2016. november 27., vasárnap

Szabó Kornél- Tévutasok

A királyfi és a felbérelt zsoldos csapat elérték a vártornyot, ahol a királylányt őrizte a vérszomjas tűzokádó sárkány. Kérlelhetetlen bestia volt, így a terv megbeszélése során úgy határoztak, hogy ha lehet, kikerülik a vele való találkozást.
A torony alatt átbeszélték a tervet:
- Ha kihajol az ablakon és jelet ad, dobhatod a csáklyát.
A zsoldos zavart bólintással jelezte, hogy érti.
Nem sokára gyertyafény jelent meg az ablakban, és az árnyjátékból látszott, hogy valaki integet.
A királyfi kiadta a parancsot, ami elindította a „királylány megcsáklyázása” műveletet.
- Gyerünk, csáklyázd meg!
- Biztos, hogy mehet Főnök?
- Persze, csak csináld, mielőtt ideér a dög.
- De..
- Csináld!
Halk suhogás visszhangzik a falak között, majd egy hirtelen süvítés, egy éles sikoly, és két puffanás hallatszik, amelyet vérfagyasztó pánik kísér a csapat tagjai között. Nem is olyan távoli üvöltés felel erre. A királyfi lassan a csáklyázóra emeli hitetlenkedő tekintetét.
Megcsáklyázta a királylányt.


Gyakran vagyunk úgy, hogy kitűzünk egy célt, elkezdjük megvalósítani, de a végén teljesen tévútra futunk, bármily nagy is volt a lelkesedés. Így van ez manapság az önmegvalósítással is.

Bánt, hogy a "ma" embere egyre kevésbé közösségi. Minél jobban ráengedik magukat a teljes világra, minél inkább a globálisra figyelnek a lokális helyett, annál kevesebbet foglalkoznak a közvetlen környezetükkel.

Munkálkodik bennünk egyfajta megfelelés iránti vágy, hogy környezetünk embereivel összhangban legyünk. Ha kevés embernek kell megfelelni az egyszerűbb, mint soknak.
Mivel emberként képtelenség mindenkinek megfelelni, de a kitágult kapcsolatok mégis erre ösztökélnek, kitermeltük magunknak a megoldást.
Ezt látni mindenhol: „Nem másoknak kell megfelelned, hanem egyedül magadnak.”
Nem néztünk vissza, hogy hogyan volt ez régen, hanem önteltségünkben, gőgünkben sajátot találtunk ki.


Látni a világ emberein, hogy mennyire sok lenne nekik. Nem kapnak semmi támaszt ahhoz, hogy hogyan alkalmazkodjanak a teljes információs társadalomhoz, amely lassan mindenhol jelen lesz.
Feláldozzák a normál életutat az erőltetett önmegvalósításért, amiben a megfelelési kényszertől való megszabadulást (megváltást) várják.
Már nem a boldogság a motiváció a fejlődés mögött, hanem a szenvedéstől való szabadulás.
Hatalmas teher, amit lerázni kénytelenek magukról, de ezzel a megoldással - ahogy szokás mondani - kiöntik a fürdővízzel együtt a gyereket is.
Szó szerint is. Ugyanis a nagy karriervadászatban, ”fiatalság kiélésében”, elfelejtik a kiteljesedésnek azt a formáját, amely évezredek óta beválik és működik.
Gyermekek vállalását és felnevelését. Ha vállalnak is, gyakran előfordul, hogy a nagyszülőket kizárják a nevelésből, gondoskodásból, esetleg elválnak, vagy még valamilyen függőségbe is menekülnek. Hiszen szintén nem kis stressz az egész világnak megfelelni szülőként.
Amikor pedig képesek rá, akkor rögtön megy ki a kép „fagyizunk a kisfiammal”, „nyaralunk a gyerekekkel”, stb.. (Látjátok?! )
Vágy az elismerésre, hogy ő valóban jó szülő, valóban megteszi, amit meg lehet. És ez a vágy  egészséges is, csak nem így.

Mára már maga az elvárás az, ami hozzáidomult az emberek tűrőképességéhez. Kötélen táncol az emberiség idegrendszere, anélkül hogy felkészülési időt hagyott volna magának a mutatvány végrehajtásához.
És mire fel ez a megfelelési kényszer? Miért akarna valaki mindenkinek megfelelni?
Itt lehet nyakon csípni a széthullást, a rendszertelenséget, a stabilitás hiányát. Ezeket száműzte a társadalom és most szenvedi el a következményeit. A gyökereitől, hagyományaitól megfosztott ember, nem tudja, hogy mi a jó, minek feleljen meg. Mert hátat fordított önmaga lelki igényeinek, hogy a biztosba való hit befektetését elkerülhesse, és kitermelhesse a testi ember vágyának tárgyait.

Nem jó megoldás az, hogy kizárjuk a lehetőségét annak, hogy valaki megbántson, vagy kritizáljon minket, merthogy tarthatatlan. Az egész mozgatóereje az el nem fogadástól való félelem. El kell fogadni, hogy a félelem nem lehet a rettegés kiváltója. Nem lehet elfutni a félelem elől, ami pusztán útjelzőként szolgál. Definíció szerint: a kialakult helyzet elhagyására irányuló érzelmi késztetés. Fájdalomtól, haláltól, érzelmi szenvedéstől, kudarctól, óvni hivatott minket, hogy egy olyan állapotot kerüljünk el, ami előidézheti énvesztésünk részlegességét vagy egészét.
Aki fél, az irányíthatatlannak érzi a tetteit, ösztönösen pásztázza környezetét, felméri a megoldásokat, amiket alkalmazhat. De hát ez már maga az énvesztés állapota!
Hiszen a teljes emberi lét helyett egyedül a testi ösztön irányít. Ha ezt képessé válik irányítani az egyén, akkor már megítélheti önmaga helyzetét abban, hogy kinek vagy kiknek feleljen meg. Ez a józan félelem állapota, amelyet ha jól gyakorlunk és csinálunk, végigkíséri a teljes hátralévő életünket és átalakul azzá, amit éberségnek hívhatunk.
(Erre vezethet el minket a „Féld az Urat” bibliai kiragadás is. Légy éber arra, amire Isten ösztökél.)

Értem, hogy a világ kitárulásával felgyorsul a fejlődés, a kommunikáció könnyebb létrejöttével, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy valóban ez az a fejlődés, ami előreviszi a szellem és a lélek jobb megértését, valós fejlődését.
A technokrata társadalom borzasztóan hideg, éncentrikus, taszító számomra. Az önmegvalósítást hibás képekben keresik, de nincsen arra példa, aki pusztán a munkakarrierével megelégedvén boldogan távozott volna a világról.
Ugyanakkor fontos észben tartani, hogy a társadalom sosem  mások, hanem mindig mi.
Kiválhat az ember, szellemileg disszidálva jelezheti, hogy nem helyesli, ami történik, de a társadalom alkotóeleme marad, és minden, ami a társadalmat jellemzi, az őt is érinti.
Van felelősségünk mindenki iránt, tehetségünk milyensége szerint, különböző mértékben.

A saját jövőnket Mi alakítjuk, s még ha korlátoznak is minket, a helyes példa mutatása az egyetlen út, amellyel hathatunk egymásra, hogy ismét tisztává tehessük erkölcsünket. Merjük felvállalni az igazságot és a jót, ne féljünk mások ítéletétől, mert ha valóban jól csináljuk, esélyt adunk másoknak az épülésre.

Néha előfordulhat, hogy fáradtan más látunk, mint ami ténylegesen ott van. Ilyenkor pihenjünk, s csak miután újra szemügyre vettük, mondjuk el másoknak, az esélyét is kizárva annak, hogy megtévesztjük egymást.

Szabó Kornél

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése