2016. február 13., szombat

Horváth Martin- 102 nap a pokolban

Ma Európában nemzetközibb és populárisan is ismertebb szélsőjobboldali esemény, mint a Becsület Napja, nincsen. Az 1945-ös budapesti kitörési kísérlet összeforrt a köztudatban a neonácizmussal, pedig egyáltalán nem kellene szükségszerűen így lennie. A magyar történelem kétségtelenül egyik legismeretlenebb tragédiája ez mely egyben a legnagyobb is. Az pedig sajnálatos tény, hogy az úgy nevezett szélsőjobboldalnak jutott eszébe ezzel valamit kezdeni is és mosta össze ideológiájával ezt az eseményt. Tagadhatatlan, hogy ahol a Waffen-SS harcolt és nyilas csapatok ott szükségszerűen ez az ideológiai örökség és kapcsolat jogosan felmerül. Azonban nem lehet a magyar történelem egyik leghősiesebb történelmi eseményét kizárólag az ő, aktuálpolitikával fűszerezett szemüvegükön keresztül nézni.
1944. november 3.-án jelent meg az első szovjet páncélos a város határában és Budapest 102 nap múlva esett el. A szovjet ostromgyűrű 1944. december 25.-én zárult be a város körül és vette kezdetét a legkétségbeesettebb és egyben hősies csata, a város védelméért. A szovjetek iszonyatos túlereje és kegyetlensége minden idők egyik legnagyobb városostromává avanzsálta a magyar főváros védelmét. Nem véletlen nevezték német berkekben „második Sztálingrádnak”.

Gyakran hangzik el liberális részről, hogy a város védelme értelmetlen volt és csupán rengeteg kárt és emberéletet hagyott csak maga út. Ahogyan a másik (szélsőjobb) oldal túlságosan idealizált képe is hibás. Nyilvánvaló, hogy a megadás és az átállás lehetetlen volt. Ahogy októberben, úgy most sem akart a magyar honvédség és a magyar nép többsége sem a szovjetekkel paktálni. Budapest ostromára többen jelentkeztek önként, még 1945-ben! is, hogy harcoljanak azon vörös szörnyeteg ellen amit megismertek a keleti fronton. A magyar néplélek becsülete és lelkiismerete nem engedte  a mai liberálisaink által emlegetett megadást. Azonban a túlsó véglet ami úgy akarja elénk tárni az eseményeket, mint csak akár a Hitleri propaganda felvételeken fellehető tiszta tekintetű, szigorú arcú embereinek harcát, szintén eléggé meredek. Budapest védőrségének a fejében aligha járt az „Európáiért való harc”, vagy a nemzetiszocializmus értékei. Egyszerűen, ideológiától függetlenül megakarták védeni azt a magyarok, ami az övék. Amit a dühtől és gyűlölettől felhergelt ázsiai horda tönkre akart tenni. A németek pedig minél inkább elakarták odázni, hogy ugyanez az ő hazájukkal történjen. Nem az eszmék, ideológiák, még csak nem is az esküjükhöz való hűség, vagy a heroikus életre való féktelen szomjuk vezetette őket e tettekre, hanem kizárólag ösztönösen a szívükből jövő igazságérzet. Családjuk, önmaguk és életterük, emlékeik védelme valami olyantól, amit mindenki joggal gyűlölt és félhetett tőle.

Végtelenül elkeseredett harc folyt. Budapest külső kerületei hamar elestek, de a belváros kis utcácskáiban elszabadult a pokol. Utcáról, utcára és házról, házra foglalták el a szovjetek a várost. A civilek sokszor saját házukat, lakásukat védve harcoltak szintén a vörös rém ellen. A civileket pedig ez a rém nem félt golyófogónak használni maga előtt, vagy asszonyokat az állatias vágyainak kitenni. Végül csak Budai oldal maradt, ott is egy szűk rész, a budai vár és környéke maradt német-magyar kézen. A kis helyen, a több mint 40 ezer védő és rengeteg civil összezsúfolódva, ellátmány és remény nélkül a legkegyetlenebb napokat élte át amit e földön át lehet. Több hónapos elkeseredett harc és annyi halál után, éhezve, fázva, ellátmány nélkül szinte, több tízezrek összezsúfolva. Ezt az állapotot maguk a megmaradt beszámolók festik le a legjobban.

„Nem tudom mit mondjak neked, fogalmam sincsen mikor jutok haza… az első pillanattól ígérik, hogy felszabadítanak minket és tudom, hogy folyamatosan harcolnak a bajtársaink ezért, de ennek a városban semmi jelét nem tapasztalni, itt minden felől csak jönnek az oroszok. Itt és most miközben az égő várost nézem úgy érzem, hogy végtelenül messze vagyok tőletek…ha jól meggondolom, csak egyet kérhetek: Imádkozzatok értünk, Kedvesem!”
Wolfgang Oldner főhadnagy utolsó levele feleségének

„A legénység a hóban feküdt és tüzelt, a tisztek mellettük álltak és nem törődtek az akkor már igazán sűrűn fütyülő lövedékekkel. Szinte álomszerűnek tűnt ez nekem, és amikor egy álló tiszt összeesett egy másik állt a helyébe és tudomásul sem vette látszólag, hogy itt a vég. Lényegében keresték a halált, mert tudták, hogy más megoldás nincsen számukra.”
Garád Róbert beszámolója

„A várban tiszta őrület uralkodott, a bezártság hosszú hetei az őrülethez hozták közel az embereket. Nélkülözések, nyomor és a jövőért való aggódás olyan tettekre sarkalt melyekért az egyes ember már nem vállalhatta a felelősséget. Az óriási földalatti kórház minden sarkában csattogtak a pisztolylövések, senki sem akart sebesült állapotban orosz fogságba kerülni”
Hübner törzsorvos

Februárra mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy hamarosan csak véres mészárlás lesz, nem pedig harc. Többször is kérték a német vezetést, hogy engedélyezzék a kitörést, ezt azonban Hitler minden alkalommal megtagadta. Végső kétségbeesésükben február 11-ére jelölték ki a dátumot, mely végzetesen reménytelen, esélytelen, lehetetlen küldetés volt. Mindenki tudta, hogy itt a kitörés, nagy valószínűséggel a halált fogja jelenteni. A halált, ami számukra elkerülhetetlen volt mindenképp, a halált mely számukra a megváltást jelentette ekkor. A helyzetet a kitörés előtt jól jellemzi Karl Pfeffer-Wildenbruch utolsó rádió üzenete:

„Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci, és ellátási bázist keresek. Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök.

Magyar részről is megtörtént a „búcsú”, Hindy Iván vezérezredes:
„A királyi palota kiégett romjai között körülzárt bennünket az ellenség. Elegendő élelmünk és vizünk hetek óta nincs. Sorsunkat az Istenre bíztuk. Ha túlélitek ezt a poklot, gondoskodjatok hozzátartozóinkról!”

A több mint 43 ezer kitörő a Budai vár kapujában gyűlt össze. A kitörés megkezdődött. A szovjet tüzérség és ágyúsok azonnal mészárlásba kezdtek és az első pillanattól kialakult a káosz. Az első másodpercekben akkora hullahegy alakult ki, hogy deszkákat kellett keresni, amin átlehet mászni rajta. A Budai Vár kapuja, a túlvilág kapujává változott. Hihetetlen keveseknek sikerült átjutniuk az első szakaszon is, és eljutni a hegyekbe, hogy ott 60 kilométert megtegyenek ilyen körülmények között, szovjet zónában, hogy eljussanak a német vonalakhoz. Rengetegen estek el a kis budai utcákban, a Széna téren és a budai hegyekben. A szovjetek mészárszékké alakították Budát. A kb. 44 ezer védőből 20 ezer elesett, a többiek hadifogságba kerültek, ahol lassúbb és szörnyűbb módon, de ugyanaz a halál várt rájuk. Rengeteg civil is a kitörőkkel tartott annak biztos tudatában, hogy nem éli túl, de inkább választották ezt mint sem a szovjeteket. Joggal féltek tőlük. A vörös hadsereg hordái az elfoglalt területeken a kegyetlenség elképzelhetetlen szintjeit mutatták meg. A földalatti kórházban a magatehetetlen sebesülteket például benzinnel lelocsolták és élve elégették. A közel 44 ezer kitörőből mindössze alig több, mint 700 fő élte túl. Ebből magyar talán ha 80 volt.

Nem az ideológia, heroikus eszmeiség, Európa kultúrájának védelme, de még csak nem is az esküjük( amit ugye meg is tagadtak hisz Hitler nem engedélyezte soha a kitörést) mozgatta őket. Hanem a tiszta, őszinte emberi értékeik és jóérzésük. Ez a mélyről jövő emberi igazságérzet és szeretet azonban óhatatlanul valóban a legheroikusabb tett. Valamint óhatatlanul az Európai kultúra és szellemiség méltó megnyilvánulása volt. Hiszen nem volt más választásuk. A halál módját választhatták csupán meg, akkor pedig úgy döntöttek, legalább méltó módon halnak meg, katonához illően. Ez felülírt minden ideát, érdeket és esküt. Ez az alapvető emberi értékekhez való hűség volt. Amikor pedig az ember a halál tényébe belenyugszik és e utolsó mozzanatot is az életében képes a legszebb módon kivitelezni magához mérten, az az emberi értékek toronymagasan való tündöklése. Budapest védőire ezért lehet feltekinteni és csodálni- még ha összeszorult szívvel is- azokat, akiknek csontjai ma a Budapesti aszfalt alatt nyugszanak. Ez az emberi nagyság, ha talán nem is így megfogalmazva de másokat is lenyűgözött. Még a szovjetek közül is sokakat, akik a holttestek eltakarításáért voltak felelősek, találunk érdekes beszámolókat.

„… én is körülnéztem, és amit láttam az megdöbbentett. A tisztek az altisztek, de még a katonák legnagyobb része is valósággal ki volt öltözve. Láthatóan mind a legjobb holmiját vette fel. A tisztek egy része fehér inget és nyakkendőt viselt… akárhonnan nézzük is, igen szépen haltak meg. Már aki tud ilyen szépen meghalni az nem lehet valami szemét ember”
Vitalij Akszejenko főhadnagy

Budapest ostroma és a kitörés egy méltatlanul elfeledett történelmi passzusa mind a magyar, mind az európai történelemnek. Az ember az embertelenségben való megmutatkozása és a tiszta, őszinte élet csodás felcsillanása volt ez. Minden ideológiától, jobboldaltól, baloldaltól mentesen. Azok az emberek akik a legszörnyűbb lelki és testi kínokat élték át, nem tudjuk vajon odafent nyugodalmat leltek-e. S csak reméljük, hogy már fentről tekintenek ránk, viszont csak a Jóisten tudhatja, hogy hová került lelkük. Mi csak annyit állíthatunk biztosan, hogy 102 napot már töltöttek a pokolban.


Horváth Martin

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése