2016. november 27., vasárnap

Szabó Kornél- Tévutasok

A királyfi és a felbérelt zsoldos csapat elérték a vártornyot, ahol a királylányt őrizte a vérszomjas tűzokádó sárkány. Kérlelhetetlen bestia volt, így a terv megbeszélése során úgy határoztak, hogy ha lehet, kikerülik a vele való találkozást.
A torony alatt átbeszélték a tervet:
- Ha kihajol az ablakon és jelet ad, dobhatod a csáklyát.
A zsoldos zavart bólintással jelezte, hogy érti.
Nem sokára gyertyafény jelent meg az ablakban, és az árnyjátékból látszott, hogy valaki integet.
A királyfi kiadta a parancsot, ami elindította a „királylány megcsáklyázása” műveletet.
- Gyerünk, csáklyázd meg!
- Biztos, hogy mehet Főnök?
- Persze, csak csináld, mielőtt ideér a dög.
- De..
- Csináld!
Halk suhogás visszhangzik a falak között, majd egy hirtelen süvítés, egy éles sikoly, és két puffanás hallatszik, amelyet vérfagyasztó pánik kísér a csapat tagjai között. Nem is olyan távoli üvöltés felel erre. A királyfi lassan a csáklyázóra emeli hitetlenkedő tekintetét.
Megcsáklyázta a királylányt.


Gyakran vagyunk úgy, hogy kitűzünk egy célt, elkezdjük megvalósítani, de a végén teljesen tévútra futunk, bármily nagy is volt a lelkesedés. Így van ez manapság az önmegvalósítással is.

Bánt, hogy a "ma" embere egyre kevésbé közösségi. Minél jobban ráengedik magukat a teljes világra, minél inkább a globálisra figyelnek a lokális helyett, annál kevesebbet foglalkoznak a közvetlen környezetükkel.

Munkálkodik bennünk egyfajta megfelelés iránti vágy, hogy környezetünk embereivel összhangban legyünk. Ha kevés embernek kell megfelelni az egyszerűbb, mint soknak.
Mivel emberként képtelenség mindenkinek megfelelni, de a kitágult kapcsolatok mégis erre ösztökélnek, kitermeltük magunknak a megoldást.
Ezt látni mindenhol: „Nem másoknak kell megfelelned, hanem egyedül magadnak.”
Nem néztünk vissza, hogy hogyan volt ez régen, hanem önteltségünkben, gőgünkben sajátot találtunk ki.


Látni a világ emberein, hogy mennyire sok lenne nekik. Nem kapnak semmi támaszt ahhoz, hogy hogyan alkalmazkodjanak a teljes információs társadalomhoz, amely lassan mindenhol jelen lesz.
Feláldozzák a normál életutat az erőltetett önmegvalósításért, amiben a megfelelési kényszertől való megszabadulást (megváltást) várják.
Már nem a boldogság a motiváció a fejlődés mögött, hanem a szenvedéstől való szabadulás.
Hatalmas teher, amit lerázni kénytelenek magukról, de ezzel a megoldással - ahogy szokás mondani - kiöntik a fürdővízzel együtt a gyereket is.
Szó szerint is. Ugyanis a nagy karriervadászatban, ”fiatalság kiélésében”, elfelejtik a kiteljesedésnek azt a formáját, amely évezredek óta beválik és működik.
Gyermekek vállalását és felnevelését. Ha vállalnak is, gyakran előfordul, hogy a nagyszülőket kizárják a nevelésből, gondoskodásból, esetleg elválnak, vagy még valamilyen függőségbe is menekülnek. Hiszen szintén nem kis stressz az egész világnak megfelelni szülőként.
Amikor pedig képesek rá, akkor rögtön megy ki a kép „fagyizunk a kisfiammal”, „nyaralunk a gyerekekkel”, stb.. (Látjátok?! )
Vágy az elismerésre, hogy ő valóban jó szülő, valóban megteszi, amit meg lehet. És ez a vágy  egészséges is, csak nem így.

Mára már maga az elvárás az, ami hozzáidomult az emberek tűrőképességéhez. Kötélen táncol az emberiség idegrendszere, anélkül hogy felkészülési időt hagyott volna magának a mutatvány végrehajtásához.
És mire fel ez a megfelelési kényszer? Miért akarna valaki mindenkinek megfelelni?
Itt lehet nyakon csípni a széthullást, a rendszertelenséget, a stabilitás hiányát. Ezeket száműzte a társadalom és most szenvedi el a következményeit. A gyökereitől, hagyományaitól megfosztott ember, nem tudja, hogy mi a jó, minek feleljen meg. Mert hátat fordított önmaga lelki igényeinek, hogy a biztosba való hit befektetését elkerülhesse, és kitermelhesse a testi ember vágyának tárgyait.

Nem jó megoldás az, hogy kizárjuk a lehetőségét annak, hogy valaki megbántson, vagy kritizáljon minket, merthogy tarthatatlan. Az egész mozgatóereje az el nem fogadástól való félelem. El kell fogadni, hogy a félelem nem lehet a rettegés kiváltója. Nem lehet elfutni a félelem elől, ami pusztán útjelzőként szolgál. Definíció szerint: a kialakult helyzet elhagyására irányuló érzelmi késztetés. Fájdalomtól, haláltól, érzelmi szenvedéstől, kudarctól, óvni hivatott minket, hogy egy olyan állapotot kerüljünk el, ami előidézheti énvesztésünk részlegességét vagy egészét.
Aki fél, az irányíthatatlannak érzi a tetteit, ösztönösen pásztázza környezetét, felméri a megoldásokat, amiket alkalmazhat. De hát ez már maga az énvesztés állapota!
Hiszen a teljes emberi lét helyett egyedül a testi ösztön irányít. Ha ezt képessé válik irányítani az egyén, akkor már megítélheti önmaga helyzetét abban, hogy kinek vagy kiknek feleljen meg. Ez a józan félelem állapota, amelyet ha jól gyakorlunk és csinálunk, végigkíséri a teljes hátralévő életünket és átalakul azzá, amit éberségnek hívhatunk.
(Erre vezethet el minket a „Féld az Urat” bibliai kiragadás is. Légy éber arra, amire Isten ösztökél.)

Értem, hogy a világ kitárulásával felgyorsul a fejlődés, a kommunikáció könnyebb létrejöttével, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy valóban ez az a fejlődés, ami előreviszi a szellem és a lélek jobb megértését, valós fejlődését.
A technokrata társadalom borzasztóan hideg, éncentrikus, taszító számomra. Az önmegvalósítást hibás képekben keresik, de nincsen arra példa, aki pusztán a munkakarrierével megelégedvén boldogan távozott volna a világról.
Ugyanakkor fontos észben tartani, hogy a társadalom sosem  mások, hanem mindig mi.
Kiválhat az ember, szellemileg disszidálva jelezheti, hogy nem helyesli, ami történik, de a társadalom alkotóeleme marad, és minden, ami a társadalmat jellemzi, az őt is érinti.
Van felelősségünk mindenki iránt, tehetségünk milyensége szerint, különböző mértékben.

A saját jövőnket Mi alakítjuk, s még ha korlátoznak is minket, a helyes példa mutatása az egyetlen út, amellyel hathatunk egymásra, hogy ismét tisztává tehessük erkölcsünket. Merjük felvállalni az igazságot és a jót, ne féljünk mások ítéletétől, mert ha valóban jól csináljuk, esélyt adunk másoknak az épülésre.

Néha előfordulhat, hogy fáradtan más látunk, mint ami ténylegesen ott van. Ilyenkor pihenjünk, s csak miután újra szemügyre vettük, mondjuk el másoknak, az esélyét is kizárva annak, hogy megtévesztjük egymást.

Szabó Kornél

2016. november 10., csütörtök

S.D.- Mémháború

Megtörtént az, amire kevesen számítottak. Amerika következő elnöke, Donald Trump, minden liberális legnagyobb félelme. Hogy történt ez? Milyen folyamat vezetett a meglepő eredményhez? Láthatóan elindult egy új hullám, a jobboldali populizmus hódítása. Egy reakció, a radikális liberalizmus hegemóniájára. A leglényegesebb vonásáról már több, összefoglaló cikket is megjelentettünk, Horváth Martin tollából. Én most inkább egy kifejezett vonásról szólnék, ami nagyban hozzájárult a pozitív változáshoz.
Ez a vonás nem más, mint az alternatív-jobb, a 4chan, és a "mémháború".


Az idősebb, az internet kultúrájában kevésbé tájékozottabb olvasóink számára e fogalmak valószínűleg nem sok jelentéssel bírnak. Az úgynevezett "mémek" fogalmát legkönnyebb módon úgy adhatjuk át, mint a modern világ karikatúráit az élet minden területéről. Itt főképpen jelenleg a politikai mémeket kell jobban megvizsgálnunk. A mémkultúra ezen része az úgynevezett 4chan (szójáték, jelentése szerencse) nevezetű, anonim fórum, sokat mondó "Politically Incorrect" (politikailag nem korrekt) nevezetű "szobájából". Itt akárki, bármit, névtelenül posztolhat, politikai témában. Ebben a fészekben született meg a radikális "pepe frog" (pepe béka) mitikus alakja, ami akkora siker lett, hogy Clinton is ki kelt ellene, több liberális pedig egyenesen náci gyűlöletszimbólumok közé sorolja. Egy új kultúra született itt, túlzás nélkül, rengeteg hasonló szimbólummal, amit csak a „beavatottak” értenek igazán. Ezen új internetes kultúra legfőbb ismérvei a 80-as évek kulturális stílusába öltöztetett, rugalmas és fiatalos, radikálisan ellen-baloldali hozzáállás, a liberális jelszavak elleni totális lázadás, és határokat nem ismerő, ironikus, polgárpukkasztó fekete humor. A kultúra megalkotói, és képviselői azon, többnyire 90-es években született fiatalok, akiket a korlátlan internethasználat világában, a média és az oktatás már nem tudott a liberális elme rabszolgaságába taszítani. Ezen fiatalok már nem találják helyüket az egyre mélyebbre süllyedő kozmopolitizmus, és utópista liberalizmus szellemi fertőjében, viszont már nem rendelkeznek elegendő képességgel arra, hogy visszanyúljanak az eredendő, organikus értékek felé, így került megalkotásra a kultúra, ami már nem hordozza a klasszikus jobboldal értékeit. Ehelyett, ahogy erre már Martin is rámutatott, nem a jobboldaliság megértett értékeinek képviselői, hanem a liberalizmus által alkotott vádak teljes képviselése, így lázadva ellenük. Így az eredmény, annak ellenére, hogy a klasszikus nemzeti-szocialista réteg próbál teret nyerni köreikben, és Evola gondolatai sem idegenek az irányvonaltól, kimondható, hogy egy teljesen mag nélküli, szellemi áramlat, amelynek két összekapcsoló eleme, a radikális ellen-baloldaliság, és a közösen megalkotott, internetes mitológia. Habár az intellektuális képviselői igen magas fokú, valódi jobboldaliságon alapuló, alternatív jobboldali elképzelések képviselői, a szellemi áramlat többségére ez korántsem jellemző. Ez az áramlat nem más, mint az esszenciális titáni lázadás, jelenkori manifesztációja. Egy felgyülemlett, ösztönös erő, amely kitörni készül. A törvényszerű ellenreakció, a baloldali elmebaj ellen. Itt szó sincs az értékek szeretetéről, azok megéléséről. Itt a gyűlöletről van szó, mély gyűlöletről, minden ellen, ami liberális. Ez az új lázadás, ami hasonlatos elvek szerint munkál, mint egykor a 60-as és 70-es évek baloldali mozgalmai. És ez az erő, ma megmutatta, hogy igenis van hatalma. Az internet mára annyira összenőtt a valósággal, hogy igenis van "mém mágia", és "mém háború", és ahogy ma megtapasztaltuk, ez egy olyan fegyver lehet a jobboldal kezében, ami képes az érdemi változás megkezdésére. Ez a forradalom nem tiszta, ez a lázadás, nem a magasrendű lázadása. Ez a régi világ tetemének, utolsó, öntudatlan tombolása, a totális vég előtt. Hogy meddig tart ez a furcsa reneszánsz? És meddig képes ez elmenni? Nem tudható. Mindenesetre élvezzük a történelem ezen kegyelmét, "lovagoljuk meg a tigrist", és reménykedjünk a minél nagyobb tisztaságban. De sose hagyjuk el az igazi jobboldaliságunk, és mindig annak fényében vizsgáljuk meg, a bizonyos szempontból boldogító ellen-baloldalt.

S.D.

2016. november 1., kedd

Horváth Martin- Jó hagyomány, rossz hagyomány

Manapság nagy hagyománya van a hagyománynak, ha szabad így mondanom. A konzervatív értékrendű, tehát a jelen rohanó, modern világ eszmei posványát nem követi kívánó emberek körében a hagyományőrzés sok fajtája egyfajta szubkulturális divat. Halloween kapcsán, és az azt ellenzők kapcsán gondolkodtatott el valójában mi is a hagyomány. Egyértelműen megítélhető-e, hogy jó ha őrizzük, vagy sem?

Manapság a hagyomány kifejezés(idegen szóval tradíció) rengeteg helyen használatos és rengeteg
értelemben. Sok helyütt mondják, ha egy regionális fesztivált, rendezvényt csinálnak, hogy „hagyományteremtő jelleggel” készítik. Utalva rá, hogy még sokszor szeretnék ha megrendezésre kerülne. Ez azonban sokkal inkább szokás, mint sem hagyomány. Van a hagyománynak valami szakrális, valami metafizikai, nem evilági gyökere, eredete. Teljesen más a szokás és a hagyomány(helyes értelmében), hisz míg a szokás- neve is utal rá- egy megszokott dolog mely azon kívül, hogy belejöttünk és csináljuk, mert mindenki ezt teszi és tette régóta, nem jelent mást. Míg a hagyomány valahol eredendően a szívünkbe rejtett, a lelkünkbe vésett, vérünk által és átadományozott szellemiségünk által generációról generációra száll. Ember nem igazán befolyásolhatja, velünk született, fentről, szakrális szférából kapott alaphozzáállás a dolgokhoz. Érzések, habitusok, gondolatuk, adott szituációkra adott reflexiók halmaza. Egy érzelmi és értékrendbeli belső iránytű. Természetesen a materialisták ezt élesen tagadják.

A jobboldalinak mondott értékrenddel bíró emberek pedig minden fenntartás nélkül, a hagyomány tiszteletét és őrzését kötelességnek tartják. Mondhatnám ez így is van rendjén, de nem lenne teljességgel igaz. Ha elfogadjuk, hogy  a hagyományt valami szakrális szférából, nem földi síkról kaptuk hanem „odaátról”, akkor muszáj, hogy fenntartásaink legyenek. Talán elsőre furcsán hangzik, de okkal. A nem fizikai világ szinte majdnem minden vallás, mitológia, hitrendszer szerint áll pozitív és negatív részből. A kereszténység esetében mindenki ismeri a gonosz oldalt, Sátánt és démonait. Ugyanez a másik két Ábrahámi vallásban is igaz, a judaizmusra és az iszlámra. A hinduizmusban pedig a dévák és asurák ellentétpárja jelenik meg gonosz és jó szellemi lények tekintetében. A buddhizmustól a megannyi pogány mitológiáig pedig sorolhatnák jó és rossz szellemi teremtményeket/istenségeket. Ha tehát feltételezzük- és mi feltételezzük-, hogy a túlvilágnak, a szellemi szférának pozitív és negatív aspektusa is van, akkor az ebből a világból érkező, kapott hagyomány nem minden része feltétlenül jó. Maga a pogány vallások többsége is( keresztény szemszögből biztosan) démonimádó vagy sátánista jegyeket mutat erősen. Természetesen el kell ismernünk, hogy beszűrődtek teljesen Isteni eredetű gondolatok is közé. Alapvetően viszont egy Baál-kultusz egyértelműen a sötét, istentelen oldal tanait képviseli. Az egyiptomi vallásra, a Közel-Keleti pogány kultuszok tömkelegére, vagy az angolszász népek ősi hitére is (amiben pl.: a Halloween is gyökeredzik) elmondható a feltétlenezhetően démonikus eredetük. A New Age( és a metafizikai tradicionalizmus is) ott vét hatalmasat, hogy ezeket a felülről kapott hagyományokat, vallási tanokat egyenrangúnak kezeli és mindegyik tanait fontosnak és valamely módon Istenhez, az abszolútomhoz vezető útnak tartja. Csakhogy hiába tünteti fel pl. a hinduizmus egyik istenségét pozitív színben, amit érthetnek a vallásfelettiség/valláskeveredés hívei az egyik útnak Istenhez, addig keresztény szemszögből a hinduizmus által pozitívnak feltüntetett lény, egyértelműen démonikus entitás jegyeit mutatja. Avagy az iszlám vallást is tekinthetjük egy útnak a sok közül Istenhez, de szintén keresztény szemszögből az iszlám lényegét adó alaptanítás( Jézus is csak(!) Próféta, nem Isten fia, Szentháromság nem létezik) eredendően Sátáni sugalmazás eredménye lehet. Az afrikai törzsi vallások többsége pedig  teljesen összeegyeztethetetlen bármilyen más világvallás morális tanaival is egyáltalán. El kell ismernünk ugyan, hogy a legtöbb hitvilág tartalmaz isteni eredetű tanokat is. Azonban nem feltétlen az lesz jó és Istenhez vezető tan benne, amit saját maga elvrendszere szerint annak állít be. Ezen vallások egyenrangúnak kezelése, vagy a modernkori őrület az összevegyítése és keverése( Bahái hit, New Age) teljességgel elmossák az isteni eredetű tanokat és túlsúlyba billentik a démonikusakat.

A felülről kapott értékrendünk fényében ítéljük meg a körülöttünk levő világhoz való hozzáállásunk. Azt, hogy mi a norma. A hagyományos értékrend azért alapvetően ellensége a modern, ha úgy tetszik Sátáni világnak, mert alapvetően túlsúlyban vannak benne a pozitív eredetű értékek. A saját identitásainkhoz( nemzeti, vallási, értékrendbeli, társadalomszervezési) való ragaszkodás. Viszont ha még tudjuk is, hogy alapvetően pozitívak az európai kultúrkör hagyományos érétkei, nem szabad elfelejtenünk az önvizsgálatot, hiszen az ördög a részletekben rejlik. A nyugati, angolszász kultúra, mint említve volt rengeteg pogány korból eredő, okkultista, sátánizmusra hajazó hagyományt örökített rá a jelenkorra. Ilyen a cikkben már sokadszor felbukkanó Halloween. Nem véletlen, hiszen az a legelterjedtebb ilyen negatív hagyományok közül, amit más, eredetileg nem angolszász kultúrkörbe tartozó nemzetre is átterjedt. Így bár a magyar kultúrkörtől teljesen idegen, mégis higított, kapitalista mázzal leöntött divatja kezd gyökeret verni, egy démonikus ünnepnek. Ennek azonban sem az eredeti angolszász kultúrában nem lenne helye, hiába hagyomány. Rossz hagyomány. Pláne nem lenne helye a mi kultúránkban, ami önmagától nem termelt ki egy démonikus hagyományt.

Természetesen a magyarságnak is megvannak a maga negatív hagyományai. Ezek azonban sokkal mélyebben rejtőző hagyományok. Ilyen például a legendás pesszimizmusunk. A magyarságnak semmi haszna és erénye nincsen abból, hogy valahogy vérünkben hordozva e mentalitásbeli hagyományt, folyton elégedetlenebbek vagyunk mindennel, mint indokolt lenne, vagy más nép sarja tenné. Ez tipikus rossz hagyomány, amit attól, hogy szeretjük a magyarság sajátosságait és identitását meghatározó jellemzőit, nem szabadna dédelgetnünk. Szerintem ilyen egyébként az autokratizmusra való hajlam is. Az, hogy egy erős, bábáskodó hatalom őrködjön a társadalom felett és terelgesse azt, meglehetősen negatív hagyománynak tartanám. Ennek pedig a jobboldalon kultusza van. A klasszikus jobboldali ember rosszul lesz és mindenféle bolondnak és felforgatónak elhord, ha azt mondom, hogy individualizmus, vagy csak simán, hogy egy erőskezű vezér és hierarchikus rendszere nem szükségeltetik a nemzeti, kulturális értékeink megéléséhez és beteljesítéséhez. Ebben aránylag azért kevert a magyar társadalom, mert forradalmaink és minden rezsim alatti erős szabadság utáni vágyunk, erre enged következtetni. A mediterrán népek ilyen téren való hagyománya pedig már-már a ló túlsó oldala és jóval individualistábbak néha, mint indokolt is lenne. Valahol az egyensúly abban kéne, hogy álljon, hogy a tekintély, az erős hatalom utáni vágy, teljesen spirituális vonalon történjen és kizárólag az Isteni hatalomra irányuljon. A társadalomra, földi, evilági vezetőkre ez(legalábbis ilyen mértékben) nem.

Végeredményben leszűrhejtük, hogy létezik jó és rossz hagyomány is. Nekünk pedig igazságkereső embereknek nem az a dolgunk, hogy mindenféle hagyományt konzerváljunk és magunkévá tegyünk, csak mert hagyomány. Nekünk a dolgunk megtalálni a jó hagyományt. Megtisztítni a sajátunk, és ha akad akkor más kultúrkörök hagyományaiból átemelni azokat a jó elemeket, amik tőlünk hiányoztak. Sajnos a mai világ éppen az ellenkező tendenciát mutatja. Ami jó volt eldobni, ami rossz megtartjuk és külföldről- legyen az modern műhagyomány vagy régi- átvenni a rosszat és a károsat.


Horváth Martin