, mindig van lehetősége, hogy újrakezdje és javítson. Fordíthatjuk úgy is, hogy most még nyugodtan hibázhat, majd valamikor kijavítja. A karma is ehhez a gondolatvilághoz tartozik.
Ok-okozati viszony amely áthatja összes akciót és reakciót, élettelen és élő létezőt, ez alapján származtatni a történések rendjét, felkutatni az eredetet és következtetni az összefüggések alapján.
A végső célja ennek, hogy az újjászülető ember végül megszabaduljon a karmájától és elérje a Nirvána állapotát. A Nirvána a negatív hiánya, a legfőbb boldogság ahol megszabadul az ember a szenvedéstől, kapzsiságtól, a gyűlölettől és az érzéki csalódástól. Nyugalom, és boldogság némi hiányérzettel.
Kik az aranyfényű Vallhallát igaz indíttatásból választják, ők valójában felkészülésben tölthetik életüket, hiszen csak az igazán derék hősi halált halt harcosok kerülnek oda, hogy az idők végén Odin seregében harcolhassanak. Egyfajta türelmetlen várakozással tudnám azonosítani érzésben, amely a folytonos készenlétet erősíti, a nagy tett végrehajtásáig. Mint egy harc előtti feszült várakozás az első pofon elcsattanásáig. Nem hiszem, hogy sokan lennének ezzel a felfogással még a világon, mindenesetre szimpátiámat nem tagadhatom, bár belőlük lenne több, mint a démonimádó, szektás, Wicca-s, New Age-es imposztorokból. Elismerési vágy, tesvériség-bajtársiasság, és egy kis keserűen cinikus halálvágy jellemzi.
Végül pedig aki az üdvözülést tartja szem előtt, ő Isten kegyelmére bízza magát, hisz abban, hogy bűnei megbocsájtattak Jézus Krisztus önfeláldozásával akit az Úr küldött el, hogy világosságot hozzon az embereknek. A főbb vonásai a hit, remény, irgalom, megszabadítás, szeretet. Ezekben elmerülve nyerhet nagyobb belátást a hit mélységeibe. Sokkal többet foglalkozik az érzelmekkel és a lélekkel mint a többi vallás, az említett jelzők hatásából kifolyólag. Az érzés ami a halállal kapcsolatban megfogalmazható az egy türelmes, fokozódó erősségű vágy az idő előrehaladtával, hogy megtérhessen Istenhez. Elég széles a spektruma ezen felül annak, amit a halálra gondoló érezhet ezzel a hittel. A nyugalom, bizonyosság és biztonság az ami gyakran előkerül még.

Természetesen bárhogy is hiszünk a félelem végül mégis utat talál a szívünkbe, s csak nagyon kevesek élhették át a teljes felszabadultság állapotát haláluk előtt. S ahogy a magunk halálát féljük, úgy féljük szeretteinkét is, aggódunk értük, hitünktől függően és függetlenül megtehetünk érte amit tudunk, hogy elkerülje vagy könnyűvé tegyük számára. Erősen tudunk kapaszkodni a maradék reménymorzsákba és a hiányt ami az elátvozással beáll csak nehezen lehet elfogadni.
Ha ismeretlenről van szó akkor könnyen befolyásolhat minket az illető életkora, foglalkozása, kinézete. A fontos az, hogy ne próbáljunk álságoskodni. Ha nem olyan a jellemünk, hogy sajnáljuk a télen megfagyott hajléktalant vagy a másokat meglopó politikust, esetleg valakit akit egyszerűen nem kedvelünk, akkor ne is mutassuk ezt a képet másoknak. Felesleges hazudni. Természetesen „ő is ugyanúgy emberből van”, de ennek mantrázásával nem érünk célt. Az, hogy kit vagyunk képesek siratni, hiányolni egy mély, személyes dolog. Annyit viszont hozzáteszek, hogy a „megérdemelte a szemétláda”, „pusztuljon is az ilyen” illetve hasonló jókívánságoktól tartózkodjunk, mivel abszolút felesleges és csak megvető prolizmusról árulkodik, másrészt azokat akiket nem fogunk hiányolni, valószínűleg azért nem fogjuk, mert semmit sem tudunk róluk. Az utak amikre az ember rálép, legtöbbször nem tudatosan választott utak, és azok helyességének megítélése nem ránk tartozik.
Szívünk halottait gyászoljuk el, s akik azon kívül haltak őket hagyjuk, mert ha még életükben nem vetettük szemükre hibáikat, úgy miután eltávoztak se akarjuk bepótolni.

Zárásképpen

Szabaduljunk meg a társadalmi prűdségtől, a betanult hibás dogmáktól, a halál létezik, beszélni kell róla, látni és szükségszerűen tapasztalni. Lehetetlen elmenekülni előle, de önmagunkat nyugalomra tudjuk inteni vele szemben. Szerintem egy olyan személy akinek céljai vannak, nem kerülheti ki a halál gondolatát. És egy olyan társadalom sem amely jobbra törekszik, önmaga tökéletesítésére. Engedelmeskedjünk a józan észnek.

„Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem - mondta a király. - Ha népednek azt parancsolod, vesse magát a tengerbe: föllázad, forradalmat csinál. Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim.

Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.”

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg


Szabó Kornél

2016. január 4., hétfő

Horváth Martin- A nő szerepe

Az óév a magyar közéletben egy Ákos-Kövér-Telekom botránnyal végződött, ami a nők jogai, gyermekvállalás és a család szerepe körül forgott. Az itt-ott még meglapuló liberális hangok a társadalomban és a médiában pedig hatalmas vircsaftba kezdtek, hogy egy nőnek mi legyen a feladata illetve mikor és ki ne mondja meg azt. A történet pár szót érdemel.

Nem fogok véleményt alkotni sem Ákosról, sem a kormányunkról most, tömören és nagy vonalakban azonban egyezik a véleményem az övékkel a kérdésben. Sajnos meg kell szoknunk, hogy az opportunizmusból jelesre vizsgázott Fidesz vezetőség véleménye, egyre gyakrabban fog összecsengeni a társadalom értelmesebbik feléével. De szögezzük le, nem mi leszünk Fideszesek ettől, hanem a Fidesz kénytelen valós igényekkel és problémákkal foglalkozni a társadalmi nyomás hatására.  Azok a hangok sokkal ijesztőbbek, amik e kérdés kapcsán ellenérvként felhangoztak. Egy nő ér annyit, mint egy férfi…ne az állam mondja meg ki vállaljon gyereket stb.

Az első érv a női egyenjogúságra megy rá. A feminizmus kártékony propagandája megtette a múlt században a szellemi pusztítását már. Mindig belefutunk ebbe az egyenlőség témába pedig mérhetetlenül felesleges. A férfi és a nő, nem egyenlő, vagy alacsonyabb vagy felsőbbrendű egyik a másiknál. A férfi és a nő, más. Két teljesen külön mércével vizsgálandó identitás. Amikor a feminista egyenlővé akar válni a férfival, akkor nem azt éri el, hogy egyenlő lesz a nő és a férfi, hanem elindítja a nőt azon az úton, hogy férfi akarjon lenni. A feminizmus egy beteges frusztráció ideológiája, ami nem képes elfogadni a nőt, nőként, hanem férfivá akarja tenni. Úgy akar élni, dolgozni, mint egy férfi. De őszintén…azért nő a nő, azért van egy teljesen más biológiai és lelki aspektusa az emberi nemnek, hogy ugyanazt csinálja, mint a másik? A feminizmus a férfi életmódot állítja célnak és példának a nő elé, amit a nőknek is ugyanúgy elkell érni. Szerinte ez jó. Azonban ezzel paradox módon megöli a női lelkiséget, hisz a nő számára nem az „abszolút nő” elérése lesz a kiteljesedése, hanem a férfi életvitel. Ha pedig beteljesíti, akkor egy karrierista férfi lesz belőle, más szaporító szervekkel csupán. A nőiességnek nincsen nagyobb ellensége a modern korban, mint a feminizmus.

Ott van a másik része a dolognak. Ez pedig az-az ok, amiért a politikai is elkezdett foglalkozni a kérdéssel. Ez nem más, mint a demográfiai oldala a dolognak. Európa és köztük Magyarország népessége katasztrofális helyzetben van. A születések száma alacsony, és pár évtizeden belül visszafordíthatatlanul olyan útra lépünk, aminek a vége a kihalás. A nyugati jóléti rendszer a feminizmussal, liberalizmussal karöltve olyan mély, természetellenes álomba ringatta a Nyugat-Európai társadalmak lakosságát, ami elképesztő. A ’60-as évek szexuális szabadosságának forradalma után, hihetetlenül nyílt lett a szexualitás. Gyakorlatilag elöntött minket a reklámokon, filmekben, slágerekben, köztémákban a szex. Minden generáció egyre hamarabb áll neki, és egyre torzabb formáinak. Miközben már betegesen, ösztönszintű szex centrikus lett az társadalom közhangulata, ezzel szemben a családalapítási és gyermekvállalási kedv elszállt. Ez a korcs etikájú rendszer olyasmit eredményezett, amit még sosem látott a világ. Lealacsonyította az emberi morált, egy minden erkölcsiségtől mentes, ösztöni-állati szintű szex-központú életmódra-, ami eredetileg a szaporodást hívatott betölteni a természet törvénye szerint- még is ez a közgondolkodás az ösztönök és az épeszűség ellen megy és egy emberi rassz kipusztulásához vezet. Nincs sötétebb annál, mikor a szexus csak is önző érdekeket szolgál. Miközben ez az állati szaporodási ösztön elöntötte a mindennapjainkat, közben kihalunk.

Erre megoldást a fene nagy felvilágosult úgy kínált, hogy bevándorlók tömegeit próbálta integrálni a társadalmába, hogy fenntartható legyen a gazdaság működése. Azzal nem törődve, hogy ez oly mértékben felfordítja a kontinens kulturális és etnikai viszonyait, ami végzetes lehet számunkra. Ez pedig még mindig a ’70-es évek, és a napjainkban is zajló migráció csak tetézi ezt. Felelőtlen, vitára is érdemtelen, sajnálatra méltó az az ember, aki ennek ellenére saját jólétért áll ki és ölbe tett kézzel nézi ki egy civilizáció pusztulását. Mert a tét nem kevesebb. Ne züllesszük le pártpolitikai vitákra ezt az ügyet, mert bizony, aki megtehetné és nem akar saját jobb léte miatt gyermekeket vállalni, az valóban a nemzet ellensége. De mivel tudjuk, hogy a liberálisokat ez nem hatja meg és a nemzeteket elavult és eltüntetendő formációnak tekintik, tovább megyek a kijelentéssel. Ezek az emberek bizony, az emberiség ellenségei. Az emberiség számtalan embertípus, rassz, kultúrkör, nemzetiség és etnikum színes összessége. Ha ebből egyetlen egyet is kiveszünk, akár a legkisebbet is, az az emberiség, mint kollektív értékközösség számára, veszteség. Ha az európai kultúra, az europid fehér ember, annak számtalan nemzetiségével és számtalan gazdag kultúrájú népével eltűnik, iszonyatos érvágás az emberiség számára. Valami, ami hozzá adott- és sokat adott hozzá- az emberi fajnak az értékeihez, nincs többé. Nem folytatódik, nem színesíti, fejleszti tovább az emberi faj kollektív értékeit. A liberálisok pedig ebben a vitában, ehhez járulnak hozzá. Az általuk leginkább minden érték felett álló emberiség ellen. Amíg nem értik meg, hogy az emberiség nem egy homogén massza, ami önállóan értelmezhetetlen, hanem etnikumok, identitások, kultúrák színes halmaza, addig akarva, akaratlan, pont a kiirtását segítik.


Felejtsük el a férfi és a női nem egymáshoz méregetését. Mindkettő nem számára, az elérendő cél az „abszolút” önmaga. A férfinak a legférfiasabb férfi lelkiség, a nőnek a legnőiesebb elérhető lelkiség. Ez pedig kétségtelenül egyértelmű biológiai és pszichológiai, ontológiai érveket is figyelembe véve, ez az anyaság. A családi béke melegének őrzői, új generációk, vérünkből vérré váló új nemzedékek felnevelői. Ebben pedig felülmúlják a férfiakat, de a feministák valamiért ezt nem látják. Ki lenne képes még arra, hogy véghezvigye az életadás eme csodálatos folyamatát. Mi nemesebb lehet annál, mint saját magunkból testileg, lelkileg új életnek, új reményeknek, boldogságainak lehetőséget adni. Az a nő aki elutasítja, hogy Isten teremtő munkájában ilyen csodás, egyedülálló módon közvetítőként szerepet játszhasson, nem új életet hagy maga után ezen a földön, csak szánalmat és sajnálatot. 

Horváth Martin