2017. június 12., hétfő

Horváth Martin- Mi a hobbim?

Mi a hobbid?- hányszor hallottuk vagy láttuk leírva ezt? Sablonos és felszínes munkahelyi, vagy „muszáj szituációk” ismerkedős beszélgetéseinek elengedhetetlen eleme, az internetes társkeresők pöcegödrének rendszeresen felbüfögött kérdése ez, mintha elengedhetetlen jelentőséggel bírna azt illetően, hogy megismerjük egy ember lényegét, magvát. Fene tudja, lehet igazuk van és megismerhetjük egy ember lényegi magvát ebből, csak nem úgy ahogy képzelik.

De mi is az a hobbi? Mit jelent ez a hobbi? Engem, ha valaki ilyesmiről kérdezett meg akkor számtalan esetben kínos zavarba voltam, mert nem tudtam rá válaszolni. Majdnem rosszul is éreztem magam emiatt, de szerencsére rájöttem, hogy nem biztos, hogy ez nagy probléma. Ahhoz azonban, hogy megértsük mi is ez a „hobbi” sokkal mélyebbre kell ásnunk az emberi pszichében és a társadalom működésében. A „mi a hobbid?”  klisékérdés szinonimája a „ Mit csinálsz szabadidőben?”. Ott a kulcs. A szabadidő. A hobbi tehát az a tevékenység, amit szabad időmben csinálok. Csak, hogy ennél a szabadidős tevékenység megértése sokkal mélyebb.

Kezdjük ott, hogy jelen társadalmunkban a tőkéstermelés fogaskerekeként tartanak minket számon, avagy az állami intézmény úthengerének csavarjaiként. Személyiségünk alap és fő meghatározója az, hogy mi a munkánk, mit dolgozunk. Úgy él a köztudatban, hogy az árulja el, hogy ki vagy és milyen ember, hogy milyen módon működsz közre a társadalmi intézményrendszer hálózatának fenntartásához. Ha orvos vagy, mérnök vagy, sikeres vállalkozó vagy, akkor vagy valaki. Akkor egy „rendes ember” vagy a köznép szemében. Tehát nem a szellemi és erkölcsi nívód határozza meg a társadalomban a megbecsülésedet, hanem a mindenkori rendszer fenntartásában vállalt szereped. Ha diplomás vagy és befolyásos adott szakterületen az a hierarchia csúcsa, a megbecsülések koronája. Persze lehet, hogy egy gerinctelen, alávaló alak vagy, de hát a rendszer nem a morális prioritásokat preferálja. A második szinten vannak a munkájukat jól végző, teljesen jól teljesítő, vállalkozók, ápolónők, tanárok. Akik szintén működtetik a rendszert, de azért nem az éllovasai ennek az egésznek. A lenézettebb kategória a vendéglátós, az eladó, a pincér, a közmunkás, a takarító, a buszsofőr, a mozdonyvezető. Akiken érződik, hogy a "mi", a nép „alárendeltjei” is. Jól láthatóan engem szolgál ki, utánam takarít, engem juttat el valahova. De a leglenézettebbek a kívülállók, szubkultúrák tagjai. Mindenki látott már punkokat, Nagy-Magyarország pólós embereket, kiöregedett Motörhead felvarrós rockereket. Ők vannak a társadalom szemében a legalján. Függetlenül attól, hogy állást foglalnánk punkok, jobbosok és rockerek mellett vagy ellen, látnunk kell, hogy ők azok az emberek, akik magasról tesznek a rendszerre, a fennálló rend által diktált aktuális trendre. Ők nem a pillanatnyi fennálló rend által diktált érvényesülés mechanizmusában merülnek el, hanem saját nézeteik, stílusok, princípiumaik vannak. Kormányoktól, korszakoktól függetlenül. Ezért is érezhették, hogy „ ameddig a Föld kerek, mindig lesznek rockerek” és lett híres a „punks not dead” kifejezés, ahogyan a szélsőjobb szlogenje a „ Voltunk, vagyunk, leszünk”. Ellenben tömegembert  mindig az aktuális érvényesülése, fennmaradása érdekli. Nem kérdőjelezi meg a fennálló állapotok jogosságát, igazságosságát. Naivan elfogadja és érvényesülni akar a diktált szabályok szerint. A tömeg ember, a proli sose kérdőjelezte meg, hogy a nemzetiszocialista Németországban zajló folyamatok helyesek-e, sodródott. A proli nem kérdőjelezte meg, hogy a Kádár-rendszer helyes-e, hasznos-e, csak sodródott benn. A proli nem kérdőjelezi meg a kapitalizmust sem. A tömegember tanul, dolgozik és igyekszik elérni a legtöbbet abban a szakmai szerepben, amiben éppen van. Ha nácik, ha komcsik, ha vadkapitalisták is zúzzák porrá az emberi szellemet és morált, ő segédkezik ebben, mert a rendszer hű részese, hiszen ő egy érvényesülni kívánó „rendes ember”.

Hogy jön mindez a hobbihoz? Úgy hogy az embert ezen szerepei szerint definiáljuk, egymásra így tekintünk. Orvos, mérnök, szakmunkás stb. Nem pedig jó ember, rossz ember, keresztény, ateista, buddhista…Ezek legalább az ő személyes meggyőződését jelentenék, azt, hogy ki ő és, hogy látja a világot, és milyen ember az elvei szerint. De manapság fogaskerekek vagyunk egy gépezetben, magunkat is annak tekintjük és másokat is ezen szemüvegen keresztül vizsgálunk. És ha épp nem a társadalomban betöltött fogaskerék szerepünk ideje van, hanem szabadidőnk, akkor mit teszünk? Na, ez a hobbi. A hobbi az a tevékenység, amikor elpazarolt, hitvány, fogaskerék létünk szabadidejében le kell kötnünk magunkat. A hobbi egy menekülés. Menekülés a létünk értelmetlenségének felismerése elől. A rendszer tudja ezt, ezért remek tudatlekötő ócska szórakoztatóműsorokat kínál fel a médiában, mindenhol elérhető wi-fi-vel, fülhallgatóval, hogy utazás közben is valami a tudatodat lenyomva tartsa. Elnyomja a lelked valódi, érdeklődő magvát, amellyel olthatatlanul keresnéd önön létet és a világ értelmét és miértjét? De mindig le kell kötve lennünk, különben ráébrednénk fogaskerék létünk totális értelmetlenségére és a rendszer nem működne tovább. Nem működne, hisz többé nem biorobotok lennék, hanem emberek. A hobbi ennek az önreflexiója. Mikor a biorobot saját magától köti le a figyelmét, mert tudatalatti érzi, fájó felismeréssel járna, ha valódi problémák, valódi kérdések lennének terítéken a lelkében. Így hát el megy bulizni, meccset nézni, vagy sorozatokat, vagy pecázni, vagy motorozni, vagy a virtuális térben játszani. Teljesen mindegy csak ne kelljen magába mélyednie, felismerni valódi potenciálokkal teli, addig lefolytott önmagát. A világ okát és céljának bonyolult kérdésébe belebonyolódni, az élet értelmének kérdéskörét megkapargatni. Kényelmesebb a fogaskerék-lét, addig pedig míg nem kell forognia kihúzza az időt, valami hobbival, amivel nem kell figyelnie arra, hogy ő egy ember, érzésekkel, elvek és eszmék lehetőségével, Isteni küldetések teljesítésének esélyével.

Ha valaki megkérdezi, mi a hobbim, továbbra sem tudok válaszolni. Nincsen hobbim, mert nekem az emberként való létezésben nincsen szabadidőm. Nincsen a személyiségem felosztva, dolgozó, tanuló, szabadidős személyiségre. Mindig ugyanaz vagyok, aki. Nem a munkám, a tanulmányaim, a zenei ízlésem, a politikai hovatartozásom szabja meg ki vagyok. Nincs kényelmetlen időszak, amelyben hobbival kell lekötnöm magam, mert elviselhetetlen lenne a szabadság. Én a nap 24 órájában, keresztényként hiszek, érdeklődöm a körülöttem lévő világ ezernyi aspektusa iránt, örülök a napsütésnek és az esőnek, Isten minden egyes alkotásának, ami körülvesz, szeretem a barátaim, szeretem a szerelmem és igyekszem szeretni minden egyes esendő embertársamat a világban. Ebben nincs szabadidőm.

Horváth Martin

2017. május 23., kedd

Szabó Kornél- Szenvedélyek újrahasznosítása

Ha összehasonlítom, hogy mi tartja össze általában az embereket, akik az Anonym csoportokon kívül vannak, akkor arra jutok, hogy ugyanaz, mint ami a csoporton belül. Olyan sérülések, amelyek gyógyítása önmagunktól nem megy. Ez az alap, ami miatt összegyűlnek. Természetesen ez még nem lenne elég ahhoz, hogy együtt is maradjanak. Ezért jött létre a szabályrendszer, amely ezt egészséges keretek között tartja. Hogy ezek a szabályok feledésbe ne merüljenek, fel is olvassák őket minden gyűlés elején.  Ezen szabályok egyike a köszönés.

Örömmel figyeltem meg magamban, hogy az a sztereotípia, amivel a mindennapjaimban éltem, egyszerűen szétesik, ahogy ültem a gyűléseken. 
Mindig is mosolyogtam a: 


„- Sziasztok, Kornél vagyok, alkoholista.” 
„- Szia Kornél!”


jeleneten, akárhányszor láttam filmen, vagy olvastam valahol. Valahogy olyan valóságtól elrugaszkodottnak tűnt. Pedig többet tartalmaz, mint amit csak egyszerűen hallva meg lehet érteni. Elvonatkoztathatatlan ez a kommunikáció attól, hogy kik ülnek ott.
Egymással életük legnyomasztóbb részleteit tárják fel egymás előtt, hogy meg nem ítélő hallgatóságra találjanak. Nem azért hallgatják meg az egyént, mert valami különös kíváncsiság vezeti őket, és nem is feltétlen az empátia (bár jelen van), hanem, hogy megoldást találjanak a saját egzisztenciális méretű belső konfliktusukra. Ez teszi érdekmentessé az egészet. Nem használ ki senki senkit, mert ellentétes a szándékokkal. A csoport csak úgy hatékony és működőképes, ha mindenki a saját dolgával foglalkozik. Ebben az egymás mellett sétálásban persze létjoga van az örömnek és a boldogságnak, szeretetnek, és ez is azt a célt szolgálja, hogy megtartsák a szellemük tisztaságát.

A függőségek legyőzése egészen érdekes és sok úton megközelíthető téma. Egyik módja úgy nézni, hogy legyőzésről szó sincsen, inkább megszelídítésről, kezessé tevésről. Merthogy akik kitartanak, előbb utóbb hűséges barátot szereznek ennek képében, hasznos útitársat, ami életükből tetemes részt vállal. Kapnak egy elég tisztán látható pontot, amivel együtt, vagy amivel szemben megfogalmazhatják önmagukat. És ők, akik részesei ennek, azon derekasak közé tartoznak, akik legyűrték azt a hatalmat, ami az ember öntudatának lenyomására cselekszik untalan. Találtak egy biztos pontot, ha úgy tetszik menedéket. Amíg küzdenek, addig azt is tudják, hogy kik ők.
Kezdetben ez a pont az alkohol, a drog, zsarnok kapcsolatok, játszmák voltak.
És ahogy a szétválás folyamatában felébredtek a menekülési vágyukból, meglátták, hogy szükség esetén ahova valóban menekülhetnek az nem más, mint a józanság ébrenléte. Ahol felszínre kerülhetnek rejtett motivációik és ez által megérthetik önmaguk gondolatait. 


Érdekes az a tapasztalat, amikor teljesen egyértelműnek tartjuk a választásunkat utólag, de amíg előtte voltunk, még egyáltalán nem volt az. Tegyük fel:

Sötét úton botorkálunk, és tükrök szilánkjain lépkedünk. A feketeségben nem látunk, csak alig. Folyton folyvást félelemmel tesszük a lépéseket, mert minden szilánk mélyre vág. Annyira rettegünk, hogy becsukjuk a szemünket és úgy megyünk tovább, de a fájdalom egyre mélyebben hasítja a húsúnkat. És amíg megyünk, eszünkbe sem jut, hogy mi felé megyünk, minek megyünk, és hogyan.
Pedig ha megállnánk és lehajolnánk, láthatnánk, hogy a fájdalom szilánkjaiban igazán tisztán láthatjuk, miért tesszük, amit teszünk. S ha végre megállnánk és bevárnánk a hátunk mögött kelő hajnalt, fény gyúlna rá. Fény gyúlna az igazságra. De félünk. Annyira félünk.

Már nem emlékszem hol olvastam, de jól megragadt bennem a mondat: Egyedül az ember csak félőlény. 

Remeték irataiban olvasható, hogy a démonok igazán a magányban hatékonykodnak. A démonok, akik a tudattalan megtestesült félelmei, elzárt dühös szörnyetegei. Szellemi lények, szellemünk lényei, akik szabadságot akarnak. A teljes ember részei, akik részt kívánnak a valóságunkból.
Egyszerű reakció a minket megharapni készülő kutyával szemben, hogy belerúgunk, hozzávágunk valamit, ráordítunk, védekezőn magunk elé tartjuk kezünket stb..
Akár be is jöhet. De mi történik, ha az ember önmaga ellensége? Akkor is hatékony, ha támadunk vagy védekezünk? Milyen lehetőségünk van ahelyett, hogy leigáznánk önmagunkat és meghasadnánk, miközben önmagunkat a szánalmasság könnyeiben áztatjuk ágyunkon vergődve?
Hát hogy megbékélünk vele. Mondhatjuk úgy is, hogy oda fordítjuk a másik orcánkat is. Mert a másik orcánk, másik arcunk a személyiségünk az a része, amelyik nem elintézni akar, megoldani, csak megnyugodni, békében lenni. Ahelyett, hogy lenyomjuk, megbízunk abban, hogy ez a démon vagy szörny  ugyanúgy az énünk része és biztosan másképp, de valahol, valamilyen formában helye van.  Ahelyett, hogy újra hazudnánk arról, hogy ittunk-e, használtunk-e, zsaroltunk-e, hazudtunk-e egyszerűen kimondjuk az igazságot. Békejobbot nyújtunk. Azt mondjuk:
- Tudod, most ilyen vagyok. Próbálkozok, de még nem tudok tenni ellene. Elhiszed nekem?
Az, hogy ezután változtatunk-e rajta vagy maradunk benne már egy másik döntés eredménye.

Viszont az egész köszönésben ez van benne:
- Sziasztok, ez a nevem és ezzel küzdök. Elfogadtok?
- Szia, mi is ezzel küzdünk, gyere, csináljuk együtt!

Boldog vagyok egyszerűen attól, hogy vannak ezek a csoportok. Tudom, hogy milyen önértékeléssel élnek, akik részesei ennek. Sokszor hibáztatják és kínozzák magukat. Sokszor, ami valóban hiba, gyermekes daccal tagadják. Sokszor kikerülik az igazságot. Sokszor inkább menekülnek a maguk által kreált valóságba. Sokszor érzik úgy, hogy szétszakadnak, fáj, nincs tovább.
Ugyanakkor, amikor boldogok, mert végre elengedik magukat használat nélkül, akkor ők a legboldogabbak, mert megvigasztalódnak összes szenvedésük miatt.

Önkéntelen mosoly húzódik az arcomra, amikor rájövök, milyen romantikusan gondolkozok erről. Hogy azt gondolom, ebben van azaz igaziság, ami minden ember életéből hiányzik. 
A bizalmas megosztása, a titkos, csak általunk látható életünknek. A közösségi élet ilyen módon való megszentelődése, sérthetetlenné válásában. 
De ez csak féligazság, mint általában minden más, amire ember jön rá.



Miért is jó Anonimnek lenni? Az egyik legnagyobb előnye a névtelenségnek, hogy semmiképpen sem ítélnek meg a név miatt. Az ebben kibontakozó előny az, hogy ismeretlenül csak ugyanannyit tudnak rólad, mint bárki másról, mégpedig hogy a megnevezett helyzetben vagy. Merthogy ez a lényeg. Nem az, hogy van-e macskád, lakáskasszád, 3 gyereked, tárcsás mosógéped, traktorod. Egyetlen erős cél miatt szerveződik a csoport. Önmagáért, önmaga fennmaradásáért, tulajdonképpen tagjai életben maradásáért. 
Nem nézni azt, hogy milyen állapotban van valaki, mit tett és mit nem. Csak csendben biztatni, segíteni és őt magát nézni, aki nem politikusként vagy kőművesként nevezte meg magát, hanem nagyszerűen akként, ami a csoporttal való kapcsolata.

Őszintén lenyűgözött az egész. Azzal együtt, hogy volt aki késett, volt aki kamuzott, aki félt kimondani még mindig a lényeget. Merthogy egy helyen volt szemlélhető az élet teljessége, személyenként különböző vonatkozásaiban. Minden küzdelem kiválóan mutatja bármelyik egyszerű ember vívódásait, csak ezerszer élesebben és mélyrehatóbban.

Ha az ember léte szolgálat, márpedig az, mert akárhogy is kerülgetjük, torzítjuk, mindig szolgálunk. Az egyetlen igazi hatalmunk abban rejlik, hogy megválasztjuk, hogy minek szolgálunk. 
A legfontosabb megállapítás itt az, hogy ha igazából szolgálni akarunk, akkor csak olyat szolgálhatunk, amit szeretünk, és ami viszont szeret minket. Merthogy ami nem szeret, az nem törődik az életünkkel, bele is pusztulhatunk a szolgálatába. De - ami - és innentől már sokkal inkább - aki - szeret minket az örül annak ha kedvére akarunk tenni és ezért olyat kér csak, ami nem áll ellentétben az általa szeretett ember boldogságával.

Szabó Kornél


2017. május 7., vasárnap

S.D.- Az Egyház Anyja

Anyák napi „különkiadásunk” a már tőlünk megszokott módon, ismét egy szellemi témával foglalkozik, a keresztyén vallás berkeink belül, az emberré lett Krisztus édesanyával kapcsolatban. Először is leszögezném, hogy a cikk nem favorizálja sem a pápista bálványimádást, sem pedig a neo-protestáns gyalázkodást, hanem próbálja az elvárt, és jogos tiszteletet megadva, az evangélium tükrében bemutatni e kivételes asszony tulajdonságait, és azt a misztériumot, ami őt érdemlegessé tette arra, hogy mint az Egyház anyja, a legnagyobb kegyelemben részesüljék.
A Szentírás kevés helyen említi Máriát, de ez teljességgel érthető is, hiszen a középpontban mindig az Úr áll, nem az ő szolgája. És itt már ki is kell emelnünk azt a súlyos hibát ami eluralkodott a római egyházon az idők folyamán, miszerint súlyos torzulások hatására Szűz Mária egy elcsúfított, toldozott bálványalakja szépen lassan dominanciát szerzett, és átvette azokat a tulajdonságokat és feladatokat amik szigorúan az Urat illetik meg. Ennek oka minden bizonyossággal abban keresendő hogy az egyszerű, babonás népek akikben még mindig nem élt az igaz hit teljes tisztasággal, Szűz Mária alakjában saját pogány isteneik hasonmását vélték felfedezni, ahogyan mi magyarok is, Boldogasszonyt azonosítjuk mai napig Máriával. Ennek szellemi vonatkozásai pedig azt mutatják meg számunkra hogy nyilvánvalóan közelebb is állt az elvilágiasodott egyház és a földből élő parasztság akkori lelkületéhez ez a feminin, gondoskodó, világias lelkületű anyaisten, mint sem a Jézusi világidegen, világ mellett paradoxnak mondható, tisztán férfias és szellemközpontú szemléletmód. Tehát habár az emberek között kifejezett tiszteletet érdemel Szűz Mária, mégis a Szentírás is óva int attól, hogy a kellőnél több tisztelet övezze őt, ahogyan az alább található igehely is tökéletesen bemutatja ezt, mikor is Jézus határozottan kijelenti anyjának, és nekünk hogy Ő felette áll mindeneknek. Így tehát nem megalapozott az a pápista tanítás, miszerint Szűz Máriát egyfajta tisztelet feletti, külön imádat illetné meg. Szűz Mária alakját minden babonaságtól elvetve a maga tisztaságában, csakis az Írás alapján szabad magyarázni!

„Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: Nincs boruk. Mire Jézus azt mondta: Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.”

Na de mégis milyen tulajdonságokkal rendelkezett Mária, hogy Jézus anyjává lett? A legismertebb tény hogy szűz volt mikor megfogant a Lélek által benne Krisztus. A szkeptikusok és túlracionalizált emberek számára viszont már bajosan elfogadható az a tény, hogy nem csak előtte, de utána is szeplőtlen volt és maradt. Hogy ez hogyan lehetséges? Biológiailag, fizikailag nem az. De mégis az. A vízen járás talán fizikailag helyálló? Vagy van valami, ami Istent korlátok közé szorítaná? Soha nem értem és nem tudom elképzelni milyen lelkület áll egy ilyen hívő ember szívében, aki ennyire kétségbe vonja a csodák valóságát. Na de a Szentírás nem említi, hogy Szűz maradt volna, szólhatna a valamennyire jogos ellenvetés. Mégis az intuíció és a józan elgondolás azt mondatja velem hogy Máriának szűznek kellett maradnia. Hogy miért? Egyrészt mert a szűziesség lelkiekben értendő főképpen, de annak testi jelképe sem sérült. Mert ő az új Éva. Az új nő. Mint tudjuk a megváltásra azért volt szükség, mert az ember bár jónak teremtetett, és meg volt a szabad akarata hogy az Urat szolgálja rendelése szerint, mégis az önszeretete arra vonzotta hogy a gonoszságot válassza, és tudóvá legyen, teremtmény létére. Ez a cselekedet vonzotta maga után a halált, azaz hogy az ember nem csak megromlott, de többé Isten nélkül képtelenné vált a jóra és magára az életre, amennyiben azt mint esszenciális értelmet vesszük. (Innentől az ember Krisztusig csak „vegetált”, vagy az Úr útját készítette.) Krisztus tehát az új Ádám, aki áldozatával és tökéletes voltával a bukott Ádám helyébe lép, mint univerzális idea, és kiemeli mint a bárka a hozzá tartozókat a halál özönvizéből, az állttal hogy testének részévé teszi övéit, és nem csak helyreállítja bennük az embert, de immár meg is gazdagítja az eredeti Ádámságot az örök élet gyümölcsével, valamint megtisztítja a tudás gyümölcsét a megigazulás tisztaságával. És ha Ő az új Ádám, kell egy új Éva is. És mint ahogyan Ádám részéből lett a nő, úgy lett Máriából saját fia alávetettje. Ahhoz tehát hogy az új Ádám bűntelen magja kikelhessen, ahhoz az új Évának is szeplőtlennek és minden tekintetben bűntelennek kellett lennie. Hiszen nem nő tökéletes virág, terméketlen földben. Így hát elmondható hogy Mária legfőbb jegye a szeplőtlenség, minden téren, melyet Isten kegyelméből elnyert már a megváltás előtt, hogy így megtisztítván lehessen a kegyelem eszköze. Tehát két bűntelen ember élt, Mária és Jézus. Márpedig a bűntelenség itt már nem csak az egyszerű megfelelést jelenti, hanem a tökéletes Istenszolgálatot. És mint ahogyan Jézus is az Atya tökéletesen szolgálata közben nem alapított családot, nem vett magához feleséget, hiszen szeretete tökéletesen Istenre összpontosult, teljes elméből, teljes szívből, úgy Máriához is illendő és elvárt, hogy hasonló módon csak fiát és Urát szeresse, és e szeretet olyan nagy legyen, hogy szűzi tisztaságát soha ne adja másnak, még férjének, Józsefnek se. Hiszen a szexualitás a szeretet kifejeződése, ahogy egymásba olvad a két lélek a szeretetben. Márpedig aki igazán tökéletes az csak az Istennel él ilyen egybeolvadó szeretetben, és már nem jut ilyen típusú szeretet egy szeretőnek sem. Pál is erről beszél mikor a szüzesség kérdését feszegeti. Ahogy ő is megmondta a tiszta szexualitás sem bűn, hiszen megnyilatkozik benne a tiszta, Isteni szeretet, de annál tökéletesebb fokú, ha szűzien ezt a típusú szeretetet is az Úrra fordítjuk, de erre nem mindenki képes. Tehát végezetül kijelenthető hogy Szűz Mária igenis jogosan mindenkori, szeplőtlen, tökéletes nő. Épp ezért nagy bűnt követnek el azok az új-protestánsok akik valamilyen komplexustól vezérelve folyamatosan alacsonyítani, és gyalázni akarják Máriát, makacsul elzárkózva az Szentírás tisztaságától, radikalitásokba fordulva, akár a pápisták.

Arról kevés szó esik a Bibliába hogy Mária pontosan hogyan nevelte Jézust. De ez igazából magából következő tény. Mint tökéletes nő, biztosan gondoskodó volt, szeretet teljes, alázatos lelkületű, kiváló anya. Minden nőnek tehát fő példaképe kell legyen Mária, az élet minden területén. Mi nekünk pedig hálásnak kell lennünk ha édesanyánk hasonló kegyelmi ajándékokkal nevelt bennünket, ne csak egy napon, hanem lehetőleg az év minden napján!

S.D.

2017. május 2., kedd

Horváth Martin- Az oroszok és a kommunizmus

Az oroszok és a kommunizmus az emberek fejében úgy összefonódott és gondolatban összetartozik, mint „a borsó meg a héja”, ahogy Forest Gump mondaná. Ez természetes Európában,- kiváltképp annak keleti részén-, ahogy a hidegháborút vele vívó USA-ban is. Mégsem mondhatjuk, hogy maguk az oroszok is máshogy vélekednének és kikérnék ezt maguknak. Az orosz társadalom fejében ők, és a kommunizmus szintén összefonódott. Ez annál érdekesebb, hiszen a világ szélsőjobbos, illetve Nyugat és liberalizmus ellenes pártjai, mozgalmai körében Oroszország az Európai civilizáció utolsó reményeként él. Még is hogy lehetséges, hogy a „keresztény, nemzeti civilizációt” egy olyan ország védje, melyet az internacionalista-ateista Lenin-szobrok borítanak be, katonai felségjelzésként a vörös csillag díszeleg a vadászgépein és Kreml tetején? Mind a mai napig.
Az orosz nép kommunizmushoz fűzött viszonyát, nekünk, nem oroszoknak nagyon nehéz megértenünk. Az oroszok döntő többsége, kifejezetten a fiatalok is, úgy vélik, hogy a Szovjetunióban jobb lehetett élni, mint a mai országban. Természetesen ezek első sorban anyagi természetű vágyakozások, és valószínűleg nálunk is a Kádár-rendszer mesés emlékként él a többség fejében. Azonban Oroszországban a kommunizmus összeomlása jóval durvább sokkhatás volt, mint nálunk, vagy másutt. A zavaros ’90-es évek elején a gyors Jelcini privatizáció gyakorlatilag káoszhoz vezetett. Jó szerivel minden pár tucat oligarcha kezében landolt, hiperinfláció sújtotta a gazdaságot, a segélyek pedig nem jutottak el a néphez, csak az oligarchák offshore-számláihoz. Ezek után Putyin és a pszeudodemokráciája egy megváltás volt az orosz népnek. Azonban ez még nem indokolná, hogy az orosz jobboldalon és a kifejezetten nacionalisták között is a Szovjetunióra, sőt Sztálinra miért gondolnak nagy nosztalgiával. Ehhez kicsit mélyebbre kell ásni az orosz lélektanban.

Bakunyin, az „anarchizmus atyja” kijelentette, hogy az orosz nép olyannyira kollektivista, az individualizmust teljesen mellőző és a társadalom lelkülete ösztönösen autokratikus, hogy az anarchizmus megvalósításának ötletét Oroszországban csakhamar feladta.  S való igaz az oroszok gyakorlatilag nem tekintélyelvű rendszerben nem igazán éltek. A cári Oroszországban a felvilágosodás elmaradt, az 1800-as évek Európai forradalmai a cár országában elakadtak. Forradalomra csak 1917-ben került sor, és azt is részben nyugati aknamunkának köszönhették és a szocialista mítosszal ellentétben, egy szűk klikk vitte véghez. Ez a forradalom azonban az autokrácia csúcsán lévő cári arisztokráciát, a kommunista pártra cserélte és csakhamar a Szovjetunió megalakulása lett a vége. A Szovjetunió rendszere ellen pedig 70 éven át, nem lázadtak fel az oroszok. Sőt annak széthullását tragédiának is élték meg. A zavaros ’90-es éveket leszámítva az oroszok még csak névlegesen sem voltak pár évnél többet demokráciában. A mai Putyin-rendszert szintén nem számítjuk klasszikusan annak. Az oroszok tehát a Szovjetunióra legalább olyan időszakként tekintenek, mint a cári Oroszországra. Egy-egy nagy birodalmi időszakként. Ehhez hozzájárul, hogy a Szovjetunió csak nagyon kezdeti időszakában érvényesítette az internacionalista elveket. Sztálin csakhamar megkapta a „vörös cár” elnevezést és a sztálini Szovjetunióban a kommunizmus gyorsan kirakat lett. Ráadásul a II. világháborúban „nagy honvédő háború” szlogennel zajlott a harc a németek ellen, és az orosz nacionalizmusra épülő propaganda terített be mindent. Hruscsov irányvonala azonban teljesen más volt, kicsit a Lenini filozófiához jobban visszacsatolt, de Brezsnyev klikkje hamar meg is buktatta. Brezsnyev pedig egyértelműen visszanyúlt pár sztálini vívmányhoz és a kommunizmus látszatjellege állandósult. A ’70-es években Kína azzal vádolta a Szovjetuniót, hogy már nem képviseli hitelesen a kommunizmust, azt csupán lepelnek használja és valójában régi, orosz, nacionalista nagyhatalmi érdekeket érvényesít. Ez tökéletesen összefoglalta a Brezsnyevi időszak lényegét. A szovjet tagállamokba, mint Kazahsztán, Balti államok stb. szintén jelentős orosz népességet telepítettek be Moszkva vezérletével. Ebből látszik, hogy az oroszoknak a Szovjetunió közel sem feltétlen a kommunizmust jelentette, hanem a cári birodalom után, egy másik orosz birodalmat.

Sztálin megítélése pedig pozitív az orosz társadalomban, sőt népszerűségben veri Lenint. Ennek oka, hogy láthatóan tett a kommunizmus lényegére és az orosz birodalmi attitűd visszaköszönt. Legnagyobb érdeme mégis a „nagy honvédő háború” megvívása és a németek legyőzése. Nekik ez kicsit olyan, mintha mondjuk Kun Béla visszaszerezte volna nekünk a Trianon előtti területetek. Elég összetett lenne megítélni hazafias szempontból a Tanácsköztársaságot akkor. Nos, ők is így vannak Sztálinnal. A Szovjetunió szétesése pedig, nekik egy kicsit szintén olyan, mint nekünk Trianon. A szovjet birodalom széthullásával, az arra a területre kiterjedő orosz befolyás is jelentősen megszűnt, illetve határon túl ragadt sok-sok orosz. Olyan terület is elvesztek, amik nem a szovjet időkben tartoztak csak befolyás alá, de már évszázadok óta orosz részek voltak. Így a Szovjetunió az orosz nacionalisták körében kicsit egyet jelent az összetartozással, a szétszakított orosz testvéreikhez. Ezért is láthattuk, hogy a Krímben, vagy Keleti-Ukrajnában az orosz szeparatisták vörös, sarló-kalapácsos lobogóval tüntetnek és a hadi-jelzéseik is az egykori szovjet időket idézi. Ahogyan a Lenin-szobor ledöntése is a Krímben felháborodást okozott az oroszok között, mert nem azt látták, hogy az ukránok a kommunista Lenint ledöntik, hanem számukra az az orosz Lenin volt, az anyaországgal való összetartozás szimbóluma.  Mi, magyarok talán úgy értenénk ezt, hogy mi is szívesen rakjuk ki az angyalos címert az összetartozás jeléül, még sem sírjuk vissza a Habsburgokat. Persze az angyalos címerben semmi nemzet és kultúraellenes ideológia nincs, míg a kommunista jelképekre ez nem mondható el. A furcsa paradoxon jellegét talán ez adja.

Napjaink Oroszországában erősen konzervatív, jobboldali a Putyini vezetés. Az Egységes Oroszország kormánypárt rendezvényein mellőzik a szovjet jelképeket. A május 1.-i felvonuláson csak a kommunista párt rendezvényén volt Sztálin portré és szovjet zászlók. Azt nem hanyagolhatjuk el, hogy azonban ez a párt a második legerősebb Oroszországban. Putyin kijelentései a kommunizmussal kapcsolatban érdekesek. Lenint pár éve erősen bírálta, később pedig azt mondta rokonszenvez a kommunizmussal még mindig ő is. Ezt azonban úgy indokolta, ami elárul mindent a jelenlegi orosz felfogásról. Azt mondta a kommunizmus elvei nagyban hasonlítanak a Bibliára. Félretéve, hogy szerintem ez azért elég groteszk gondolat, bemutatja az orosz állapotokat. A régi, tradicionális, ortodox orosz birodalom és a kommunista Szovjetunió is egy-egy nagy korszak az orosz történelemben, amit minden ellentmondás ellenére, manapság összeférhetőnek tartunk. A cár és párttitkár képe összeér a történelmi emlékezetben, és szemrebbenés nélkül áldja meg az orosz pátriárka a vörös csillagos rakétákat az orosz hadsereg részére. Oroszország valamiféle illiberális, beteg jobboldaliságot képvisel, és messze van a kommunizmustól, bármi legyen is a látszat. Még is az egész rettentően furcsa, abszurd nekünk itt nyugatabbra, és a vörös csillagos, sarló-kalapácsos, Sztálin arcképével tarkított „keresztény-nacionalizmus” valami nagyon keserű ízt hagy maga után.


Horváth Martin

2017. április 12., szerda

S.D.- Az oktatási szabadságról

Az oktatás a mai átlagpolitika egy kikerülhetetlen sarokköve. Mindenki kérdés nélkül elfogadja a mai formájában, mintha a tíz parancsolat része lenne. A különbségek csak abban mutatkoznak meg, hogy ki mit szeretne beleverni a következő generációba, és milyen módszerrel, azt hogy bele kell verni akármit is, azt senki sem tagadja. Ahogy a kibontakozó CEU konfliktusból is látszik az oktatás egy rendszer kulcsa, vagy éppen ellensége. A modern állami, kötelező oktatás már nem a tudásátadásról és egyéb nemes célokról szól, hanem az ideológiai átnevelésről.

Mindnyájan tanulunk. Tapasztalatokat szerzünk, jobb esetben gondolkodunk. Gyerekkorunktól kezdődően növünk bele a világba, felfedezzük azt, és elhelyezkedünk abban. Ebben egyrészt a szülői gondviselés nyújt védőkart, később pedig akaratunk kialakulásával pedig nekünk kéne kezünkbe vennünk létünk, és döntések mentén kiteljesíteni azt. Az oktatás tehát a léthez szükséges alapokból, mint például a beszéd, terjed, egészen odáig hogy valaki megismerkedik a filozófia világával. Szóval elkülöníthető egy szülőktől megtanult alap, és egy lehetőség gazdag tudásszerzés, amit befolyásol az ember beállítottsága, képességei, a kultúra amiben él, és ahogy abban él.

Ez a történelem során, egészen a felvilágosodásig, és a felvilágosult abszolutizmus uralmáig arányaiban jól működött. Az állami, vagy bármilyen szégyenteljes is, egyházi manipulatív oktatás csak a társadalom kisebb rétegét, az értelmiséget érintette. A „plebsz” többnyire háborítatlanul, annak rendje és módja szerint tudott, harmonikus módon tudáshoz jutni, persze a maga korlátai szerint, de legalább nem erősen kontrollált módon. Ez a harmónia borult fel amikor a felvilágosodás bálványaival eltelt vezetői réteg a különböző utópiáiktól és haladás komplexusokból kifolyólag eldöntötte: mindenkinek tudás kell adni, ha kell erőszakkal, és persze „jó” tudást. Rájöttek hogy csak úgy érhetik el azt, hogy az emberek egységesen gondolkodjanak, és könnyen irányíthatóvá váljanak, ha már minél fiatalabb korban egy adott ideológia szerint nevelik őket. Ez az elv a jóléti államokban, majd a diktatúrákban is tökélyre lett fejlesztve. Úgyhogy ma már nincs olyan ember, aki meg merné kockáztatni a kötelező, egységes oktatás létjogosultságát. Állami oktatás, állami ideológia szerint, mindenre kiterjedően, kötelezően, büntetés terhe mellett, már az óvodától, kollektíven.

Tehát ha az oktatásról beszélünk egészen addig felesleges belemélyednünk abba, hogy milyen módszerrel kellene történnie, poroszosan, angolszászosan vagy akárhogyan, hanem már rögtön az tisztáznunk kell, hogy a kötelező oktatás már önmagában is elhibázott elképzelés. A tudás mindig opcionális és személyre szabott. Nincs két egyforma képességekkel vagy teljesen egyforma irányultságú ember. Ezért abszolút érvényét veszti az a tévképzet hogy mindenkinek ugyanannyi matematikát és magyart kellene tanulnia, vagy az a még abnormálisabb, de annál közkedveltebb gyakorlati gondolat, hogy egy embernek minden téren műveltnek kéne lennie. Ezek az uniformizáló, egyértelműen kollektivista gondolatok erősen ellene mennek az emberi természetnek, és emberi sajátosságoknak. Az egyéni döntés kell meghatározza a tudás megszerzésének mennyiségét és témáját, egy bizonyos korig pedig természetesen a szülői belátás. Minden egyéb erőlködés, a piac növelése, a fejlődés, a nemzet felemelkedése csupán emberellenes eszme koholmányok agymenései, és egyszerűen nem lehetnek érvek egy józan gondolkodású egyén számára, akinek az első a szellem és az autentikus élet és nem holmi fantazmagórikus földi bálványutópiák. Soha nem terjedhetne el olyan tévképzet, mint például a naiv materializmus egy organikus oktatási rendszerben. (Vagy rendszer nélküliségben, pozitív értelemben.) Ha jelen is lenne, kevés számban, és nem tudna ennyire nagy hatást gyakorolni az emberekre. Gondoljunk a kommunizmus magyarországi térhódítására példaként. Amikor megkaparintották a hatalmat senki sem gondolta volna, hogy a propagandájukat egy kisebb rétegen kívül bárki komolyan gondolja. Habár nyilvánosan nem lehetett az erőszak miatt, de maguk között mindenki megvetette a kommunizmust. Erre az erőszak, propaganda, és oktatás hatására a rendszerváltozásra eljutottunk oda, hogy az emberek többsége erős szimpátiát érez a szocialista diktatúra iránt. Oly annyira hogy képesek voltak a második választáson győzelemhez juttatni az MSZP-t. Mindez itt történt, abban a nemzetben ahol az '56-os szabadságfelkelés is.


Az internet az egyik legnagyobb áldás, vagy átok a jelenlegi helyzetben. Ez egyénfüggő. Lehetőséget biztosít, egyelőre, a szabad és önálló tudásszerzésre. Oly annyira hogy kijelenthető, hogy több lényeges tudáshoz jutottam itt, mint a teljes kötelező oktatás során. Persze akinek nincs vágya e tudásra, vagy kiölték belőle, annak átok, hiszen ugyan úgy meg lehet ragadni itt is az átlagos, előretálalt posványban.

Vissza kell tehát adnunk a nevelés és oktatás jogát a családnak, majd a felelősségteljes egyénnek. A médiát, a nevelés másik dogmatikus bástyáját ledöntenünk és kiiktatnunk. A helyi közösségeink szerepét megnövelni a nagy egésszel szemben. Ezzel visszaállíthatjuk a tudás becsületét, élhetőbbé, szabadabbá, és egészségesebbé tehetjük ismét e világot a jövő nemzedékének.
S.D.

Horváth Martin- Krisztusi opportunizmus

„Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő - pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt -, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem - pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek -, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.(1.Kor. 9:19- 22)

Napjaink keresztényeinek fő problémája, hogy nincs rendes, valós kapcsolata a világgal. Egy burokban élnek, amit vagy a gyülekezet, ifi kör, esetleg nagyobb egyházi közösség jelent, vagy magasabb szinten az állammal- teológiailag erősen megkérdőjelezhető módon- összenőtt egyházi intézményrendszer keretei jelentenek. Bármely felekezetről is beszélünk, annak aktív tagjait egy tátongó szakadék választja el a világi emberektől. Ez a szakadék természetesen sok esetben pozitív, mi több a Krisztusi hitünk elengedhetetlen velejárója. Azonban igen csekély ( ám annál jobban tisztelt) azoknak az aránya, akik keresztény családban, közegben nőttek fel, és ténylegesen tisztában vannak a világ, a világi emberek problémáival, gondjaival. Mindenki hall üres sablonként a bűnről. Szexuális devianciákról, modern technikai átkokról a fiatalokra, drogokról és egyéb függőségekről, széteső családokról, agresszióról. De átérezni, megérteni nem tudja. Nem tudja, mert nem élte át. A friss megtérők érthetik ezeket, de a többségük nagyon hamar betagozódik a keresztény burok világba. Viszont átélni nem csak úgy lehet, ha magunk is személyesen elszenvedői voltunk egy függőségnek, egy erőszaknak stb. Úgy is átélhetjük, ha részese vagyunk, mert ott vagyunk és ismerünk embereket, akik ennek közvetlen elszenvedői. A keresztények többsége azonban itt éli meg a szakadékot negatívumként, miközben észre sem veszi. A világgal már nincs valós kapcsolata, nincs világi emberekkel közössége, barátsága. Nem jár köztük, sőt irtózik a gondolatától is, hogy keresztény fiatalként egy átlagos hétvégi bulin részt vegyen akár. Nem látják, hogyan és miképpen megy végbe a bűn egy Isten nélküli ember életében. Ezzel együtt nem láthatják az utat sem, hogy miképpen lehet Istenhez vezetni. A többségük karitatív akciókkal, az állam által lélegeztető gépen tartott egyházi intézmények adományaival, akcióival megelégszik. Úgy érzi történt valami. Semmi nem történt.

Az éhezők kapnak ruhát és ajándékot, és ez egy nagyszerű dolog, ami fantasztikus, hogy létezik, de a keresztény ember feladata itt nem érhet véget. Meleg ruhában, jól lakva is kárhozatra jut a rászoruló, ha a lelkét Krisztus szelleme nem töltötte be. A keresztény ember dolga, hogy felismertesse a rászorulóval Krisztus szellemét. Itt rászoruló alatt anyagi helyzettől függetlenül értek mindenkit, hisz mind rászorulunk Isten kegyelmére. Rászoruló az éhező, de a márkás ruhákban járó „bulibáró” is. Ahhoz viszont, hogy Krisztus szellemét megértessük velük, meg kell érteni nekünk, őket magukat is. A keresztények zöme itt elvérzik. A burok világ határán túl van ez. Pedig Jézus térdig gázolt a bűnösök között, a szellemi, erkölcsi mocsokban. Megértett prostituáltak, csalót, gyilkost, és lehajolt hozzájuk és felemelte őket. Napjaink keresztényeinek többsége erre képtelennek látszik. Pedig parancsolatot kapott a keresztény ember, hogy menjünk és hirdessük Isten Igéjét. Ezt megtehetjük úgy is, hogy kiállunk táblákkal az utcára, vagy minden második válaszunk egy bajba jutottnak lehet az, hogy „Jézus szeret/ higgy Jézusban”, de ezzel csak magunkat járatjuk le. Bolondnak néznek minket, de ami rosszabb, magát a keresztény hitet is.

Pál apostol fentebb idézett levele tökéletesen mutat rá a lényegre. A zsidóknak zsidó lesz, a pogánynak pogány, hogy az evangéliumot hirdesse. Olyanná válik, mint amilyen társadalmi szegmensnek éppen szüksége van az evangéliumra. Pál apostol nem azt mondja, hogy ha zsidók közé megy akkor ő is részt vesz a Messiás gyalázásban, és minden Krisztussal összeegyeztethetetlen szertartáson. Ahogyan nem azt jelenti, hogy ha pogányok közé megy, akkor ő is részt vesz a szakrális orgiában lerészegedve, hisz ő is pogánnyá válik. Természetesen óriási hiba és mai, progresszív keresztény trend, hogy menők, lazák, világiak leszünk, hogy lássák mi is milyen jópofák vagyunk. Úgyhogy mi is leisszuk magunkat, mi is betépünk picit és jót nevetünk egy proli-duhajkodós kósza numera történetén egy részeg buliban. Óriási tévedés. Ezek vezetnek a homoszexuális lelkész szentelésekhez, és kerti parti jellegű „Istentiszteletekhez”. A sötétbe kell mennünk, de világosságként, nem pedig, hogy mi is kialudjunk.

Sokkal inkább Pál, megérti a zsidókat és megérti a pogányokat. Átérzi, átéli a helyzetüket. Képes elképzelni mit éreznek és gondolnak. Manapság egy ateistát, sátánistát, drogost, prostit, akárkit is meglehet érteni. Ha Krisztus szeretete van bennünk, nincs olyan társadalmi csoport, ami kifogna az empátiánkon. Keresztényként el lehet menni egy buliba, ellehet menni koncertre, fesztiválra és igen, lerészegednek mellettünk, betépnek mellettünk, és válogatott ocsmányságokat hallhatunk, akár a hitünkre nézve is. De mi, keresztények azért vagyunk, hogy találkozzunk a bűnnel, a bűnösökkel. A kettőt pedig meg is tudjuk különböztetni, és utóbbit megszabadítani az előbbitől hosszú távon. A kereszténység nem egy szubkultúra, nem azért jött el Jézus, hogy egy underground nemzetközi mini világot teremtsen, hanem, hogy a világ világosságaként a sötétségben járjunk.

Ha bennünket zavar, hogy eltérő véleményt hallunk, ne talán konkrét szidalmakat világnézetünkre és Istenre az nem baj. A baj ott kezdődik, ha ezt nem tudjuk elviselni és saját gyenge jellemünk végett elzárkózunk és hagyjuk veszni azokat, akiknek lelke a megmentésre vár. Tartson mindenki önvizsgálatot, ha így érez, hogy milyen komoly valójában a hite. Lehetséges, hogy nem fognak tömeges megtérések születni, de az is hatalmas eredmény és egy lépcsőfok felfelé, ha például egy ateista elmondhatja: „na hát egy értelmes keresztény”. Ki tudja később ez a löket, hová tereli a szívét adott helyzetben. Pál apostol szavait ma úgy is mondhatnánk, hogy az ateistákért ateisták leszünk, a proliknak prolik, a  nácinak nácik, a liberálisnak liberálisok, a nihilistáknak nihilisták, hogy az evangélium mindenkié lehessen. 

Az opportunizmus azt jelenti, mindig azt tenni, vagy mondani, ami éppen a körülöttünk lévőknek, vagy a többségnek megfelel. Egy gerinctelen, aljas dolog, azonban Isten feltudja használni jól is, ha ezt Krisztusért tesszük. Mindig azon célcsoportnak a gondjait, bajait, gondolatainak csíráit kell magunknak éreznünk, akik között vagyunk, hogy kicsit mi is azokká váljunk, amik ők. Így érthetjük meg, hogy a szívüknek milyen részen hiányzik Isten. Csak akkor is tudjuk célzottan az üzenetet oda is juttatni. Nem (csak) azért vagyunk mi keresztények, hogy egymásnak örüljünk. A mi feladatunk, hogy elinduljunk nyakig a mocsokba, a sárba, a fertőbe a bűn közé, hogy találkozhassanak velünk azok, akiknek igazán szüksége van rá. Ha nem így teszünk, és maradunk a burok világunkban, akkor a bűnünk nagyobb lesz azokénál, akiket nekünk kellett volna megmentenünk.

Horváth Martin

2017. április 11., kedd

Horváth Martin- Csak Istenem, csak hazám(vers)

Csak Istenem, csak hazám
Ez maradt már énnekem
Meg nem értett, hűvös magány
lett az én kis életem

Kong a tér a szívem körül
Míg szem ellát, senki sincs
Senki sem ki súlyát enyhítené
Mi lelkemen a nagy bilincs

Mit e zord világ sújtott rám
S nem tudom, hogy mit tegyek,
Nem bírom már elviselni,
hogy e földön, itt legyek

Átkarol a kitaszított egykeség
Néha húsba vágva, néha oly lágyan
Úgy érzem, hogy megfojt egyszer
A spirituális honvágyam

Hazamennék szívesen
Hol csak Istenem, csak hazám
Az  igazi,  ott odafönt
Az való nekem igazán

Leláncolva fekszem, idelent a sárban
Égbetörő lelkem kulcsa
Bennragadt a zárban

De megkímélném, lelkem útját
Ne váljon hiába való körökké
S megpihennék az Úrnak keblén
Mindörökkön örökké.
2015. november 9.

2017. március 5., vasárnap

Horváth Martin- Ajándék(vers)

Váratlanul délután
Kimentem a rétre
Hogy hanyatt fekve
szemem vessem fel az égre

S ücsörögve a lankában
Míg szem ellát, senki nincsen
Leszállott és szorosan
Megölelt az Isten

Megölelt, és ott maradt
Legalább egy órát
El is mondtam neki
Szívem minden búját

Nem mondott rá semmit sem
Nem szidott, nem bókolt
Csak ültem ott és tűrtem, ahogy
Langyos szellő csókolt

Az idő mintha megállt volna
Madár dacolt fent a széllel
Ahogy a szívem teszi ugyanezt
Minden áldott éjjel

Susogott a fáknak lombja
A repcén túl ott messze
Lágyan ringott a sárga tenger
És elvoltam benn veszve

Fölötte kéklő óceán
Benne pár fehér folt szétfojt
Körülöttem minden, olyan
egyszerűen szép volt

Tovább is ment az Isten
Amint engem áthatott
Meg is köszöntem, hogy két szemem
Ily nagy csodát láthatott

Tovább ment, hogy más is lássa
Az élet maga ajándék
S szebb helyet e világnál
Keresve sem találnék

2016. május 9.

2017. február 13., hétfő

Horváth Martin- Ünnepek börtönében

Az életünket, mint egy szakaszba foglalják az ünnepek. Hőn áhítottan várakozunk egyiket elhagyva a kalendáriumban, mikor érkezik a következő. Noha nem azért mert olyannyira átszellemülnénk az adott ünnep tartalmát illetően, hanem mert akkor nem kell dolgozni. Azokat az ünnep-emléknapokat pedig számon sem tartjuk, amelyik nem munkaszüneti nap. Kivéve talán a Valentin-napot és a Haloween-t.


Minek is vannak ezek a napok tettem fel a kérdést? A többségét az átlag nem is érti, nem tudja minek a napja, vagy egyszerűen csak nyűg az egész. Gyerekkorában ugyan ki nem unta a kötelező kokárdás, kiöltözős, Petőfit szavalós minden évben ugyanazt az előadást nézős procedúrát? Persze a karácsonyt, meg a szülinapot és hasonlókat vártuk, mert kaptunk valamit. Ezen utóbbiak felnőttként (kifejezetten szülőként) inkább a nyűg kategóriába fordulnak át. Többnyire fogalmunk sincs minek csináljuk a ciklikusan ismétlődő procedúrákat ezeken a napokon évről évre, de a legszomorúbb talán, hogy el sem töprengünk rajt, hanem robotszerűen csináljuk újra és újra őket anélkül, hogy örömünk lelnénk benn, vagy csak tudnánk miért is tesszük ezt. Nem tudjuk mit jelent, mi a célja és haszna, egyszerűen csak haladunk a tömeggel, a nyájjal, mert mindenki ezt teszi. Meg már a szüleim is ezt csinálták, sőt az ő szüleik is. Mindezt anélkül, hogy elgondolkodnánk, hogy még is mi a fészkes fenét is művelünk és miért? Pedig a legtöbb tradicionális ünnepünknek igen is van értelme és nagyon velős üzenete is. Ezek azonban eléggé homályba vesztek. Nem állok be a sorba és kezdem szapulni, hogy a nyugati, kapitalista-liberális élet hogyan tette tönkre őket. Jóval ezelőtt már befásultak ezek a piros betűs napok. Elveszett tartalmuk a rutin megszokásában, az ismétlődő, egyforma megemlékezések sablonossá váló unalmában. Rongyossá járatott versekkel, amik önmagukban fantasztikusak is lehetnek, de ezerszer hallva már nem érezzük át. S még sorolhatnánk. Erre jött rá csak a kapitalista nyugat marketingdömpingje. Ami az ünnepeket vásári lázzá züllesztette szánt szándékkal.

Mikor már a „mit veszel karácsonyra/szülinapra/ Valentin-napra ?” kérdések a megszokottak. Mert venni kell(!) valamit. Olyan nincs, hogy nem, ez társadalmi elvárás. Ha pedig gyermekünknek, szülőnknek, barátunknak, párunknak szüksége is lenne valamire időközben(rossz telefon stb.) várunk inkább hónapokat, fél évet, mert még nincs karácsony vagy szülinap vagy bármilyen felűlről ránkerőltetett alkalom, amin ajándékozni muszáj. Illetve vehetünk máskor is, csinálhatunk magunktól alkalmakat csak úgy, de akkor is szükségét érezzük, hogy a társadalmi elvárásnak megfelelően a karácsony, szülinap, Valentin-nap alkalmából is vegyünk valamit. Akkor is ha se ötletünk, se a másiknak szüksége sincs rá. A legrosszabb pedig, hogy ezeket úgy kezeljük már tudattalan mi magunk is, mint a tőrődés mértékét. Ha nem jó egy Valentin-nap valamiért, akkor az már olyan mintha nem is szeretnének minket igazán. Mert a ránk erőltetett alkalmak társadalmi nyomásként nehezednek ránk, hogy márpedig ajándékozni ilyenkor muszáj! Minden szakrális tartalmú ünnepet bazári cirkusszá degradálták. A mi kicserkészett pénzünk pedig végső soron olyan érdekcsoportokhoz folyik, akik a pénzünkkel a mi kultúránk leépítését pénzelik a médián és egyéb módokon keresztül Erre ellenreakció a tradicionális körökben, hogy a nyugatról átvett ünnepeket (Haloween, Valentin-nap) teljesen elutasítják. Pedig az igazság sosem két oldal között dől el. Olyan ez, mint a Hegeli-dialektika tézis, antitézis, szintézis módszere. Ha valamit állítunk, annak van egy ellen állítása, és a kettő között van az igazság. Pontosabban mindkettő tartalmaz igazságokat. Olyan igazságokat, ami a másikban nincs meg. Így kiegészíthetik egymást. Így sosem szabad két oldal között dönteni és elveszni a csatájukban. Nem véletlen misztikus száma a hármas. Mesékben, hitrendszerekben. A Szentháromság is kifejezi, hogy ami isteni, tökéletesség, az igazság nem két dologból tevődik össze, hanem több. Mert látok embereket, akik a Valentin-nap kifejezésen is kivannak akadva és akkora szittyamagyarok, hogy csak Bálint-napként emlegetik szigorúan. Remélem ők semmiféle szláv és német jövevényszavakat nem használnak. Kizárólag gépkocsival járnak nem pedig autóval, mozgóképet néznek nem pedig filmet, és a magyar tengert sem említik másként, főleg nem az aljas szláv eredetű Balatonként. Persze értem én, hogy az idegen, kultúraromboló hatás ellenreakciója ez. Ugyanakkor elhalasztják a lehetőségét, hogy átvegyenek ezekből a dolgokból valami hasznosat. Miért ne lehetne egy Valentin-napot jól értelmezni? Nyilván gusztustalan mekkora vásárlási láz övezi, hogy erőltetett, muszájból való ajándékok és programok jelentik ezt az eseményt és valami szerelemnek hazudott nyugati nyálas, kiüresedett megváltó eszményt fetisizál. De pont ezért miért ne lehetne kihasználni az alkalmat és helyes értékek mentén értelmezni? A valódi szerelemről, az Isten által rendelt kapcsolat és házasság értelméről beszélni. Nem teljesen kizárni, hanem a valódi szerelem és férfi-nő kapcsolat jelentőségét megragadni. Nem sablonos ajándékokat venni, hanem személyes, akár saját kezűleg gyártott meglepetéseket adni. Egy keresztény értékrendű, szent dolog megélése is tud ez lenni, ha úgy akarjuk. Ez ugyanúgy érvényes a régi, kiüresedett ünnepeinkre.

Sohasem értettem például a névnapot. Engem ahhoz a naphoz nem köt semmi. Valaki pár száz éve kitalálta hasra ütés szerűen( kivéve a szentekhez köthetőeket), hogy akkor legyen és azóta mindenki, mint a robot felhív, megköszönt stb. „Boldog névnapot” szajkózzák, mintha valami csodás érzés lenne a nevemmel élni. Mintha valóban örülnének és boldogság töltené el őket, hogy engem x-nek hívnak. Ha valóban tetszik, inkább a szüleimnek köszönjék akkor is. Úgy gondoltam lehetne ennyi erővel vezetéknévnap is. Van annyi, hogy kijöjjön minden napra egy évbe, sőt több is. Megköszöntenénk minden Szabót, Kovácsot aznap. Valljuk be, a névnap a régi kornak volt egy ürügye, hogy összejöjjön a család és cifrább esetben jól leigyák magukat és nótázzanak. ( Legalább ürügyet kerestek és a család társaságában tették, viszonylag kulturáltan. A mai kor emberének ürügy sem kell, hanem kijelenti, hogy hétvégén bizony ivós-hányós csömörséget tartanak). Azonban minden ellenérzésem ellenére, miért ne lehetne a névnap is megtöltve hasznos tartalommal? A szentekről elnevezett napok, mind az adott szentnek tulajdonított értékeket hirdette eredetileg. Minden névnek van jelentése, amire kilehetne helyezni az alkalmat, hogy valami érdekeset, valami pluszt adjon, amit át lehet élni.


Minden emléknapnak, ünnepnapnak és alkalomnak oka és célja van. Üzeneteket és értékeket rejt, amit át akar adni, hogy megéljük, átéljük. Mert ezáltal többek, jobbak, lelkileg és szellemileg gazdagabb emberek leszünk. Akár történelmi emléknap, amit az unalmas klisés megemlékezéseken túl át lehetne adni sokféleképpen, mit is jelentett és jelent ma számunkra. Akár vallási ünnepeket, hogy milyen örök érvényű, lelkünk nemesedését szolgáló igazságokhoz jussunk, akár nyugatról átvett cukormázas vásárlásra ösztönző ünnep legyen. Mert mindnek és mindnek megvan a maga értéke és a maga igazsága, amit csak ki kell bogarászni belőle, amit ebben a modern, megbolondult világban is fellehetne használni igazan, nemesnek és Istennek dicsőségére szolgáló módon. 

Horváth Martin

2017. február 12., vasárnap

S.D.- Olimpiától az anarchiáig

Az aktuálpolitikai mocsár egyik fő kérdése éppen nem más, mint az Olimpia. Avagy legyen, vagy ne Budapesten. Ismét csak arra játszik a kérdés, hogy Orbán kontra ellenzék, oktatásra mennyen vagy egészségügyre a pénz, szóval csak az ismert nóta. Nem is mi lennénk, ha ezt ilyen mércével mérve közelítenénk meg. Az eset viszont alkalmat ad arra, hogy egy sokkal fontosabb, mélyebb, és tabuként kezelt témát feszegessünk. Van-e joga az államnak az emberek felett dönteni, hogy hova verjék el az erőszak monopóliumával szerzett adót? Ér e valami a követelt népszavazás? A liberálisok valóban csak jót akarnak? Remélem nem vagyunk olyan naivak hogy bármire is ezek közül igent mondjunk. A liberálisak lényegileg nem különböznek az orbánizmustól, csupán annyiban hogy a saját elképzeléseit szeretnék rákényszeríteni az egyénre. A népszavazás pedig okosan megkonstruált része az állam gépezetének, úgy hogy semmiképpen se várjuk azt, hogy megkerülhetetlen szócsöve legyen a népnek. Az államnak pedig még létjogosultsága is kérdéses, az pedig vitán felüli kell legyen, hogy bármilyen döntés megkötése felettünk, népatyánk, Viktor elvtárs vigyázó keze állttal nem több mint egy önkényes elnyomás.

Az állam kialakulása történelmünk homályába vész, az viszont biztos, hogy azóta is mindenki, mint a jóság megtestesítőjét tiszteli, de minimum szükséges rossznak véli. Az állam kialakulása az emberi esetség, és vágy kettősségére épít. Kellenek emberek, akiket az uralomvágy mozgat, és kellenek, akiket pedig a félelem és azok, akik biztonságosabbnak vélik ha mások mondják meg, mit gondoljanak és cselekedjenek. Minden állam archetípusa az uralkodó isteni mivoltára épít, és arra, hogy neki kiválasztotti jogában áll mások elnyomása. Minden állam alapköve tehát e sátáni hübrisz, amint az ember Isten szerepébe bújva kívánja a mások feletti uralom privilégiumát. Az állam összetartója tehát a kollektív butaság, ösztönös istenpótlék kutatás, félelem és erőszak.

Az kérdés alapja az, hogy mint ember, jogosult vagyok e mások felett a hatalomgyakorlásra, akár erőszakkal, saját belátásaim alapján. A témához szorosan kötődik a szabad akarat, a tudás mértéke, és az Isteni példa. Az ember teremtett privilégiuma, ami a lelkének sajátja, és kiemeli őt a teremtmények sokaságából, az a szabad akarat, és az értelem. Isten tehát szeretetéből adódóan nem báboknak teremtett minket, vagy robotoknak, hanem olyan lényeknek, akiknek jogában áll a döntés, és reflektálhatunk világunk működésére, valamint élhetünk az Isteni adományok sokaságával. Értelmes munkánkkal uralhatjuk a természetet, formálhatjuk belátásunk szerint, birtokba vehetjük kincseit, és energiánk belefektetésével otthont, házat teremthetünk például. A természet és az állatvilág tehát uralmunk alatt áll, mivel lényegileg értelmünknél fogva felette álunk annak. A kérdés tehát az, hogy embertársaink felett is jogosan uralkodhatunk e. Tény hogy nincs egyenlőség, van különbség ember és ember között, tudásban, képességben, jóságban. De vajon kell-e erőszakkal rendszert alkotni e különbségek alapján? És itt tér el az általános jobboldal, mitőlünk. Ugyanis mi elutasítunk mindenféle kényszeresen összetartott autokrata uralmat, és valljuk, hogy az emberek jóakaratára épített, spontán rendben teljesedhet ki a legharmonikusabb módon mind az egyén, mint a nép egésze. Ha az egyén megszabadul a történelem salakjától, ki kell alakulnia az érzetnek, miszerint az állam valójában minden téren csak negatív korlátozó, ami felesleges korlátok közé szorítja az emberi értékeink összességének megnyilvánulásait. Megrontja a kultúra szabadságát, sovinizmussal fertőzi a nemzetünk szeretetét, megszabja Istenszeretetünk, helyettünk akar dönteni jó és rossz között. Idealizmusunk, és hitünk az értékek realitásában tehát arra késztet bennünket, hogy felvegyük a szellemi harcot a világban eluralkodott hamisság ellenében. Nem akarunk látni menetelést, ujjongást, fegyelmet. Egészséges egyéneket akarunk! Akik képesek saját döntéseik súlyát átérezni, éhesek az igazságra, a szeretet vezérli őket, és tisztában vannak a gyarlóság korlátaival, és küzdenek e korlátok felszámolásáért magukban. Elutasítjuk a konzervativizmus múltba menekülő gyávaságát, pontosan, ahogy az utópisták szellemi terrorját, ami egy fiktív cél érdekében ugyanolyan, ha nem sokkalta keményebb elnyomást eredményezett. Nem akarunk sem isteni uralkodást, nem hisszük hogy a rend fontosabb a szabadságnál, és megtagadjuk, hogy bármiféle fejlődés arra kényszerít minket, hogy az embert alárendeljük neki. Amit mi akarunk az egy boldog, harmonikus és szabad élet, amennyire csak lehet e földön, az egyetemes értékek szerint.

S.D.

2017. január 29., vasárnap

Szabó Kornél- Önsorsrontó kompenzálások

Buli vaan!! - kiáltotta Józsi, majd izomból összehányta magát.

Ha nem is pont ezt, de hasonlót már láttunk/hallottunk, főképp a fiatal generációktól, de az elődök se maradnak el ettől. Disznóvágás vagy születésnap, keresztelő vagy esküvő, hivatalos alkalom vagy mondva csinált, az mindegy. 

Nem annyira egyértelműen ragadható meg az a csoport vagy társadalmi közösség, amelyiknek sajátja ez. - Zabálj, igyál, hányjál, szenvedj, röhögj, szenvedj!
Sokkal inkább valami osztályfüggetlen, komolyan elharapódzott szellemi, és kulturálisan megfigyelhető népbetegségről van szó.
Aligha mondhatjuk, hogy ez bizonyos fokig normális, vagy adott életkorban, élethelyzetben ”rendben van”. Egyszerűen arról van szó, hogy ez beivódott az ünneplési szokásokba, mint fent említett József pólójába a kiválasztott gyomortartalom.

A zabálás, az ivászat, a szexualitás és egyáltalán bármilyen testi élvezet mértéktelen hajszolása
Mert miről szól az egyszerű fizikai szükségletek ”túltöltése”? Nem arról, hogy egyszerűen csak jólesik és ezért megtesszük, hanem hiánytüneteket nyomunk el félmegoldásokkal. Trógerül bánunk magunkkal. Olyanok vagyunk mint a kőműves, aki látta, hogy betonozatlanul hagyott egy részt az alapban és azt földdel tölti be. Csak akkor lehet stabil lelki világunk, ha az alapok erősek és csak akkor tudunk felfelé jutni, ha nem esik szét alattunk az épület. Egyszerű dolgok, mégis a mindennapok homálya elködösíti és szívesebben menekülünk, mint nézünk szembe velük.
Igen, ha undorítóan telezabálom magam, nem csak egy nap, hanem általában, akkor szükségem van valójában valamire, amit elérhetetlennek tartok. Ha földig iszom magam, vagy bedrogozok, akkor szabadságra van szükségem a saját gondolataimtól. Ha pedig minden nap mással rezeg a bokor, akkor a szeretet megélésével és a bizalommal van komoly problémám.
tendenciává vált, és lassan nem csak alkalomszerűen történik, hanem a hétköznapok megszokott elemévé válik. Mintha már nem azért történne meg ezen szükségletek kielégítése, hogy az élet további részeit elérhessük, hanem, hogy ezek legyenek az élet maga.

De ha ezeket megéljük, akkor olyanok vagyunk, mint a tróger kőműves, aki teleföldeli a betonalapot. Én igazán nem akarnék tróger lenni. Ha nincsen betonom akkor keresek/kérek/veszek, és azzal töltöm meg a hiányzó területet. Egészen addig amíg nincsen megfelelő anyagom, nem töltöm meg mással, mert csak rosszabb lesz. Ha beföldelem, akkor valamikor ki kell szednem és az nem könnyű munka. Őrizzük meg tisztán az alapjainkat és olyan töltést adjunk neki ami egynemű vele. Egységes, szilárd épületben van biztonság. A kulcsa a türelem, kitartás, józan belátás és a segítségkérés, ha nem megy.

Komoly küzdelemben élünk nap, mint nap.
Már fent vagyunk, mielőtt felkel a Nap és még fent vagyunk miután rég lement. A nyüzsgő, emberektől hemzsegő és ez által inger gazdag környezet számtalan forrást nemhogy kínál, hanem beleerőszakol az arcunkba. A társadalom nagyobb része izolálódik azokra:
- akik élvezik ezt, mert alapvetően olyan a személyiségük, hogy alacsony stressz szinten élnek, ezért rengeteg behatást igényelnek és bírnak el;
- és azokra, akik ezt nem bírják, mert természetből adódóan magas stressz szinten működnek, ezért kevés behatást igényelnek és bírnak el.
A lényeg, hogy ez az introvertált-extrovertált téma nem véletlenül került elő nem is olyan régen. Ma már sokan be tudják sorolni magukat, ami jó is lehetne, de jelenleg tovább erősíti a széthúzást és nem pont megértésre sarkall. Az individualista beállítódás részben okolható ezért. A mai ideálember kezdi érezni az önismeret fontosságát, de rosszul csinálja.
A személyiségünk különböző területekre bontható, ezeknek része az a terület is, amelyet mások jól látnak, mi viszont többnyire nem. Nagyrészt apró viselkedési mozaikok, melyek egyenként is számíthatnak, de együtt képesek kiadni a személyiségképünk egy teljes oldalát.
Tehát az önismeret gyakorlásának egyik el nem hanyagolható része ezen a vak területen való terjeszkedés. Logikus, hogy ezt magunktól nagyon kevéssé vagyunk képesek látni. Ezért is fontos, hogy meghallgassuk mások véleményét magunkról, akármilyen is az.

Lássuk a liberalizmus, amiben élünk, egyik jellemzőjét:
Liberalizmus klasszikusan: a legfontosabb az individualizmus, az egyén autonómiájának, méltóságának külső befolyástól való szabadságának követelése.
Ezzel nem lenne baj, ha nem lenne félreértve. A szabadság itt nem csípőből tagadást jelent, hanem érett megfontolást. Természetesen van jogunk arra, hogy egy teljesen ismeretlen dolgot annak legalább felszínes ismerete nélkül, vagy mások tanácsát figyelembe nem véve gondolkodás nélkül elutasítsunk. Természetesen jogunk van hibázni, amíg azzal nem ártunk se másnak, se magunknak.
Ha nem tudjuk, hogy a jó, az jó nekünk és a rossz, az rossz nekünk, akkor mégis miről ítélkezünk, és mi az ítélet a tudatlanságban?
A lelki egyszerűség arra vonatkozik, hogy tudjuk, mire mondjunk igent és mire nemet.
Mert van elég ismeretünk ahhoz, hogy eldöntsük, ha nem barmok módjára járunk a világban.

Nem lehet persze komolyan okolni a tudatlanul bólogató embereket a bólogatásért, mert egyáltalán nem volt felkészülve arra a társadalom, amit magára vállalt a liberalizmus ideájával. A különféle eszmék, ideológiák elsősorban mindig a hatalom eszközei, olyan hatalommal rendelkező emberek tetszését kiváltó játék, amit nem játékra találtak ki. Az emberi lét, a társadalom jobbításának céljáért hozzák létre őket. Mégis ahogy más új dolgokkal is megtörténik, ezeket is előbb használják ki, mint fel.
Ezen kívül felülről lefelé érvényesülnek. A művelt, nagy vagyonú, hatalommal rendelkező ember felfedezi, hogy ez milyen jó, és elkezd tenni azért, hogy megvalósuljon. Ami történt azt Ferge Zsuzsa ragadja meg jól egyetlen mondatban:

Ferge Zsuzsa: A rendszerváltás megítélése
 „A gazdag társadalmak individualista, posztmodern ideológiája rázuhant egy lassan modernizálódó, többségében szegény társadalomra.”

Magyarország le van maradva a társadalmi, gazdasági és politikai fejlődését tekintve azoktól akikhez felzárkózni kíván, és ez a távolság időben azt okozza, hogy nem tudunk beállni a jelenlétünkkel az aktuális eszmék mellé.
Ezen kívül, a liberalizmus önellentmondását még a le nem maradott országok sem kezelik jól egyenlőre. Az individuum, az egyén/egyéniség alapvető ellentmondásba keveredik az individualizmus eszméjével. Az egyén nem válhat autonómmá, nem őrizheti méltóságát befolyástól szabadon. Abszurd és logikátlan. Az egyéniség a született és kapott/szerzett hatások mentén kialakuló személyiségmintázat. Ha megőrzi magát az ember a hatásoktól, legalábbis ezt hazudja magának, akkor mi marad? Hogyan nő fel egy gyermek, ha már gyerekkorában azt kapja, hogy ne másoktól függjön legalább egy része az önértékelésének?
Egy tekintélyes darabot magunkról csak azért tudunk, mert mások visszajeleznek, arról, hogy hogyan is viselkedünk.

A mondat így helyes:
Liberalizmus szerintem: a legfontosabb az individualizmus, az egyén autonómiájának, méltóságának külső befolyásssal való szabadságának megélése.
Lefordítva, a szabad akarat megvilágosodása. Egyrészt, hogy egyáltalán van szabad akarat, másrészt, hogy ez az akarat beépítő és nem kizáró.
Érdekes, hogy az akaratunk alapján hozunk döntéseket, ítéletet a fennálló helyzetekkel kapcsolatban, de már a legelső döntés is valamilyen ismeret alapján történik. Az első típusú cselekvés még ösztönös, tehát nem akaratlagos, hanem kódolt késztetés. Amikor felüvölt a gyermek. Aztán rájön, hogyha ezt teszi, valaki foglalkozik vele (jó esetben). Ezt jóként könyveli el. Az első külső befolyás ami érte őt, az . Vajon egy csecsemő szabadon mérlegeli, hogy jó-e vagy rossz neki? Nem. Nem is beszélhetünk még igazi, ítélni képes személyiségről itt, bár éles szemű anyukák bizonyára másképp vélekednek. Viszont a kapott válasz, a törődés jó, és ezt ösztönösen kívánni fogja a továbbiakban. Ami lassan akarattá válik. És ez az akarat lesz az alapja az elkövetkező döntéseinek és ítéleteinknek.
A szabad döntés képessége valahol az öntudatra ébredés környékén alakul ki, nagyjából ott ahonnan már összefüggő, hosszabb emlékeink vannak.

Itt térek vissza a helyes önmegtartóztatáshoz, mivel az öntudatra ébredéstől beszélhetünk bármiféle felelősségről. Ettől az első típusú ébredéstől fogva már összehasonlító elemzést végzünk a korábbi tetteink és az előttünk álló között. Nem mintha eddig ezt nem tettünk volna, de innentől már tudatosan végezzük, rálátunk magára a folyamatra is. Képesek vagyunk tanult módszereket önállóan alkalmazni, sőt, (relatív) újakat kitalálni.
Ezt az első típusú ébredést mindenki átéli, még akár bizonyos állatok is. Ami ezt a követi az a (meglepetés!) második típusú ébredés, amit az előre kódolt akarattól való független döntések jeleznek. Az, hogy miért dönt másképp az egyén mint akarja, változó saját vagy külső érdekek függvénye. Befolyásolhatja empátia, félelem, düh, tehetetlenség, stb.. Ide sorolható az ösztönök leküzdése is, a befolyásuktól mentesség.

Ez az érdekes a - zabáljigyálhányjál - jelenség kapcsán is, hiszen könnyen látható, ez az ébredés álmosodik el, amikor belefutunk a hiányok rossz pótlásába. Az akarat azonnali kielégítést követel, ami nem teljesíthető és ennek képtelen ellentmondani a látszólag tehetetlen emberünk, ezzel még több munkát okozva magának. Mondhatjuk úgy, hogy a földdel feltöltött alapot folyamatosan kimossa az eső. Amit fontos és lényeges látni, hogy a képességünk nem veszik el arra nézve, hogy szabadon döntsünk, csak a vágyak elemi ereje erősebb, mint a tudat korlátozó képessége. Főleg ha az adott szükséglet túlzott kielégítése szokássá válik.
Hogy miért engedi bele magát az ember, ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe, ahol a felnőtt szokásösztönök uralják, az a könnyűségében keresendő és a személyiség teherbírásában.
Meg kell jegyeznem mielőtt továbbmegyek, hogy az emberek általánosságban nem egyenlőek. Bizonyos szempontok szerint lehetséges, de a teljes egyenlőség igazából nem is naivitás, hanem abszurditás. Nem tiszteletről, értékről, vagy felelősségről beszélek, hanem arról, hogy mindenki ugyanolyannak érezze magát, mint mindenki más. Vannak egyenlő jogok és kötelességek, de mindenben egyenlő emberek nincsenek. A valamiben való egyenlőség sosem az önszabályozó folyamatok terméke, hanem a kölcsönös megegyezésé. Ezért aztán különféle képességek birtokában másra és másra vagyunk alkalmasak és alkalmatlanok, eltűrők, élvezők, és feladók.
Az ember azért csúszik bele a szabad akarat feladásába, mert az általános társadalmi segítségnyújtás kevés és beteg, az egyének személyisége pedig torz és hiányos. Az önképünk az ingerek fajtaszegénysége miatt beszűkült, és képtelen bizonyos helyzetek életszerű kezelésére. Ezért nem lehet hibáztatni ebben az esetben a hibázókat. Amiért nem verjük el a gyereket, mert nem tudott valamit, amiről még nem hallott.
Szenvedés származik a társadalmi hierarchia hiányából is. Ez ugyan egy illúzió, hiszen mindig is szétvált a társadalom valamilyen elvek alapján, de a néppel közölt kép, jelenleg az egyenlőség képe.
Szükség van hivatalos alá-fölé rendeltségi viszonyokra legalább szerep szinten, de minderre nyitottan, azzal a lehetőséggel, hogy alkalmasság szerint az emberek képesek legyenek státuszt váltani, mobilizálódni.


A lényegi mondanivaló tehát az önmegtartóztatás kapcsán, hogy a lehető leggyorsabban kell abbahagyni a mértéktelenséget, mert csak megnehezítjük azt a munkát, amit előbb-utóbb el kell kezdenünk. Ha nem megy, akkor nem feladni kell és nem is megerőszakolnunk magunkat, hanem megmutatni másoknak, akik megjárták ezt az utat, vagy jelenleg is járják, hogy segítséget kapjunk és adhassunk. A segítségkérés nem szégyen. Tekinthető úgy, hogy az mások belénk fektetett tőkéje, amit később mi is visszaforgatunk a másoknak adott segítségbe. Egyfajta társadalmi szociális tőkeáramlás, amely az emberek belefektetett munkája révén kamatozik. Ezek a kamatok jelzik az adott társadalom fejlődését, és ezek teszik lehetővé azokat az ugrásokat, amik két rendszer közötti távolságot ívelnek át.

Persze a leguniverzálisabb/sokoldalúbb megoldás az, ha az egyén egyszerűen megtér. Nincs szükség óvatoskodó körülírásokra onnantól, hanem igazi párbeszédet nyit Isten és ember, ember és ember között. Amint Istent akarod megérteni, megkapod a válaszokat saját magadat és a kapcsolataidat érintően is. Ez épp azért lehetséges, mert nem az emberi kapcsolatokra támaszkodsz onnantól, hanem egy szilárd, nem ingadozó kapcsolatra. Isten-ember viszonylat keletkezik, amelynek fejlődése során szerzel ismereteket egyéb dolgokról, és nem az egyéb dolgok megismerése során szerzel tapasztalatot a végső célról. Nyitott kapukat mutat az embernek/a kereső léleknek az élet rejtelmeihez. És bár nem ad rögtön választ, hiszen az nem elégít ki senkit- a képességgel felruház arra, hogy meg tudd találni a téged igazán érdeklő, igaz válaszokat.

Szabó Kornél