2017. augusztus 5., szombat

Horváth Martin- Dönthet-e a bunkó proli Orsós Rikárdó szavazati jogáról?

Minap utaztam a buszon és nagyban elmélkedtem azon, hogy miképpen kavarta fel a kedélyeket a demokrácia határainak kérdésében a Jobbik új javaslata, miszerint aki a 8 általánost nem végezte el, annak vonják meg a szavazati jogát. Nem sokkal később népes, hangoskodó társaság szállt fel a buszra és ott termett a nagybetűs bunkó proli és családja. Tudjuk, az a fajta, akit a rossz hírű lakótelepek panellakásainak erkélyén látunk, zsíros trikóban cigizni és hangos este 10 után is az utca a családi perpatvaraiktól. Cigijét pedig mindenképpen ugyanebben a trikóban, rövidnadrágban és szigorúan strandpapucsban szerzi be a legközelebbi dohányboltból, némi olcsó rövid kíséretében. Természetesen a legolcsóbb pacsuli szesz fajtából. Ugyanezen embertípusnak megvan a faluhelyen élő megfelelője is, akinek portáját minden esetben esztétikus hullámpala rajzolja ki kerítés gyanánt. Gondozatlan kertjében puszta föld van csak, és egy-két helyen nő csak ki a gaz a rozsdás odahordott limlomok alól. Félig elvadult, koszos, láncra vert kutyája pedig vadul ugat szüntelen arra, aki csak elhalad a birtok előtt, és csak reménykedhetünk, hogy láncot megtartja a kutyaólként funkcionáló pozdorjatákolmány. Tehát ez a bunkó proli archetípusa ott állt a buszon és hasonló társadalmi kasztba tartozó felebarátjának hangosan ismételte, hogy „megvágja a száját”. Jelentsen ez bármit is.  Azt nem tudhatta meg az utazóközönség, hogy mi a konfliktus oka, csak azt, hogy széttépi, megtalálja és nem érdekli a börtön se. Szóval a kötelező proli duhajkodós sablonok után lenyugodott és örömmel konstatálta, hogy állatias, primitív, ösztönlényi mivoltát demonstrálta. Ezután már csak fiainak (akik hihetetlen módon frenológiailag magukon viselték a leendő bunkó proli arcszerkezet minden jegyét) tartott kiselőadást, hogy miképpen csusszant át az esti érettségin történelemből.

Aztán eszembe jutott a Jobbik, a nyolc általános, meg a szavazati jog. Eszembe jutott, hogy ez az ember nem csak, hogy elvégezte a nyolc általánost, de végső soron egy érettségije is van. Ez a hőzöngő barom, még az európai léptékben példátlan szigorúnak számító Jobbikos javaslat értelmében is „kiérdemelte”, hogy dönthessen kicsiny hazánk sorsáról. Neki joga van beleszólni mindnyájunk életébe és gyermekeink jövőjébe. Ekkor kezdett el kikristályosodni bennem az a gondolat, ami egész középiskolai éveim alatt valahol mélyen lappangott. Az iskolai végzettség, az érettségi, a diploma, a papír, az oklevél valójában semmit sem ér önmagában. Az, hogy ki bölcs és ki hoz felelősségteljes döntéseket annak az égvilágon semmi köze ahhoz, hogy milyen iskolában, milyen papírt szerzett. Rendben, mondhatjuk ez az okfejtés már-már közhely, de még is annyira ragaszkodunk ehhez a tanulmányok és végzettségek általi kategorizáláshoz. Mindig valami nagy volumenű érzés fog el bennünket, ha látjuk, hogy gyermekünk, rokonunk, barátunk, ismerősünk mérnök lett, orvos, jogász és miegymás flancos papír birtokosa. (Arról már írtam, hogy ezen kaszt karrierista tagjai a legnagyobb fogaskerekei a minket rabigába hajtórendszernek.) Attól függően, hogy milyen a viszonyunk az említett emberrel, elfog minket a büszkeség, vagy az irigység. Ösztönös tisztelet van bennünk a magasabb végzettségűek iránt. Vagy a bunkó proli mérhetetlen dühe, akikből a Tanácsköztársaság Lenin-fiúi lettek és ontották vérét, mindenkinek, aki nem volt olyan műveletlen, buta bunkó, mint ők maguk. Ez a tisztelet, ez a hozzáállás természetes és nem feltétlen rossz, de kétségtelen, hogy a jelen világban, a jelenkor oktatási és társadalmi körülményei között majdnem teljesen alaptalan.

Ez az egész szavazati jog megvonós gondolat engem sokakkal ellentétben nem a demokrácia alapjairól gondolkoztatott el. Sokkal inkább az oktatásról. Az oktatási rendszer a célját betölteni képtelen. Elvárásaink és a valóság között hatalmas szakadék van. Ez pedig nem egy sajátos magyar, vagy Kelet-Európai jelenség, hanem világprobléma. Az oktatás minden esetben a fennálló társadalmi rendszer kénye kedve szerint próbál alakítani. Az uralmon levő világnézeti trend tükrében. A feudalizmusban minél többet tanult valaki, minél magasabb szinten, annál jobban szívhatta magába a katolikus filozófia színe javát. Ez természetesen akkor megindokolta az egyház és állam románcát, az arisztokrácia létét, és a hierarchikus kasztrendszert. Egyszóval a feudalizmus lényegét. A kommunizmusban, aki minél többet tanult és minél magasabb szinten, annál jobban szívhatta magába a marxista-leninista világkép színe javát. Ami természetesen megindokolta a párt és az állam románcát, a proletárdiktatúra szükségességét és azt, hogy mi reakciós érték és mi forradalmi. Szóval mindent, ami a kommunizmus. Az pedig, aki ma minél többet tanul, minél magasabb szinten az annál jobban szívja magába a liberális, új baloldali világszemléletet és a globalizmus, vad-kapitalista, egyén - és érdekközpontú rendszerének színe javát. Természetesen ezeket az iskolákat ellehet végezni úgy is, hogy nem hisszük el teljesen, amit ott a szánkba rágnak. Lehetünk jó emberek, de nem a tanulmányi szintünk és végzettségünk tesz minket azzá. Ehhez azonban önálló akarat, személyiség, önkritikus és a világ dolgaival is kellően szkeptikus, tájékozott szemléletű, nyitott ember szükségeltetik. Azt meg nem az iskolapadban oktatják. Csak, hogy érezzük gyakorlatban is: Pol Pot Kambodzsa egykori véreskezű diktátora, aki kivégeztetett mindenkit, aki tudott olvasni, vagy szemüvege volt, betiltotta a neveket és a szerelmet(!) és bevezette, hogy sorszám szerint hívják az embereket nevek helyett, - természetesen a tökéletes kommunista agrárállam ideája miatt-, nos ő a neves párizsi Sorbonne egyetemen végzett. Kim Dzsong Un pedig, aki Észak-Korea jelenlegi diabéteszes diktátora szintén svájci egyetemek padjait koptatta. A rendszerváltás óta pedig a mi országunkat is diplomás, tanult emberek tették tönkre. Ezt nem is kell bemutatni senkinek és talán senki nem is vitatja.

A szavazati jog korlátozása az Osztrák-Magyar Monarchiától kezdve a Horthy-korszakon át 1945-ig hagyomány volt. Ez ahogy fentebb említettem az aktuális rendszer érdeke volt, hiszen az iskolázottabbak, elkötelezettebbek is voltak az uralkodó államberendezkedés felé, hisz az oktatás annak a szócsöve és propagandája volt. Szóval ez már akkor is egy dogmatikus hozzáállás volt szerény véleményem szerint, ami az aktuális, uralkodó elit által helyesnek vélt irányt hivatott fenntartani. Tehát így sem értenék egyet vele, de jelen korunkban még annyi értelme sincs. Ma már nem is igazán az oktatás, hanem az internet, youtube-celebek, instagram magamutogatók, zenekarok, énekesek és videó-játékok nevelnek, mint sem a szülő vagy az iskola. Bárki hozzájuthat bármilyen információhoz, legyen az hasznos vagy káros. Könnyen lehet, hogy a 8. osztályt el nem végzett Orsós Rikárdó autodidakta módon elsajátíthat hihetetlen tájékozottságot a világról. Sokkal színesebbet akár, mint a betépett, bedrogozott, lerészegedett egyetemisták, akik nihilista életmódjukat nem titkolva csömörködnek a pesti utcákon. A szavazati jog korlátozása végzettségi alapon véleményem szerint egyáltalán nem objektív és egyáltalán nem igazságos. Igazságos alatt pedig nem a liberálisok nagy egyenlőség-fétisét értem, hanem az abszolút igazsághoz, Isten igazságához mérten sem állja meg a helyét. Sem ma, sem máskor. Akkor sem ha politikai hagyománya van Magyarországon és konzervatívok szeretnének visszakacsintani ehhez.

Az oktatás romokban van. Romokban volt mindig is és romokban is lesz. Ha már mindenképpen kiakarjuk szelektálni ki szavazhat és ki nem, akkor célszerűbb lenne egy általános tájékozottságot felmérő teszt. Tudja-e milyen országban él? Mi a parlamentáris köztársaság? Milyen pártok milyen elveket vallanak? Tudja-e egyáltalán melyik jobb vagy baloldali, vagy magát azon kívülre helyező? Tud-e fő programpontokat, irányelveket, hogy mit tenne az a párt, ha kormányra kerül?

Ha pedig nem kitiltogatni akarnánk embereket, mert lenézzük őket, hanem Krisztus szeretetével lehajolnánk hozzájuk, akkor a nyolc általánost el nem végzett Orsós Rikárdóval is meglehetne értetni, hogy mit jelentenek ezek a dolgok. Nem kell az egész világ összefüggéseit és filozófiákat rátukmálni, csak tömören a súlyát a dolgoknak. Mert Isten szellemével felvértezve nincsen lehetetlen és hiszem, hogy minden embernek saját maga nyelvezetén, a saját maga habitusában, de ellehet magyarázni tömören, lényegre törően bármit. Csak nyitott szív kell, meg megértés és empátia. Aztán ki tudja, ha így állnánk egymáshoz, akkor lehet a végén mindenki átmenne ezen a tájékozottságot felmérő teszten. Még talán a bunkó proli is, aki hőzöngött a buszon. És felelős döntéssel tudna egy x-et húzni két portyázás között, míg leugrik a doboz cigiért meg az olcsó rövidért a dohányboltba, a zsírós trikóval meg abban a nyomorult strandpapucsában.

Horváth Martin

2017. július 18., kedd

Horváth Martin- Horthy, mint politikai termék

Horthy a magyar közéletnek nagy port kavaró, megosztó személyisége lassan 100 év elteltével is. Időről időre nagy vitákat kelt az ő megítélése, a rendszere és kiváltképp második világháborús szerepe. Ahogyan az lenni szokott, a liberális-baloldali körök erősen Horthy ellenesek, a jobboldal pedig inkább védelmére kel. A szellemi lövészárkokban élő magyar társadalom elfelejt reális képet alkotni és pro és kontra mérlegelni, csak is a saját maga szektás körének érveit védi, az ellenséges szekta érveivel szemben.
A kép a 168 óra c. újság címlapjáról származik

Világnézeti sztereotípiák harcolnak a ’20-as, ’30-as évek Magyarországáról, amit Horthy neve fémjelez. Válasszuk is ketté Horthy Miklóst és a nevével szimbolizált rendszert. Amiért ez nem egyértelmű, az az, hogy Horthy eredetileg 1920-as kinevezésekor nem volt más, mint egy politikai termék. Egy politikai termék, egy ideológiai szimbólum egy ember személyében, melyet politikusok „találtak ki”. Rögtön tisztázásra is szorul a politikai termék kifejezés, amit G. Fodor Gábor politológus használt még az első Orbán-kormány „ Polgári Magyarország” mottójára. Ahhoz, hogy megértsük mit jelent ez, értenünk kell a politikusok észjárását. Sajnos vagy nem sajnos, de a politikusok nem feltétlen aszerint gondolkodnak és hoznak döntéseket, hogy mi az igazság. Pláne nem az objektív, abszolút igazság. Megtévesztő, hiszen filozófiai eszméket használnak, hangoztatnak a politikában. Ezen eszmék, ideológiák pedig kétségtelen azt keresik, hogy mi az élet értelme, mi az abszolút helyes stb. A politikát inkább az érdekli, hogyan tarthatja a társadalmat egyben, és ezzel a társadalommal, mit és hogyan lehet elérni a világban. Mondhatjuk azt is, hogy a politika valódi filozófiai eszméje, amit helyesnek tart, az az, hogy a társadalmat egyben tartsa és kihozzon belőle valamit. A társadalom összefogására és mozgósítására, vagy éppen passzivitásban tartására pedig „politikai termékeket” használnak. Ez nem azt jelenti, hogy ezen termék által szimbolizált dolgokkal a politikusok nem érthetnek akár egyet. Azonban a politikai termék mindig leegyszerűsítettebb, mint a valóság, amivel a politikusok tisztában vannak. Az 1920-as évek legelején Bethlen és Tisza köre tudta, hogy a társadalmat a friss Trianoni trauma előtti ország képe tarthatja egyben, reményben. A világháború borzalmai, majd veresége, az ország szétmarcangolása, egy forradalom és egy bolsevik vörös terror után, az agyon traumatizált nemzetet csak is a „boldog békeidők” ideája tarthatta egyben. Ezt pedig senki nem testesítette meg jobban egy személyben, mint Ferenc József szárnysegédje, a magyar flotta ellentengernagyi fokozatáig jutó, bolsevikokat Budapestről kiűző, régi vágású katona: Horthy Miklós. Kétségtelen, hogy mind Horthy, mind a Tisza-Bethlen kör egyet is értett a Horthy képében megjelenő politikai termék által képviselt rendszer helyességével. Igazi vérbeli jobboldali, konzervatív emberek voltak a szó szinte minden értelmében.

A Horthy-rendszer által fetisizált, háború előtti Magyarország helyességével azonban lehet vitatkozni. Horthy és köre jó szándékával azonban, szerintem aligha. Ezek az emberek hittek abban, hogy a leghelyesebb és legműködőképesebb a monarchista államberendezkedés, feudális társadalmi felépítés, konzervatív értékek, konzervatív képviselete és miegymás. Ettől az ideától a baloldal majdnem minden ága eltért. A mérsékelt bal ezért korlátozva volt, a szélsőbaloldal egyenesen tiltva. A szélsőjobb úgyszintén eltért ettől, ezért szintén a Horthy-rendszer,- annak is végének- az egyik legnagyobb harca a fajvédő, nyilas, nemzetiszocialista mozgalmakkal volt. Horthy és rendszere megtestesítette az ízig vérig tiszta konzervativizmust, amely semmitől nem ódzkodik jobban, mint a reformtól, az újítástól, a forradalmi változásoktól. Úgy gondolom ez az a pontja a Horthy-rendszernek, amit lehet és kell is kritikával illetni. A dzsentrikkel szivarozó, uram-bátyám feudális, hierarchikus társadalomkép, aligha lehet a legtökéletesebb idea, amit el szeretne érni az ember. Más kérdés, hogy a Horthy-korszakban ennek alternatívája két forradalmi, reform eszmeiség volt, az egyik a kommunizmus, a másik a nemzetiszocializmus. Ezen ideológiák újításai a konzervatív rendszerhez képest, pedig inkább még rosszabbak voltak, mint az eredeti állapot. Ha így nézzük, a Horthy-rendszer korának még mindig a lehető legjobb választása volt. Azonban azt is tudjuk, hogy ha nem csak ez a ettő (szélsőbal és szélsőjobb) lett volna az alternatívája, az arisztokratikus nagyurak akkor sem akartak volna változtatni a rendszerükön. Itt szintén ki lehet térni arra, hogy a jobboldali életfilozófia, alapvetően a világ rendjéhez akar igazodni. Vagyis ha évszázadokig, működött egy erős uralkodó irányította ország, feudális rendszerrel, annak szokásaival, akkor ennek kell továbbra is működni. A jobboldali gondolat igazodik a világ bűnös mivoltához és elfogadja, a társadalmi egyenlőtlenséget és aszerint gondolkodik, hogy „ami már bevált, azon minek változtatni”. Akkor is, ha sok-sok embernek ez azt jelenti, hogy soha nem tudja akár kibontakoztatni azt, ami benne rejlik. A lényeg, hogy működjön a nagy egész, a társadalom. Ez a bűnös, kishitű, gyarló alapgondolat, akkor is bűnös és gyarló és kishitű, ha a jobboldal ezt Istennel és vallással akarja alátámasztani. Azt sem vonom kétségbe, hogy Horthy és köre, ebben az Isten által rendelt világi, társadalmi rend helyességében is a legjobb szándékkal hitt. Ezzel emberileg sokkal pozitívabbak, mint a mai jobboldali rendszert képviselők. A Rogánok, Habonyok és Andy Vajnák ugyan ki gondolja, hogy Isten által rendelt ideákban hisznek?

Tehát kijelenthetjük, hogy a Horthy-rendszer igen is kritizálható, kikezdhető, és messze nem a legideálisabb sem világi, s pláne nem Krisztusi szempontból. A korszak által képviselni kívánt, fetisizált színtiszta konzervatív jobboldaliság reformra szorul. Az általa képviselni kívánt értékeket teljesen más módon kell és lehet érvényesíteni, mint annak bevett formái. Mondhatni és sokszor hangoztatom is ezt, hogy a konzervatív értékeket, nem konzervatív módszerekkel lehet érvényre juttatni. A korabeli szélsőjobboldal ugyan reformált ezeken, de nem csak az érvényre juttatásának módszerén, hanem az értékeken is. A nemzetiszocializmus a baloldal értékeiből és módszereiből is jórészt vett át. Ilyen eszmeiségében a vallásellenesség, és a helyére kerülő abszolút materialista (tehát alapvetően baloldali) szociáldarwinizmus. A színtiszta baloldal pedig a konzervatív értékek totális tagadása, nem pedig valós alternatíva. Mivel pedig napjainkig ezek a meghatározó politikai filozófiák, így nem is kapunk reális és objektív kritikát a Horthy-rendszerre és az általa képviselt konzervativizmusra. Reális és helyes alternatívát pedig végképp nem. Mivel a konzervativizmus a mai napig ezen két bal és szélsőjobboldali eszmeiség támadása alatt áll, sokkal inkább védekezik, mint sem, hogy megújulását keresné. Ameddig ez a két, még rosszabb alternatíva jelen van, addig a már jól bevett konzervativizmus tűnik a legjobbnak, annak értékeinek érvényre juttatásának más útjain pedig nem gondolkodnak.

Miután pedig tisztáztuk, hogy Horthy mit szimbolizál, csak is utána lehet neki látni Horthy Miklós, mint ember vizsgálatához. Horthy egyet értett, mint láthatjuk, az általa is szimbolizált társadalmi ideával. Az ideát tehát kritizálhatjuk, azt, hogy Horthy a lehető legjobb belátása szerint, lelkiismeretére hallgatva a legjobb szándékkal gondolta azt jónak, véleményem szerint aligha vonhatjuk kétségbe. Horthy Miklós egész kormányzóságát a lehető legnehezebb történelmi korban, a legnehezebb választások közepette kellett élnie. Ha azt vesszük, hogy az általa lelkiismeretileg legjobbnak tartott rendszert akarta védeni és érvényesíteni, akkor pláne. Kormányzósága előtt, már az Antant és a bolsevikok között kellett döntenie. Egyik sem akarta sem az ő ideáját, sem Magyarország javát. Mikor IV. Károly vissza akart térni, döntenie kellett a neki tett eskühöz való hűsége, vagy az Antant által biztosított Kárpát-medencei béke között. Döntenie kellett a gazdasági világválság forgatagában a totális összeomlás, vagy a fasiszta Gömbös Gyula programja között. Dönteni sem tudott geopolitikailag, hogy a náci Németország érdekszférájába kerüljünk-e, de ha már abba voltunk, próbálta annak az előnyeit megragadni ( elcsatolt részek, visszaszerzése az országhoz), és elkerülni amennyire lehet a hátrányait (totális mozgósítás a háborúban, zsidók deportálása). Végül döntenie kellett, hogy a kilátástalan harcban a nácik mellett harcolunk-e reménytelenül, vagy a Magyarországra nézve kedvezőbb feltételű béke reményében, átállunk-e a leggyűlöltebb eszmét valló, kommunista Szovjetunióhoz. Horthy egész kormányzása a „kisebbik rossz” mellé állásról szólt, mert olyan alternatíva, hogy „ jó”, sohasem létezett. Aligha lettünk volna a helyében és tudtunk volna olyan döntéseket hozni, hogy napjaink vészesen károgó politikusai ne szidnának minket még holtunkban is miatta.

Horthy ideája, a „régi, jól működő” Magyarországról ezer helyen kritizálható és kikezdhető. Horthy Miklós személye azonban kétségtelenül egy lelkiismeretére és legjobb belátására hallgató ember képét adja, akinek alighanem történelmünk legtöbb és legnehezebb politikai döntéseit kellett meghoznia. Mindezt úgy, hogy nem is volt politikus. Csak szimbólum, egy politikai termék. Ő maga egy egyszerű ember volt, remek katonai tehetséggel és pontosan ez is adta és adja sokaknak ma is Horthy báját és kelti csodálatát. De elsősorban szimbólum volt korában is, s evégett személye elkerülhetetlenül összeforrt egy rendszerrel és egy ideával, annak minden előnyével és minden jóvátehetetlen hibájával is.

Horváth Martin

2017. július 9., vasárnap

Horváth Martin- Kint volt-e Krisztus a Pride-on?

Akár saját képekkel is illusztrálhatnám már a témát, hiszen rendhagyó módon mi is kinéztünk a Budapest Pride-ra. Első sorban keresztény megfontolásból, szerettünk volna emberekkel beszélgetni ki mit gondol a világról, Istenről, ennek fényében az ő szexuális orientációjáról. A vérmes homoszexuálisokat pokolra kívánó, gyűlölő keresztény képet kicsit árnyalni, ugyanakkor nem is a nyugati, liberális kereszténységet reprezentálni. Miután csakhamar a rendőrsorfalon és kordonokon kívül rekedünk a kis utcában, több órányi kergetőzés után nagy nehezen sikerült csak bejutnunk a legvégére mikor oszlott a tömeg, így végül is csak írásban tudom kifejteni mi is lett volna a tartalma annak, amit egy párbeszéd során át akartam volna adni egy ott levőnek.

Amit első körben az ember rögtön megállapít a Pride-on, hogy valójában nem reprezentálja a homoszexuálisok, biszexuálisak, transzszexuálisok és egyéb irányultságú emberek egészét. Ahogy az ellentábor sem igazán testesíti meg a felvonulást elítélők társadalmi csoportját. Az egész valójában egy hatalmas politikai erődemonstráció. A baloldal korcs, szélsőséges liberalizmusának magamutogatása és nem kis részt a konzervatív, nacionalista tábor provokációja.

Az egész valójában a következőképpen zajlik. Vannak magukat konzervatívnak definiáló, kereszténynek nevező emberek, csoportok a világban. Mivel ők valójában kultúrkeresztények és Krisztus szelleme jó messze van tőlük, totálisan hiteltelenül képviselik ezt. Ez a legtöbb jobboldali pártra, szervezetre igaz a történelem során. Hiteltelenül képviselt kereszténységük nyomán, a liberálisokban, melegekben stb. kialakul a kép, hogy a keresztények és a konzervatív értékek ilyen bunkó, ostoba jelenségek. Természetesen nem az azt hiteltelenül képviselőket tartja annak, hanem, aminek a nevében azok nyilatkoznak. Ez egy katasztrofális kár a valódi konzervatív értékeknek és a kereszténységnek. Aztán eljön a pillanat, mikor megrendezik a Pride-ot, a liberálisok, kultur-marxisták és balos anarchisták. Politikai túsznak elhívnak egy halom leszbikust, meleget, biszexuális és a többit. Akikkel elhitetik, hogy ez az egész róluk szól. Aztán a fent említett sztereotípia nyomán ez a frusztrált, liberális, balos tömeg a szexuális másságok nevében provokatív üzeneteket kezd el megfogalmazni a kereszténység és konzervatív értékek ellen. Erre a kirakatkeresztény, magukat konzervatívnak hazudó frusztrált alakok hallgatnak is, és kimennek még inkább erősíteni a sztereotípiát az általuk elvileg képviselt elvekről. És ez évről évre így mélyül szépen. Miközben a Pride agresszív balliberálisok és csőlátású konzervatívok magamutogató, egymást hergelése. Se az LMBT emberek érdeke nincs képviselve, se reprezentálva maradéktalanul. Se a kereszténység és konzervatív értékek nincsenek valójában jelen. Csak egy tucat ember, aki magát annak hiszi, de vajnyi köze sincs hozzá.

Az egész egy erődemonstráció, ami két világi fél között zajlik. Az egyik a balos, emberközpontú szemlélet, mely szerint az emberhez kell a világot igazítani, és a jobbos, ami elfogadja a világ rendjét, és az embert igazítaná ahhoz. Az ember önmagában tökéletlen, Krisztusi megváltásra szoruló lény, tehát a baloldal téved, mikor alapul veszi és ehhez a hibás emberhez igazítaná a világot. A világ, az emberrel együtt egy tökéletlen, hibás létező és tudjuk, hogy „ a világ fejedelme a Sátán”. Tehát ha ehhez akarjuk igazítani magunkat, katasztrofális tévedés. Tehát két sátáni világnézet harcol egymással, csak a kiinduló pontjuk más. Isten az egészből kimaradt. Persze névlegesen ki viszi mindkét fél. Az ellentüntető jobbosok régóta érvelnek, amellett, hogy a homoszexualitás halálos bűn és ennek bizonyítására kicsipegetik a Biblia azon részeit, amik igazolják. Arra természetesen nem figyelnek, ami a kegyelemről, megértésről és minden embertársunk szeretetéről szól. Aztán megjelent a Keresztények a melegekért nevű szervezet a Pride résztvevői között. Ők kicsipegetik a Krisztusi kegyelmet, elfogadást és mindenki szeretetét a Bibliából, és pont, hogy elfelejtik azokat, amik arról szólnak, hogy azért nincs teljesen rendben Isten szemszögéből ez a dolog. Itt senki sem képviseli Krisztust, mindenki csak kihasználja a bal vagy jobboldali világnézetével kompatibilis részeit. De az egész Krisztus mindezek felett áll!

Egy szó, mint száz, a Pride és a heteroszexuálistól eltérő emberek nagy közössége, két különböző dolog, amit el kell választanunk egymástól. Dunát lehet rekeszteni azokkal a történetekkel, amikor egy meleg ember nem ért egyet a Pride-al, mert céltalan magamutogatásnak és hergelésnek tartja, amely nem, hogy nem segíti az elfogadását, de még kontra produktívan, inkább a sztereotípiákat erősíti a társadalomban, és nagyobb gyűlöletnek teszi ki ezáltal a meleg társadalmat. Személyesen is ismertem ilyen meleget, aki ezt mondta, de még többet hall az ember másoktól és az interneten. Ezt a véleményt pedig maximálisan meg tudom érteni. Így hát a Pride-ozók, és a meleg emberek legyenek is külön kezelve.

Tehát ennyi minden tisztázása után, még is, hogy áll Isten, hogy áll egy keresztény a homoszexuálisokhoz és társaikhoz? Mint tudjuk, Isten megteremtette az embert, s azt férfinak és (ebből a férfiból) nőnek teremtette. Ez a ketté szedett identitásunk, ami itt a földön férfi és női identitásként jelenik meg, szüntelenül „vissza akar térni”, eredeti, egyben lévő, egységes állapotához. A szerelem és az azt követő mély szeretet, így ezt a kettészakadt két emberi aspektus egységbe forrásának csodálatos érzületét jelenti. A férfi és nő hiteles és valós szeretete egymás iránt egy mennyei egységélmény, melyet semmi más nem tud pótolni vagy helyettesíteni. Tudjuk, hogy többé nem két test és két lélek ők, hanem egy. Mint két puzzle darab, ami egymásba illett és ők adnak ki ketten egy értelmezhető képet. Két férfi vagy két nő egymást ilyen módon sajnos, vagy nem sajnos de soha nem tudja kiegészíteni. Hisz a nő a férfinak olyan mentalitást, világlátást és habitust pótol, ami a férfinak nincsen. A férfi nőnek pedig szintén. Két azonos nemű között ez nem jöhet létre ilyen módon.

Természetesen mára a hagyományos férfi-női kapcsolatok is haldoklanak. Válások, családon belüli erőszak stb. Mindennek oka, hogy ezekben nincs ott Isten. Nincs Krisztus szelleme egyben az egymásba kovácsolódásban. Mert a szeretet a ragasztó egy férfi és egy nő közötti kapcsolatban. A szeretet pedig Krisztus. Valakinek a megtetszése, meg az, hogy „kijövünk” és a szexuális vonzalom nem keverendő össze a szeretettel. Pedig sokan ezt teszik, heteroszexuálisok is, de a más beállítottságúak szinte mindenképpen valamelyiket hiszik szeretetnek, szerelemnek. Természetesen támadhatnak, hogy honnan tudom én, hogy ki mit érez. De elsősorban a fent levezetett teológiai eszmefuttatás alapján, világos, hogy két azonos identitás nem képes annak a megélésére, mint két külön identitás egymásra találásának, egymást kiegészítő egységélménye. Azonban a homoszexualitás kétségtelenül létezik. Egy szexuális orientáció pedig,- ha ideális isteni szemszögből, ha nem-, akkor sem lehet ok arra, hogy valaki Istentől elszakítsa magát. Lehet egy nem heteroszexuális ember keresztény? Még szép, hogy lehet. Istennek nincsen neme, egyedi, semmihez nem fogható módon tudja őt mindenki szeretni. Isten pedig szintén egyedi módon szeret mindenkit. Igen, a melegeket is. Sőt, azokat az embereket is, akik nem keresztények épp. Tehát a nem megtért melegeket is. Ezen a fonalon indul el, a baloldali-keresztény Keresztények a melegekért társulat is, csak egy valamit elfelejtenek. Az, hogy Isten mindenkit szeret, nem jelenti, hogy mindenki, úgy ahogy éppen van, az úgy rendben is van. Profán példa, de Isten egy gyilkost is szeret, ez pedig aligha jelenti, hogy jó, amit tett, vagy még inkább, hogy továbbra is megteheti. De nem kell ilyen drasztikus példa, hiszen senki sincs jól úgy ahogy van. Mind megváltásra, mind Krisztus kegyelmére szorulunk. Krisztussal való kapcsolatunk révén pedig az ő szeretete kimunkálja azt a lelkünkben, hogy változni akarjunk, jobbá és többé, krisztusibb emberré. Félre értés ne essék, a melegek helyzetében ez alatt a változás alatt, nem azt értem, hogy heteroszexuálissá kéne válniuk. Voltak az USA-ban erre keresztény próbálkozások, hogy azzá tegyék őket, az „ex-gay” program keretében és tragikus végeredménye lett.

Az életben mindenkinek meg van a maga keresztje. Rengeteg hátráltató, nagy teherrel rendelkezünk mind, amik Istentől akarnak távol tartani. Ezek a szexuális beállítottságok is mind ilyenek. Ahogyan ilyen, ha egy heteroszexuális teljesen parázna, szex függő, egy éjszakás kalandokat kereső. Ilyen ha valaki bármilyen más függőséggel bír, mint az alkohol, a drog, de lehet ez teljesen alattomosan egy játék iránti vonzódás vagy bármi. Ha valaki homoszexuális, a bűne ezeknél bizonyosan nem nagyobb. Egy teher, egy világi hátráltató tényező a sok közül, amely igyekszik lehúzni minket, itt tartani a világ mocskában és Krisztustól messzebb tartani. Azt kell, hogy mondjam, ha egy meleg megtér, és Krisztus szelleme munkálkodni kezd az ő lelkében, egyértelműen érezni fogja egy idő után, hogy az ő szexualitásának a megélése nem összeegyeztethető Istennel. Ahogyan egy heteroszexuális élvhajhász, szoknyapecér is érezni kezdi megtérve, hogy ez a boldogság, csak egy illúzió volt és a valódi boldogság, ami Istent jelenti, az kizárja, hogy ezt tovább folytassa. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy míg egy parázna életet élő heteroszexuális, ezek után meglelheti az igazi társat, addig egy nem heteroszexuális, aki nem tud biológiailag vonzódni egy ellenkező neműhöz, az ezután sem képes erre a világban. Ebből a szempontból pedig, a homoszexualitás sokkal nagyobb kereszt, mint sok más emberé. S mivel nagyobb teher, nagyobb kegyelem is jár az Úrtól ezért, és a nagyobb kegyelem az nagyobb dicsőség és nagyobb szeretet is jelent Istentől. Gondoljunk csak arra a példázatra, amit Jézus akkor mond, mikor a bűnös asszony megkeni a lábát. Tehát ha egy homoszexuális ember felismeri Krisztust és befogadja, egy idő után munkálkodni kezd benn és belátja, hogy a szexuális orientációjának a megélése nem fér össze Istennel. Ha ennek eleget tesz akkor pedig sokkal nagyobb mennyei dicsőségben lesz része akár, mint nekem, vagy bárki más heteroszexuálisnak. Persze kegyetlenül és ridegen hangzik, de a világ, a földi életünk eredendően egy bűnnel teli szenvedés, egy ideiglenes állomás, ahol felismerhetjük Istent. Nem itt és nem most kell kiteljesednünk és jól érezni magunkat és boldognak lennünk a világ keretei szerint. Természetesen, ha egy homoszexuális kapcsolatot létesít valakivel, nem jelenti automatikusan azt, hogy ez egyenes út a pokolba. Mind vétkezünk, és Isten kegyelme, ami megment ilyenkor. Ugyanakkor tudjuk, hogy ha Isten kegyelmes is, nem lopunk és paráználkodunk ettől még össze vissza, hisz Isten kegyelmével visszaélni már elég súlyos dolog.

Nekünk keresztényeknek azt hiszem, mindennél fontosabb lenne megértenünk a más szexuális orientációjú embereket. A keresztény melegek segítése és támogatása nagyon fontos feladat lenne, hisz a terhük sem mindennapi. Akik pedig a „keresztény civilizáció, keresztény család” és társai nevében mély sátáni gyűlölettel viseltetnek a melegek iránt, róluk tudja jól mindenki, hogy ők valójában nem keresztények. A valódi kereszténynek, akikben Krisztus él pedig itt lenne az ideje a témában kilépni és Isten kegyelmének közvetítőjévé válni. Kisebb vita alakult ki keresztény közegben, hogy Jézus kimenne-e a Pride-ra, vagy sem? Nos, azt hiszem Jézus nem tapsolna és támogatná a céljaikat a Pride-on, de az is biztos, hogy Jézus nem a sörös dobozt szorongató „buzizó” prolik táborát erősíteni. A kérdés azonban abszurd, hiszen Krisztus ott van minden Pride-on, ott van minden utcasarkon, ott van minden házban és mindenütt, mindig. Csak észre kell vennünk. Nem pedig eltaszítani magunktól az ő szeretetét, se heterónak se LMBT embereknek, még akkor sem, ha gyűlölködnek azok, akik önként eltaszították már maguktól, még is az ő nevében szítják a sátáni ellentéteket.

Horváth Martin

2017. július 3., hétfő

S.D.- Keresztény nihilizmus

A nihilizmusnak nincs köze alapvetően a depresszióhoz, mint ahogyan a fogalmat sokan rosszul alkalmazzák, bár elmondható hogy a világi nihilizmus könnyen okozhatja ezt a lelki állapotot, a fogalom tisztaságában mégis megkülönböztetendő. A szó igazi jelentése semmi-izmus, a semmi, az üresség ideológiája. Általános filozófiai kategória szerint minden tagadását jelenti. Sokan hozzák összefüggésbe Nietzsche filozófiájával, de ez nem igaz, hiszen Nietzsche csak a keresztény erkölcsrendet, és e mellett a világi humanizmust tagadta, viszont az akarat és az önérdekre alapuló értékszemléletet méltatta. Ezzel szemben a nihilizmus az én használatomban minden nem Isteni eredetű értékrendszer tagadását jelenti. Nem hiszem, hogy ez a két fogalom valaha is együtt szerepelt volna, bárhol, bármikor, de már biztos megszokhatták tőlünk, főleg a még nemzeti-anarchista periódusban csatlakozottak, hogy minket soha nem állítottak meg, és soha nem is fognak megállítani a világ ellentétes szabályszerűségei, hiszen mi mindig Isten egységére, és minden kettősséget meghaladó természetére próbáljuk felépíteni mondanivalónk. Ehhez viszont sokszor kell alkalmaznunk paradoxnak tűnő fogalom egységeket. A keresztény nihilizmust, mint fogalmat saját magam gyártottam, mivel eddig nem találkoztam olyan fogalommal, ami kifejezné a mögötte meghúzódó gondolatiság értelmét kielégítő módon. Ez a fogalom viszont elég figyelemfelkeltő, és könnyen zúzhatja össze a gondolati zártságot.

Azt vallom, hogy aki igazán megtér, és Isten kegyelméből igazán elmélyül, rá kell ébredjen arra, hogy az egész kozmosz,- magyarán minden teremtett- véges, értelmetlen, üres, ha azt elszakítjuk forrásától. Ez egy ritka, nehéz, tökéletesen képviselhetetlen és átélhetetlen igazság, de ugyanakkor az első és nagy parancsolat. Az ember minden gyengesége és bűne pedig abban áll, hogy ezt nem képes igazán megélni. Nem képes kiszakítani ezt a gondolatiság színteréből. Ugyanis ez nem csak egy emóció, ez egy világszemlélet. Itt radikálisan és megalkuvás nélkül arról van szó, hogy módszeresen tagadni kell. Mit? Az értelmet, a törvényt, a létet, az államot, az erkölcsöt, az időt, a szeretetet, a gyűlöletet, a fejlődést, a hanyatlást, magamat. Mindent! Egy jótányit sem szabad meghagyni. Még egyszer kiemelem, hogy ez nem valami üdvprogram, hitgyakorlat, ez egy tiszta szemlélet. Ez nem valami ideológia, szerzetesi regula a biztos üdvhöz. Ezt nem lehet gyakorolni, igazán alkalmazni sem, hiszen ha nem Isten adja az általában mondvacsinált tagadás.

Mert kié a tagadás? A Sátáné. Sokat halljuk ezt a tézist. De ha mélyebben megvizsgáljuk ezt, egészen más derül ki számunkra, és ezt már ismételten egy a nagy Isteni paradoxonok közül, hogy a Sátán valójában nem a tiszta tagadó, hanem az együgyű, mondvacsinált, mit sem értő, mondhatni ráfogott „depi”. Ez a nihilizmus, amit a világ ismer. Kit akar letagadni a Sátán? Istent. Misztikus és felfoghatatlan mozgatója ez az üdvtervnek. A „nemlét” próbálja tagadni egy egyetlen létet. A „nem állítás” tagadja az egyetlen állítást. Az egyetlen létező által létet nyert tagadja az egyetlen létet. És itt kell igazán megfogni Isten paradoxonát. A tagadás az egyetlen igenlésbe fordul Istenben. Isten szeretete teljes szívből és elméből.

Mert míg a Sátán teremtményiségében fordul Isten ellen, addig a tagadó teremtményisége ellen fordul Istenben. Ez ismét fogalmi paradoxon ha végiggondoljuk. Hangozhatna úgy is, hogy a Sátán teremtményisége ellen fordul, Isten ellen. Viszont világítsuk meg az első állítás miért is igaz. A Sátán fő mozgatója a vak irigység, és gyűlölet Isten teremtése ellen, és maga Isten ellen. A valódi tagadás valójában pedig csak egyet gyűlöl, azt, ami nem igaz, azt, ami nincs. A tagadás az állítás ellentéte. Tehát Isten az egyetlen valódi állítás, akkor az magával vonja a következményt, minden, ami ezen az állításon kívül esik esszenciálisan nem állítás. Tehát Istenen kívül minden értelmetlen, üres, és valósággal nem rendelkezik, csupán annyira, amennyire részesül Istenből. Tehát mindent  az egyetlen állításhoz kell viszonyítsunk, ez Isten tökéletes és egyetlen szeretete. Ez az első nagy parancsolat. Legszemléletesebben maga az Úr mutatja meg ezt, mikor összefoglalja a tízparancsolatot.

„ Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”

Ez a kapcsolati misztikum hasonlatos a Szentháromság misztériumához. A két nagy parancsolat között a viszony olyan, mint az Atya és a Fiú között. Nem hierarchikus, de egyfajta nemzés kapcsolat. A forrás az első nagy parancsolat, maga a patak pedig a második. Nem elválaszthatóak egymástól. Az első Isten tökéletes szeretete, ami nem tűr meg maga mellett semmi egyebet, ez a nihilizmus, minden tagadása, csak az egy igaz tökéletes szeretete, minden más tagadása. A második a kereszt, a Krisztus, a világ, a megváltás. Mert az ember önmagában szerethetetlen, és itt nem csak az emberről van szó, hanem mindenről, ami a korlátolt, a teremtett, de a legjobban és legmélyebben itt lehet megfogni az érzést, mert a Sátán is az embert gyűlöli legjobban, az ember is embertársát képes a legmélyebben utálni. Minden bűn forrása az önszeretet. Itt forr egybe az egész. Mert a megváltásban válik tökéletes egésszé a szeretet. A keresztény nihilizmus Isten egyedüli szeretete, és az ő akaratának szeretete. Az ő akarata pedig a megváltás. A forrás és a patak, Isten és az akarata. A lét és a nemlét a szeretet egységében. Az időleges lét értelmét az adja, hogy Isten áthatja. Ez a teremtés. A kereszténység az egyetlen, ami tökéletesen kifejezi ezt. Minden más világi, emberi vallásban a teremtés már egy mindig is meglévő alapanyaggal kezdődik, amiből isteneik gyúrják a világot, vagy a luciferi én, és az istentelen semmi a kezdet forrása, ahogy a buddhizmusban. Az első az egy igaz tagadása, az első nagy parancsolat inverze, a második pedig a második nagy parancsolat gyalázata, ami azt állítja, hogy a teremtés értelmetlen, és hamis. Az pogány vallások az teremtettség korlátainak abszolútizációja az által, hogy az anyag mindig is létezett Isten ellenében, míg a buddhizmus a lét tagadása, az értelmetlenség magasztalása. A Sátán vagy Istent tagadja, vagy annak teremtését, és valójában mindkettőt.

Ezen függ tehát az egész törvény. Ezen kell függjön a szemléletünk. Hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Hogy mindent Isten szerint mérünk. Az értelmet, a törvényt, a létet, az államot, az erkölcsöt, az időt, a szeretetet, a gyűlöletet, a fejlődést, a hanyatlást, magamat. Egy jótányit sem hagyunk a világnak, mindent áthatunk, és megvilágítunk a Szentlélek által. Tudjuk, hogy nincs értelem, törvény, lét, állam, erkölcs, idő, szeretet, gyűlölet, fejlődés, hanyatlás, én. Csak Isten, és az ő teremtő, megváltó akarata és szeretete. Nem vagyunk képesek ezt megélni, igazán megérteni, vagy így cselekedni jelenlegi helyzetünkben. Ezért kell ismét kiemelnem, hogy ez nem egy saját akarat szerint követhető út, sokkal inkább egy kegyelmi ajándék. Nem tudunk tisztán tagadni, mert szeretjük a gonoszt, és nem tudunk tisztán szeretni, mert taszít a jó.

 A keresztény nihilizmus tehát annak megélése, hogy Istenen kívül minden értelmetlen, és üres, és csakis ő általa lesz minden mégis értelmes és igaz.

S.D.

2017. június 12., hétfő

Horváth Martin- Mi a hobbim?

Mi a hobbid?- hányszor hallottuk vagy láttuk leírva ezt? Sablonos és felszínes munkahelyi, vagy „muszáj szituációk” ismerkedős beszélgetéseinek elengedhetetlen eleme, az internetes társkeresők pöcegödrének rendszeresen felbüfögött kérdése ez, mintha elengedhetetlen jelentőséggel bírna azt illetően, hogy megismerjük egy ember lényegét, magvát. Fene tudja, lehet igazuk van és megismerhetjük egy ember lényegi magvát ebből, csak nem úgy ahogy képzelik.

De mi is az a hobbi? Mit jelent ez a hobbi? Engem, ha valaki ilyesmiről kérdezett meg akkor számtalan esetben kínos zavarba voltam, mert nem tudtam rá válaszolni. Majdnem rosszul is éreztem magam emiatt, de szerencsére rájöttem, hogy nem biztos, hogy ez nagy probléma. Ahhoz azonban, hogy megértsük mi is ez a „hobbi” sokkal mélyebbre kell ásnunk az emberi pszichében és a társadalom működésében. A „mi a hobbid?”  klisékérdés szinonimája a „ Mit csinálsz szabadidőben?”. Ott a kulcs. A szabadidő. A hobbi tehát az a tevékenység, amit szabad időmben csinálok. Csak, hogy ennél a szabadidős tevékenység megértése sokkal mélyebb.

Kezdjük ott, hogy jelen társadalmunkban a tőkéstermelés fogaskerekeként tartanak minket számon, avagy az állami intézmény úthengerének csavarjaiként. Személyiségünk alap és fő meghatározója az, hogy mi a munkánk, mit dolgozunk. Úgy él a köztudatban, hogy az árulja el, hogy ki vagy és milyen ember, hogy milyen módon működsz közre a társadalmi intézményrendszer hálózatának fenntartásához. Ha orvos vagy, mérnök vagy, sikeres vállalkozó vagy, akkor vagy valaki. Akkor egy „rendes ember” vagy a köznép szemében. Tehát nem a szellemi és erkölcsi nívód határozza meg a társadalomban a megbecsülésedet, hanem a mindenkori rendszer fenntartásában vállalt szereped. Ha diplomás vagy és befolyásos adott szakterületen az a hierarchia csúcsa, a megbecsülések koronája. Persze lehet, hogy egy gerinctelen, alávaló alak vagy, de hát a rendszer nem a morális prioritásokat preferálja. A második szinten vannak a munkájukat jól végző, teljesen jól teljesítő, vállalkozók, ápolónők, tanárok. Akik szintén működtetik a rendszert, de azért nem az éllovasai ennek az egésznek. A lenézettebb kategória a vendéglátós, az eladó, a pincér, a közmunkás, a takarító, a buszsofőr, a mozdonyvezető. Akiken érződik, hogy a "mi", a nép „alárendeltjei” is. Jól láthatóan engem szolgál ki, utánam takarít, engem juttat el valahova. De a leglenézettebbek a kívülállók, szubkultúrák tagjai. Mindenki látott már punkokat, Nagy-Magyarország pólós embereket, kiöregedett Motörhead felvarrós rockereket. Ők vannak a társadalom szemében a legalján. Függetlenül attól, hogy állást foglalnánk punkok, jobbosok és rockerek mellett vagy ellen, látnunk kell, hogy ők azok az emberek, akik magasról tesznek a rendszerre, a fennálló rend által diktált aktuális trendre. Ők nem a pillanatnyi fennálló rend által diktált érvényesülés mechanizmusában merülnek el, hanem saját nézeteik, stílusok, princípiumaik vannak. Kormányoktól, korszakoktól függetlenül. Ezért is érezhették, hogy „ ameddig a Föld kerek, mindig lesznek rockerek” és lett híres a „punks not dead” kifejezés, ahogyan a szélsőjobb szlogenje a „ Voltunk, vagyunk, leszünk”. Ellenben tömegembert  mindig az aktuális érvényesülése, fennmaradása érdekli. Nem kérdőjelezi meg a fennálló állapotok jogosságát, igazságosságát. Naivan elfogadja és érvényesülni akar a diktált szabályok szerint. A tömeg ember, a proli sose kérdőjelezte meg, hogy a nemzetiszocialista Németországban zajló folyamatok helyesek-e, sodródott. A proli nem kérdőjelezte meg, hogy a Kádár-rendszer helyes-e, hasznos-e, csak sodródott benn. A proli nem kérdőjelezi meg a kapitalizmust sem. A tömegember tanul, dolgozik és igyekszik elérni a legtöbbet abban a szakmai szerepben, amiben éppen van. Ha nácik, ha komcsik, ha vadkapitalisták is zúzzák porrá az emberi szellemet és morált, ő segédkezik ebben, mert a rendszer hű részese, hiszen ő egy érvényesülni kívánó „rendes ember”.

Hogy jön mindez a hobbihoz? Úgy hogy az embert ezen szerepei szerint definiáljuk, egymásra így tekintünk. Orvos, mérnök, szakmunkás stb. Nem pedig jó ember, rossz ember, keresztény, ateista, buddhista…Ezek legalább az ő személyes meggyőződését jelentenék, azt, hogy ki ő és, hogy látja a világot, és milyen ember az elvei szerint. De manapság fogaskerekek vagyunk egy gépezetben, magunkat is annak tekintjük és másokat is ezen szemüvegen keresztül vizsgálunk. És ha épp nem a társadalomban betöltött fogaskerék szerepünk ideje van, hanem szabadidőnk, akkor mit teszünk? Na, ez a hobbi. A hobbi az a tevékenység, amikor elpazarolt, hitvány, fogaskerék létünk szabadidejében le kell kötnünk magunkat. A hobbi egy menekülés. Menekülés a létünk értelmetlenségének felismerése elől. A rendszer tudja ezt, ezért remek tudatlekötő ócska szórakoztatóműsorokat kínál fel a médiában, mindenhol elérhető wi-fi-vel, fülhallgatóval, hogy utazás közben is valami a tudatodat lenyomva tartsa. Elnyomja a lelked valódi, érdeklődő magvát, amellyel olthatatlanul keresnéd önön létet és a világ értelmét és miértjét? De mindig le kell kötve lennünk, különben ráébrednénk fogaskerék létünk totális értelmetlenségére és a rendszer nem működne tovább. Nem működne, hisz többé nem biorobotok lennék, hanem emberek. A hobbi ennek az önreflexiója. Mikor a biorobot saját magától köti le a figyelmét, mert tudatalatti érzi, fájó felismeréssel járna, ha valódi problémák, valódi kérdések lennének terítéken a lelkében. Így hát el megy bulizni, meccset nézni, vagy sorozatokat, vagy pecázni, vagy motorozni, vagy a virtuális térben játszani. Teljesen mindegy csak ne kelljen magába mélyednie, felismerni valódi potenciálokkal teli, addig lefolytott önmagát. A világ okát és céljának bonyolult kérdésébe belebonyolódni, az élet értelmének kérdéskörét megkapargatni. Kényelmesebb a fogaskerék-lét, addig pedig míg nem kell forognia kihúzza az időt, valami hobbival, amivel nem kell figyelnie arra, hogy ő egy ember, érzésekkel, elvek és eszmék lehetőségével, Isteni küldetések teljesítésének esélyével.

Ha valaki megkérdezi, mi a hobbim, továbbra sem tudok válaszolni. Nincsen hobbim, mert nekem az emberként való létezésben nincsen szabadidőm. Nincsen a személyiségem felosztva, dolgozó, tanuló, szabadidős személyiségre. Mindig ugyanaz vagyok, aki. Nem a munkám, a tanulmányaim, a zenei ízlésem, a politikai hovatartozásom szabja meg ki vagyok. Nincs kényelmetlen időszak, amelyben hobbival kell lekötnöm magam, mert elviselhetetlen lenne a szabadság. Én a nap 24 órájában, keresztényként hiszek, érdeklődöm a körülöttem lévő világ ezernyi aspektusa iránt, örülök a napsütésnek és az esőnek, Isten minden egyes alkotásának, ami körülvesz, szeretem a barátaim, szeretem a szerelmem és igyekszem szeretni minden egyes esendő embertársamat a világban. Ebben nincs szabadidőm.

Horváth Martin

2017. május 23., kedd

Szabó Kornél- Szenvedélyek újrahasznosítása

Ha összehasonlítom, hogy mi tartja össze általában az embereket, akik az Anonym csoportokon kívül vannak, akkor arra jutok, hogy ugyanaz, mint ami a csoporton belül. Olyan sérülések, amelyek gyógyítása önmagunktól nem megy. Ez az alap, ami miatt összegyűlnek. Természetesen ez még nem lenne elég ahhoz, hogy együtt is maradjanak. Ezért jött létre a szabályrendszer, amely ezt egészséges keretek között tartja. Hogy ezek a szabályok feledésbe ne merüljenek, fel is olvassák őket minden gyűlés elején.  Ezen szabályok egyike a köszönés.

Örömmel figyeltem meg magamban, hogy az a sztereotípia, amivel a mindennapjaimban éltem, egyszerűen szétesik, ahogy ültem a gyűléseken. 
Mindig is mosolyogtam a: 


„- Sziasztok, Kornél vagyok, alkoholista.” 
„- Szia Kornél!”


jeleneten, akárhányszor láttam filmen, vagy olvastam valahol. Valahogy olyan valóságtól elrugaszkodottnak tűnt. Pedig többet tartalmaz, mint amit csak egyszerűen hallva meg lehet érteni. Elvonatkoztathatatlan ez a kommunikáció attól, hogy kik ülnek ott.
Egymással életük legnyomasztóbb részleteit tárják fel egymás előtt, hogy meg nem ítélő hallgatóságra találjanak. Nem azért hallgatják meg az egyént, mert valami különös kíváncsiság vezeti őket, és nem is feltétlen az empátia (bár jelen van), hanem, hogy megoldást találjanak a saját egzisztenciális méretű belső konfliktusukra. Ez teszi érdekmentessé az egészet. Nem használ ki senki senkit, mert ellentétes a szándékokkal. A csoport csak úgy hatékony és működőképes, ha mindenki a saját dolgával foglalkozik. Ebben az egymás mellett sétálásban persze létjoga van az örömnek és a boldogságnak, szeretetnek, és ez is azt a célt szolgálja, hogy megtartsák a szellemük tisztaságát.

A függőségek legyőzése egészen érdekes és sok úton megközelíthető téma. Egyik módja úgy nézni, hogy legyőzésről szó sincsen, inkább megszelídítésről, kezessé tevésről. Merthogy akik kitartanak, előbb utóbb hűséges barátot szereznek ennek képében, hasznos útitársat, ami életükből tetemes részt vállal. Kapnak egy elég tisztán látható pontot, amivel együtt, vagy amivel szemben megfogalmazhatják önmagukat. És ők, akik részesei ennek, azon derekasak közé tartoznak, akik legyűrték azt a hatalmat, ami az ember öntudatának lenyomására cselekszik untalan. Találtak egy biztos pontot, ha úgy tetszik menedéket. Amíg küzdenek, addig azt is tudják, hogy kik ők.
Kezdetben ez a pont az alkohol, a drog, zsarnok kapcsolatok, játszmák voltak.
És ahogy a szétválás folyamatában felébredtek a menekülési vágyukból, meglátták, hogy szükség esetén ahova valóban menekülhetnek az nem más, mint a józanság ébrenléte. Ahol felszínre kerülhetnek rejtett motivációik és ez által megérthetik önmaguk gondolatait. 


Érdekes az a tapasztalat, amikor teljesen egyértelműnek tartjuk a választásunkat utólag, de amíg előtte voltunk, még egyáltalán nem volt az. Tegyük fel:

Sötét úton botorkálunk, és tükrök szilánkjain lépkedünk. A feketeségben nem látunk, csak alig. Folyton folyvást félelemmel tesszük a lépéseket, mert minden szilánk mélyre vág. Annyira rettegünk, hogy becsukjuk a szemünket és úgy megyünk tovább, de a fájdalom egyre mélyebben hasítja a húsúnkat. És amíg megyünk, eszünkbe sem jut, hogy mi felé megyünk, minek megyünk, és hogyan.
Pedig ha megállnánk és lehajolnánk, láthatnánk, hogy a fájdalom szilánkjaiban igazán tisztán láthatjuk, miért tesszük, amit teszünk. S ha végre megállnánk és bevárnánk a hátunk mögött kelő hajnalt, fény gyúlna rá. Fény gyúlna az igazságra. De félünk. Annyira félünk.

Már nem emlékszem hol olvastam, de jól megragadt bennem a mondat: Egyedül az ember csak félőlény. 

Remeték irataiban olvasható, hogy a démonok igazán a magányban hatékonykodnak. A démonok, akik a tudattalan megtestesült félelmei, elzárt dühös szörnyetegei. Szellemi lények, szellemünk lényei, akik szabadságot akarnak. A teljes ember részei, akik részt kívánnak a valóságunkból.
Egyszerű reakció a minket megharapni készülő kutyával szemben, hogy belerúgunk, hozzávágunk valamit, ráordítunk, védekezőn magunk elé tartjuk kezünket stb..
Akár be is jöhet. De mi történik, ha az ember önmaga ellensége? Akkor is hatékony, ha támadunk vagy védekezünk? Milyen lehetőségünk van ahelyett, hogy leigáznánk önmagunkat és meghasadnánk, miközben önmagunkat a szánalmasság könnyeiben áztatjuk ágyunkon vergődve?
Hát hogy megbékélünk vele. Mondhatjuk úgy is, hogy oda fordítjuk a másik orcánkat is. Mert a másik orcánk, másik arcunk a személyiségünk az a része, amelyik nem elintézni akar, megoldani, csak megnyugodni, békében lenni. Ahelyett, hogy lenyomjuk, megbízunk abban, hogy ez a démon vagy szörny  ugyanúgy az énünk része és biztosan másképp, de valahol, valamilyen formában helye van.  Ahelyett, hogy újra hazudnánk arról, hogy ittunk-e, használtunk-e, zsaroltunk-e, hazudtunk-e egyszerűen kimondjuk az igazságot. Békejobbot nyújtunk. Azt mondjuk:
- Tudod, most ilyen vagyok. Próbálkozok, de még nem tudok tenni ellene. Elhiszed nekem?
Az, hogy ezután változtatunk-e rajta vagy maradunk benne már egy másik döntés eredménye.

Viszont az egész köszönésben ez van benne:
- Sziasztok, ez a nevem és ezzel küzdök. Elfogadtok?
- Szia, mi is ezzel küzdünk, gyere, csináljuk együtt!

Boldog vagyok egyszerűen attól, hogy vannak ezek a csoportok. Tudom, hogy milyen önértékeléssel élnek, akik részesei ennek. Sokszor hibáztatják és kínozzák magukat. Sokszor, ami valóban hiba, gyermekes daccal tagadják. Sokszor kikerülik az igazságot. Sokszor inkább menekülnek a maguk által kreált valóságba. Sokszor érzik úgy, hogy szétszakadnak, fáj, nincs tovább.
Ugyanakkor, amikor boldogok, mert végre elengedik magukat használat nélkül, akkor ők a legboldogabbak, mert megvigasztalódnak összes szenvedésük miatt.

Önkéntelen mosoly húzódik az arcomra, amikor rájövök, milyen romantikusan gondolkozok erről. Hogy azt gondolom, ebben van azaz igaziság, ami minden ember életéből hiányzik. 
A bizalmas megosztása, a titkos, csak általunk látható életünknek. A közösségi élet ilyen módon való megszentelődése, sérthetetlenné válásában. 
De ez csak féligazság, mint általában minden más, amire ember jön rá.



Miért is jó Anonimnek lenni? Az egyik legnagyobb előnye a névtelenségnek, hogy semmiképpen sem ítélnek meg a név miatt. Az ebben kibontakozó előny az, hogy ismeretlenül csak ugyanannyit tudnak rólad, mint bárki másról, mégpedig hogy a megnevezett helyzetben vagy. Merthogy ez a lényeg. Nem az, hogy van-e macskád, lakáskasszád, 3 gyereked, tárcsás mosógéped, traktorod. Egyetlen erős cél miatt szerveződik a csoport. Önmagáért, önmaga fennmaradásáért, tulajdonképpen tagjai életben maradásáért. 
Nem nézni azt, hogy milyen állapotban van valaki, mit tett és mit nem. Csak csendben biztatni, segíteni és őt magát nézni, aki nem politikusként vagy kőművesként nevezte meg magát, hanem nagyszerűen akként, ami a csoporttal való kapcsolata.

Őszintén lenyűgözött az egész. Azzal együtt, hogy volt aki késett, volt aki kamuzott, aki félt kimondani még mindig a lényeget. Merthogy egy helyen volt szemlélhető az élet teljessége, személyenként különböző vonatkozásaiban. Minden küzdelem kiválóan mutatja bármelyik egyszerű ember vívódásait, csak ezerszer élesebben és mélyrehatóbban.

Ha az ember léte szolgálat, márpedig az, mert akárhogy is kerülgetjük, torzítjuk, mindig szolgálunk. Az egyetlen igazi hatalmunk abban rejlik, hogy megválasztjuk, hogy minek szolgálunk. 
A legfontosabb megállapítás itt az, hogy ha igazából szolgálni akarunk, akkor csak olyat szolgálhatunk, amit szeretünk, és ami viszont szeret minket. Merthogy ami nem szeret, az nem törődik az életünkkel, bele is pusztulhatunk a szolgálatába. De - ami - és innentől már sokkal inkább - aki - szeret minket az örül annak ha kedvére akarunk tenni és ezért olyat kér csak, ami nem áll ellentétben az általa szeretett ember boldogságával.

Szabó Kornél


2017. május 7., vasárnap

S.D.- Az Egyház Anyja

Anyák napi „különkiadásunk” a már tőlünk megszokott módon, ismét egy szellemi témával foglalkozik, a keresztyén vallás berkeink belül, az emberré lett Krisztus édesanyával kapcsolatban. Először is leszögezném, hogy a cikk nem favorizálja sem a pápista bálványimádást, sem pedig a neo-protestáns gyalázkodást, hanem próbálja az elvárt, és jogos tiszteletet megadva, az evangélium tükrében bemutatni e kivételes asszony tulajdonságait, és azt a misztériumot, ami őt érdemlegessé tette arra, hogy mint az Egyház anyja, a legnagyobb kegyelemben részesüljék.
A Szentírás kevés helyen említi Máriát, de ez teljességgel érthető is, hiszen a középpontban mindig az Úr áll, nem az ő szolgája. És itt már ki is kell emelnünk azt a súlyos hibát ami eluralkodott a római egyházon az idők folyamán, miszerint súlyos torzulások hatására Szűz Mária egy elcsúfított, toldozott bálványalakja szépen lassan dominanciát szerzett, és átvette azokat a tulajdonságokat és feladatokat amik szigorúan az Urat illetik meg. Ennek oka minden bizonyossággal abban keresendő hogy az egyszerű, babonás népek akikben még mindig nem élt az igaz hit teljes tisztasággal, Szűz Mária alakjában saját pogány isteneik hasonmását vélték felfedezni, ahogyan mi magyarok is, Boldogasszonyt azonosítjuk mai napig Máriával. Ennek szellemi vonatkozásai pedig azt mutatják meg számunkra hogy nyilvánvalóan közelebb is állt az elvilágiasodott egyház és a földből élő parasztság akkori lelkületéhez ez a feminin, gondoskodó, világias lelkületű anyaisten, mint sem a Jézusi világidegen, világ mellett paradoxnak mondható, tisztán férfias és szellemközpontú szemléletmód. Tehát habár az emberek között kifejezett tiszteletet érdemel Szűz Mária, mégis a Szentírás is óva int attól, hogy a kellőnél több tisztelet övezze őt, ahogyan az alább található igehely is tökéletesen bemutatja ezt, mikor is Jézus határozottan kijelenti anyjának, és nekünk hogy Ő felette áll mindeneknek. Így tehát nem megalapozott az a pápista tanítás, miszerint Szűz Máriát egyfajta tisztelet feletti, külön imádat illetné meg. Szűz Mária alakját minden babonaságtól elvetve a maga tisztaságában, csakis az Írás alapján szabad magyarázni!

„Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: Nincs boruk. Mire Jézus azt mondta: Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.”

Na de mégis milyen tulajdonságokkal rendelkezett Mária, hogy Jézus anyjává lett? A legismertebb tény hogy szűz volt mikor megfogant a Lélek által benne Krisztus. A szkeptikusok és túlracionalizált emberek számára viszont már bajosan elfogadható az a tény, hogy nem csak előtte, de utána is szeplőtlen volt és maradt. Hogy ez hogyan lehetséges? Biológiailag, fizikailag nem az. De mégis az. A vízen járás talán fizikailag helyálló? Vagy van valami, ami Istent korlátok közé szorítaná? Soha nem értem és nem tudom elképzelni milyen lelkület áll egy ilyen hívő ember szívében, aki ennyire kétségbe vonja a csodák valóságát. Na de a Szentírás nem említi, hogy Szűz maradt volna, szólhatna a valamennyire jogos ellenvetés. Mégis az intuíció és a józan elgondolás azt mondatja velem hogy Máriának szűznek kellett maradnia. Hogy miért? Egyrészt mert a szűziesség lelkiekben értendő főképpen, de annak testi jelképe sem sérült. Mert ő az új Éva. Az új nő. Mint tudjuk a megváltásra azért volt szükség, mert az ember bár jónak teremtetett, és meg volt a szabad akarata hogy az Urat szolgálja rendelése szerint, mégis az önszeretete arra vonzotta hogy a gonoszságot válassza, és tudóvá legyen, teremtmény létére. Ez a cselekedet vonzotta maga után a halált, azaz hogy az ember nem csak megromlott, de többé Isten nélkül képtelenné vált a jóra és magára az életre, amennyiben azt mint esszenciális értelmet vesszük. (Innentől az ember Krisztusig csak „vegetált”, vagy az Úr útját készítette.) Krisztus tehát az új Ádám, aki áldozatával és tökéletes voltával a bukott Ádám helyébe lép, mint univerzális idea, és kiemeli mint a bárka a hozzá tartozókat a halál özönvizéből, az állttal hogy testének részévé teszi övéit, és nem csak helyreállítja bennük az embert, de immár meg is gazdagítja az eredeti Ádámságot az örök élet gyümölcsével, valamint megtisztítja a tudás gyümölcsét a megigazulás tisztaságával. És ha Ő az új Ádám, kell egy új Éva is. És mint ahogyan Ádám részéből lett a nő, úgy lett Máriából saját fia alávetettje. Ahhoz tehát hogy az új Ádám bűntelen magja kikelhessen, ahhoz az új Évának is szeplőtlennek és minden tekintetben bűntelennek kellett lennie. Hiszen nem nő tökéletes virág, terméketlen földben. Így hát elmondható hogy Mária legfőbb jegye a szeplőtlenség, minden téren, melyet Isten kegyelméből elnyert már a megváltás előtt, hogy így megtisztítván lehessen a kegyelem eszköze. Tehát két bűntelen ember élt, Mária és Jézus. Márpedig a bűntelenség itt már nem csak az egyszerű megfelelést jelenti, hanem a tökéletes Istenszolgálatot. És mint ahogyan Jézus is az Atya tökéletesen szolgálata közben nem alapított családot, nem vett magához feleséget, hiszen szeretete tökéletesen Istenre összpontosult, teljes elméből, teljes szívből, úgy Máriához is illendő és elvárt, hogy hasonló módon csak fiát és Urát szeresse, és e szeretet olyan nagy legyen, hogy szűzi tisztaságát soha ne adja másnak, még férjének, Józsefnek se. Hiszen a szexualitás a szeretet kifejeződése, ahogy egymásba olvad a két lélek a szeretetben. Márpedig aki igazán tökéletes az csak az Istennel él ilyen egybeolvadó szeretetben, és már nem jut ilyen típusú szeretet egy szeretőnek sem. Pál is erről beszél mikor a szüzesség kérdését feszegeti. Ahogy ő is megmondta a tiszta szexualitás sem bűn, hiszen megnyilatkozik benne a tiszta, Isteni szeretet, de annál tökéletesebb fokú, ha szűzien ezt a típusú szeretetet is az Úrra fordítjuk, de erre nem mindenki képes. Tehát végezetül kijelenthető hogy Szűz Mária igenis jogosan mindenkori, szeplőtlen, tökéletes nő. Épp ezért nagy bűnt követnek el azok az új-protestánsok akik valamilyen komplexustól vezérelve folyamatosan alacsonyítani, és gyalázni akarják Máriát, makacsul elzárkózva az Szentírás tisztaságától, radikalitásokba fordulva, akár a pápisták.

Arról kevés szó esik a Bibliába hogy Mária pontosan hogyan nevelte Jézust. De ez igazából magából következő tény. Mint tökéletes nő, biztosan gondoskodó volt, szeretet teljes, alázatos lelkületű, kiváló anya. Minden nőnek tehát fő példaképe kell legyen Mária, az élet minden területén. Mi nekünk pedig hálásnak kell lennünk ha édesanyánk hasonló kegyelmi ajándékokkal nevelt bennünket, ne csak egy napon, hanem lehetőleg az év minden napján!

S.D.

2017. május 2., kedd

Horváth Martin- Az oroszok és a kommunizmus

Az oroszok és a kommunizmus az emberek fejében úgy összefonódott és gondolatban összetartozik, mint „a borsó meg a héja”, ahogy Forest Gump mondaná. Ez természetes Európában,- kiváltképp annak keleti részén-, ahogy a hidegháborút vele vívó USA-ban is. Mégsem mondhatjuk, hogy maguk az oroszok is máshogy vélekednének és kikérnék ezt maguknak. Az orosz társadalom fejében ők, és a kommunizmus szintén összefonódott. Ez annál érdekesebb, hiszen a világ szélsőjobbos, illetve Nyugat és liberalizmus ellenes pártjai, mozgalmai körében Oroszország az Európai civilizáció utolsó reményeként él. Még is hogy lehetséges, hogy a „keresztény, nemzeti civilizációt” egy olyan ország védje, melyet az internacionalista-ateista Lenin-szobrok borítanak be, katonai felségjelzésként a vörös csillag díszeleg a vadászgépein és Kreml tetején? Mind a mai napig.
Az orosz nép kommunizmushoz fűzött viszonyát, nekünk, nem oroszoknak nagyon nehéz megértenünk. Az oroszok döntő többsége, kifejezetten a fiatalok is, úgy vélik, hogy a Szovjetunióban jobb lehetett élni, mint a mai országban. Természetesen ezek első sorban anyagi természetű vágyakozások, és valószínűleg nálunk is a Kádár-rendszer mesés emlékként él a többség fejében. Azonban Oroszországban a kommunizmus összeomlása jóval durvább sokkhatás volt, mint nálunk, vagy másutt. A zavaros ’90-es évek elején a gyors Jelcini privatizáció gyakorlatilag káoszhoz vezetett. Jó szerivel minden pár tucat oligarcha kezében landolt, hiperinfláció sújtotta a gazdaságot, a segélyek pedig nem jutottak el a néphez, csak az oligarchák offshore-számláihoz. Ezek után Putyin és a pszeudodemokráciája egy megváltás volt az orosz népnek. Azonban ez még nem indokolná, hogy az orosz jobboldalon és a kifejezetten nacionalisták között is a Szovjetunióra, sőt Sztálinra miért gondolnak nagy nosztalgiával. Ehhez kicsit mélyebbre kell ásni az orosz lélektanban.

Bakunyin, az „anarchizmus atyja” kijelentette, hogy az orosz nép olyannyira kollektivista, az individualizmust teljesen mellőző és a társadalom lelkülete ösztönösen autokratikus, hogy az anarchizmus megvalósításának ötletét Oroszországban csakhamar feladta.  S való igaz az oroszok gyakorlatilag nem tekintélyelvű rendszerben nem igazán éltek. A cári Oroszországban a felvilágosodás elmaradt, az 1800-as évek Európai forradalmai a cár országában elakadtak. Forradalomra csak 1917-ben került sor, és azt is részben nyugati aknamunkának köszönhették és a szocialista mítosszal ellentétben, egy szűk klikk vitte véghez. Ez a forradalom azonban az autokrácia csúcsán lévő cári arisztokráciát, a kommunista pártra cserélte és csakhamar a Szovjetunió megalakulása lett a vége. A Szovjetunió rendszere ellen pedig 70 éven át, nem lázadtak fel az oroszok. Sőt annak széthullását tragédiának is élték meg. A zavaros ’90-es éveket leszámítva az oroszok még csak névlegesen sem voltak pár évnél többet demokráciában. A mai Putyin-rendszert szintén nem számítjuk klasszikusan annak. Az oroszok tehát a Szovjetunióra legalább olyan időszakként tekintenek, mint a cári Oroszországra. Egy-egy nagy birodalmi időszakként. Ehhez hozzájárul, hogy a Szovjetunió csak nagyon kezdeti időszakában érvényesítette az internacionalista elveket. Sztálin csakhamar megkapta a „vörös cár” elnevezést és a sztálini Szovjetunióban a kommunizmus gyorsan kirakat lett. Ráadásul a II. világháborúban „nagy honvédő háború” szlogennel zajlott a harc a németek ellen, és az orosz nacionalizmusra épülő propaganda terített be mindent. Hruscsov irányvonala azonban teljesen más volt, kicsit a Lenini filozófiához jobban visszacsatolt, de Brezsnyev klikkje hamar meg is buktatta. Brezsnyev pedig egyértelműen visszanyúlt pár sztálini vívmányhoz és a kommunizmus látszatjellege állandósult. A ’70-es években Kína azzal vádolta a Szovjetuniót, hogy már nem képviseli hitelesen a kommunizmust, azt csupán lepelnek használja és valójában régi, orosz, nacionalista nagyhatalmi érdekeket érvényesít. Ez tökéletesen összefoglalta a Brezsnyevi időszak lényegét. A szovjet tagállamokba, mint Kazahsztán, Balti államok stb. szintén jelentős orosz népességet telepítettek be Moszkva vezérletével. Ebből látszik, hogy az oroszoknak a Szovjetunió közel sem feltétlen a kommunizmust jelentette, hanem a cári birodalom után, egy másik orosz birodalmat.

Sztálin megítélése pedig pozitív az orosz társadalomban, sőt népszerűségben veri Lenint. Ennek oka, hogy láthatóan tett a kommunizmus lényegére és az orosz birodalmi attitűd visszaköszönt. Legnagyobb érdeme mégis a „nagy honvédő háború” megvívása és a németek legyőzése. Nekik ez kicsit olyan, mintha mondjuk Kun Béla visszaszerezte volna nekünk a Trianon előtti területetek. Elég összetett lenne megítélni hazafias szempontból a Tanácsköztársaságot akkor. Nos, ők is így vannak Sztálinnal. A Szovjetunió szétesése pedig, nekik egy kicsit szintén olyan, mint nekünk Trianon. A szovjet birodalom széthullásával, az arra a területre kiterjedő orosz befolyás is jelentősen megszűnt, illetve határon túl ragadt sok-sok orosz. Olyan terület is elvesztek, amik nem a szovjet időkben tartoztak csak befolyás alá, de már évszázadok óta orosz részek voltak. Így a Szovjetunió az orosz nacionalisták körében kicsit egyet jelent az összetartozással, a szétszakított orosz testvéreikhez. Ezért is láthattuk, hogy a Krímben, vagy Keleti-Ukrajnában az orosz szeparatisták vörös, sarló-kalapácsos lobogóval tüntetnek és a hadi-jelzéseik is az egykori szovjet időket idézi. Ahogyan a Lenin-szobor ledöntése is a Krímben felháborodást okozott az oroszok között, mert nem azt látták, hogy az ukránok a kommunista Lenint ledöntik, hanem számukra az az orosz Lenin volt, az anyaországgal való összetartozás szimbóluma.  Mi, magyarok talán úgy értenénk ezt, hogy mi is szívesen rakjuk ki az angyalos címert az összetartozás jeléül, még sem sírjuk vissza a Habsburgokat. Persze az angyalos címerben semmi nemzet és kultúraellenes ideológia nincs, míg a kommunista jelképekre ez nem mondható el. A furcsa paradoxon jellegét talán ez adja.

Napjaink Oroszországában erősen konzervatív, jobboldali a Putyini vezetés. Az Egységes Oroszország kormánypárt rendezvényein mellőzik a szovjet jelképeket. A május 1.-i felvonuláson csak a kommunista párt rendezvényén volt Sztálin portré és szovjet zászlók. Azt nem hanyagolhatjuk el, hogy azonban ez a párt a második legerősebb Oroszországban. Putyin kijelentései a kommunizmussal kapcsolatban érdekesek. Lenint pár éve erősen bírálta, később pedig azt mondta rokonszenvez a kommunizmussal még mindig ő is. Ezt azonban úgy indokolta, ami elárul mindent a jelenlegi orosz felfogásról. Azt mondta a kommunizmus elvei nagyban hasonlítanak a Bibliára. Félretéve, hogy szerintem ez azért elég groteszk gondolat, bemutatja az orosz állapotokat. A régi, tradicionális, ortodox orosz birodalom és a kommunista Szovjetunió is egy-egy nagy korszak az orosz történelemben, amit minden ellentmondás ellenére, manapság összeférhetőnek tartunk. A cár és párttitkár képe összeér a történelmi emlékezetben, és szemrebbenés nélkül áldja meg az orosz pátriárka a vörös csillagos rakétákat az orosz hadsereg részére. Oroszország valamiféle illiberális, beteg jobboldaliságot képvisel, és messze van a kommunizmustól, bármi legyen is a látszat. Még is az egész rettentően furcsa, abszurd nekünk itt nyugatabbra, és a vörös csillagos, sarló-kalapácsos, Sztálin arcképével tarkított „keresztény-nacionalizmus” valami nagyon keserű ízt hagy maga után.


Horváth Martin

2017. április 12., szerda

S.D.- Az oktatási szabadságról

Az oktatás a mai átlagpolitika egy kikerülhetetlen sarokköve. Mindenki kérdés nélkül elfogadja a mai formájában, mintha a tíz parancsolat része lenne. A különbségek csak abban mutatkoznak meg, hogy ki mit szeretne beleverni a következő generációba, és milyen módszerrel, azt hogy bele kell verni akármit is, azt senki sem tagadja. Ahogy a kibontakozó CEU konfliktusból is látszik az oktatás egy rendszer kulcsa, vagy éppen ellensége. A modern állami, kötelező oktatás már nem a tudásátadásról és egyéb nemes célokról szól, hanem az ideológiai átnevelésről.

Mindnyájan tanulunk. Tapasztalatokat szerzünk, jobb esetben gondolkodunk. Gyerekkorunktól kezdődően növünk bele a világba, felfedezzük azt, és elhelyezkedünk abban. Ebben egyrészt a szülői gondviselés nyújt védőkart, később pedig akaratunk kialakulásával pedig nekünk kéne kezünkbe vennünk létünk, és döntések mentén kiteljesíteni azt. Az oktatás tehát a léthez szükséges alapokból, mint például a beszéd, terjed, egészen odáig hogy valaki megismerkedik a filozófia világával. Szóval elkülöníthető egy szülőktől megtanult alap, és egy lehetőség gazdag tudásszerzés, amit befolyásol az ember beállítottsága, képességei, a kultúra amiben él, és ahogy abban él.

Ez a történelem során, egészen a felvilágosodásig, és a felvilágosult abszolutizmus uralmáig arányaiban jól működött. Az állami, vagy bármilyen szégyenteljes is, egyházi manipulatív oktatás csak a társadalom kisebb rétegét, az értelmiséget érintette. A „plebsz” többnyire háborítatlanul, annak rendje és módja szerint tudott, harmonikus módon tudáshoz jutni, persze a maga korlátai szerint, de legalább nem erősen kontrollált módon. Ez a harmónia borult fel amikor a felvilágosodás bálványaival eltelt vezetői réteg a különböző utópiáiktól és haladás komplexusokból kifolyólag eldöntötte: mindenkinek tudás kell adni, ha kell erőszakkal, és persze „jó” tudást. Rájöttek hogy csak úgy érhetik el azt, hogy az emberek egységesen gondolkodjanak, és könnyen irányíthatóvá váljanak, ha már minél fiatalabb korban egy adott ideológia szerint nevelik őket. Ez az elv a jóléti államokban, majd a diktatúrákban is tökélyre lett fejlesztve. Úgyhogy ma már nincs olyan ember, aki meg merné kockáztatni a kötelező, egységes oktatás létjogosultságát. Állami oktatás, állami ideológia szerint, mindenre kiterjedően, kötelezően, büntetés terhe mellett, már az óvodától, kollektíven.

Tehát ha az oktatásról beszélünk egészen addig felesleges belemélyednünk abba, hogy milyen módszerrel kellene történnie, poroszosan, angolszászosan vagy akárhogyan, hanem már rögtön az tisztáznunk kell, hogy a kötelező oktatás már önmagában is elhibázott elképzelés. A tudás mindig opcionális és személyre szabott. Nincs két egyforma képességekkel vagy teljesen egyforma irányultságú ember. Ezért abszolút érvényét veszti az a tévképzet hogy mindenkinek ugyanannyi matematikát és magyart kellene tanulnia, vagy az a még abnormálisabb, de annál közkedveltebb gyakorlati gondolat, hogy egy embernek minden téren műveltnek kéne lennie. Ezek az uniformizáló, egyértelműen kollektivista gondolatok erősen ellene mennek az emberi természetnek, és emberi sajátosságoknak. Az egyéni döntés kell meghatározza a tudás megszerzésének mennyiségét és témáját, egy bizonyos korig pedig természetesen a szülői belátás. Minden egyéb erőlködés, a piac növelése, a fejlődés, a nemzet felemelkedése csupán emberellenes eszme koholmányok agymenései, és egyszerűen nem lehetnek érvek egy józan gondolkodású egyén számára, akinek az első a szellem és az autentikus élet és nem holmi fantazmagórikus földi bálványutópiák. Soha nem terjedhetne el olyan tévképzet, mint például a naiv materializmus egy organikus oktatási rendszerben. (Vagy rendszer nélküliségben, pozitív értelemben.) Ha jelen is lenne, kevés számban, és nem tudna ennyire nagy hatást gyakorolni az emberekre. Gondoljunk a kommunizmus magyarországi térhódítására példaként. Amikor megkaparintották a hatalmat senki sem gondolta volna, hogy a propagandájukat egy kisebb rétegen kívül bárki komolyan gondolja. Habár nyilvánosan nem lehetett az erőszak miatt, de maguk között mindenki megvetette a kommunizmust. Erre az erőszak, propaganda, és oktatás hatására a rendszerváltozásra eljutottunk oda, hogy az emberek többsége erős szimpátiát érez a szocialista diktatúra iránt. Oly annyira hogy képesek voltak a második választáson győzelemhez juttatni az MSZP-t. Mindez itt történt, abban a nemzetben ahol az '56-os szabadságfelkelés is.


Az internet az egyik legnagyobb áldás, vagy átok a jelenlegi helyzetben. Ez egyénfüggő. Lehetőséget biztosít, egyelőre, a szabad és önálló tudásszerzésre. Oly annyira hogy kijelenthető, hogy több lényeges tudáshoz jutottam itt, mint a teljes kötelező oktatás során. Persze akinek nincs vágya e tudásra, vagy kiölték belőle, annak átok, hiszen ugyan úgy meg lehet ragadni itt is az átlagos, előretálalt posványban.

Vissza kell tehát adnunk a nevelés és oktatás jogát a családnak, majd a felelősségteljes egyénnek. A médiát, a nevelés másik dogmatikus bástyáját ledöntenünk és kiiktatnunk. A helyi közösségeink szerepét megnövelni a nagy egésszel szemben. Ezzel visszaállíthatjuk a tudás becsületét, élhetőbbé, szabadabbá, és egészségesebbé tehetjük ismét e világot a jövő nemzedékének.
S.D.

Horváth Martin- Krisztusi opportunizmus

„Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő - pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt -, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem - pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek -, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.(1.Kor. 9:19- 22)

Napjaink keresztényeinek fő problémája, hogy nincs rendes, valós kapcsolata a világgal. Egy burokban élnek, amit vagy a gyülekezet, ifi kör, esetleg nagyobb egyházi közösség jelent, vagy magasabb szinten az állammal- teológiailag erősen megkérdőjelezhető módon- összenőtt egyházi intézményrendszer keretei jelentenek. Bármely felekezetről is beszélünk, annak aktív tagjait egy tátongó szakadék választja el a világi emberektől. Ez a szakadék természetesen sok esetben pozitív, mi több a Krisztusi hitünk elengedhetetlen velejárója. Azonban igen csekély ( ám annál jobban tisztelt) azoknak az aránya, akik keresztény családban, közegben nőttek fel, és ténylegesen tisztában vannak a világ, a világi emberek problémáival, gondjaival. Mindenki hall üres sablonként a bűnről. Szexuális devianciákról, modern technikai átkokról a fiatalokra, drogokról és egyéb függőségekről, széteső családokról, agresszióról. De átérezni, megérteni nem tudja. Nem tudja, mert nem élte át. A friss megtérők érthetik ezeket, de a többségük nagyon hamar betagozódik a keresztény burok világba. Viszont átélni nem csak úgy lehet, ha magunk is személyesen elszenvedői voltunk egy függőségnek, egy erőszaknak stb. Úgy is átélhetjük, ha részese vagyunk, mert ott vagyunk és ismerünk embereket, akik ennek közvetlen elszenvedői. A keresztények többsége azonban itt éli meg a szakadékot negatívumként, miközben észre sem veszi. A világgal már nincs valós kapcsolata, nincs világi emberekkel közössége, barátsága. Nem jár köztük, sőt irtózik a gondolatától is, hogy keresztény fiatalként egy átlagos hétvégi bulin részt vegyen akár. Nem látják, hogyan és miképpen megy végbe a bűn egy Isten nélküli ember életében. Ezzel együtt nem láthatják az utat sem, hogy miképpen lehet Istenhez vezetni. A többségük karitatív akciókkal, az állam által lélegeztető gépen tartott egyházi intézmények adományaival, akcióival megelégszik. Úgy érzi történt valami. Semmi nem történt.

Az éhezők kapnak ruhát és ajándékot, és ez egy nagyszerű dolog, ami fantasztikus, hogy létezik, de a keresztény ember feladata itt nem érhet véget. Meleg ruhában, jól lakva is kárhozatra jut a rászoruló, ha a lelkét Krisztus szelleme nem töltötte be. A keresztény ember dolga, hogy felismertesse a rászorulóval Krisztus szellemét. Itt rászoruló alatt anyagi helyzettől függetlenül értek mindenkit, hisz mind rászorulunk Isten kegyelmére. Rászoruló az éhező, de a márkás ruhákban járó „bulibáró” is. Ahhoz viszont, hogy Krisztus szellemét megértessük velük, meg kell érteni nekünk, őket magukat is. A keresztények zöme itt elvérzik. A burok világ határán túl van ez. Pedig Jézus térdig gázolt a bűnösök között, a szellemi, erkölcsi mocsokban. Megértett prostituáltak, csalót, gyilkost, és lehajolt hozzájuk és felemelte őket. Napjaink keresztényeinek többsége erre képtelennek látszik. Pedig parancsolatot kapott a keresztény ember, hogy menjünk és hirdessük Isten Igéjét. Ezt megtehetjük úgy is, hogy kiállunk táblákkal az utcára, vagy minden második válaszunk egy bajba jutottnak lehet az, hogy „Jézus szeret/ higgy Jézusban”, de ezzel csak magunkat járatjuk le. Bolondnak néznek minket, de ami rosszabb, magát a keresztény hitet is.

Pál apostol fentebb idézett levele tökéletesen mutat rá a lényegre. A zsidóknak zsidó lesz, a pogánynak pogány, hogy az evangéliumot hirdesse. Olyanná válik, mint amilyen társadalmi szegmensnek éppen szüksége van az evangéliumra. Pál apostol nem azt mondja, hogy ha zsidók közé megy akkor ő is részt vesz a Messiás gyalázásban, és minden Krisztussal összeegyeztethetetlen szertartáson. Ahogyan nem azt jelenti, hogy ha pogányok közé megy, akkor ő is részt vesz a szakrális orgiában lerészegedve, hisz ő is pogánnyá válik. Természetesen óriási hiba és mai, progresszív keresztény trend, hogy menők, lazák, világiak leszünk, hogy lássák mi is milyen jópofák vagyunk. Úgyhogy mi is leisszuk magunkat, mi is betépünk picit és jót nevetünk egy proli-duhajkodós kósza numera történetén egy részeg buliban. Óriási tévedés. Ezek vezetnek a homoszexuális lelkész szentelésekhez, és kerti parti jellegű „Istentiszteletekhez”. A sötétbe kell mennünk, de világosságként, nem pedig, hogy mi is kialudjunk.

Sokkal inkább Pál, megérti a zsidókat és megérti a pogányokat. Átérzi, átéli a helyzetüket. Képes elképzelni mit éreznek és gondolnak. Manapság egy ateistát, sátánistát, drogost, prostit, akárkit is meglehet érteni. Ha Krisztus szeretete van bennünk, nincs olyan társadalmi csoport, ami kifogna az empátiánkon. Keresztényként el lehet menni egy buliba, ellehet menni koncertre, fesztiválra és igen, lerészegednek mellettünk, betépnek mellettünk, és válogatott ocsmányságokat hallhatunk, akár a hitünkre nézve is. De mi, keresztények azért vagyunk, hogy találkozzunk a bűnnel, a bűnösökkel. A kettőt pedig meg is tudjuk különböztetni, és utóbbit megszabadítani az előbbitől hosszú távon. A kereszténység nem egy szubkultúra, nem azért jött el Jézus, hogy egy underground nemzetközi mini világot teremtsen, hanem, hogy a világ világosságaként a sötétségben járjunk.

Ha bennünket zavar, hogy eltérő véleményt hallunk, ne talán konkrét szidalmakat világnézetünkre és Istenre az nem baj. A baj ott kezdődik, ha ezt nem tudjuk elviselni és saját gyenge jellemünk végett elzárkózunk és hagyjuk veszni azokat, akiknek lelke a megmentésre vár. Tartson mindenki önvizsgálatot, ha így érez, hogy milyen komoly valójában a hite. Lehetséges, hogy nem fognak tömeges megtérések születni, de az is hatalmas eredmény és egy lépcsőfok felfelé, ha például egy ateista elmondhatja: „na hát egy értelmes keresztény”. Ki tudja később ez a löket, hová tereli a szívét adott helyzetben. Pál apostol szavait ma úgy is mondhatnánk, hogy az ateistákért ateisták leszünk, a proliknak prolik, a  nácinak nácik, a liberálisnak liberálisok, a nihilistáknak nihilisták, hogy az evangélium mindenkié lehessen. 

Az opportunizmus azt jelenti, mindig azt tenni, vagy mondani, ami éppen a körülöttünk lévőknek, vagy a többségnek megfelel. Egy gerinctelen, aljas dolog, azonban Isten feltudja használni jól is, ha ezt Krisztusért tesszük. Mindig azon célcsoportnak a gondjait, bajait, gondolatainak csíráit kell magunknak éreznünk, akik között vagyunk, hogy kicsit mi is azokká váljunk, amik ők. Így érthetjük meg, hogy a szívüknek milyen részen hiányzik Isten. Csak akkor is tudjuk célzottan az üzenetet oda is juttatni. Nem (csak) azért vagyunk mi keresztények, hogy egymásnak örüljünk. A mi feladatunk, hogy elinduljunk nyakig a mocsokba, a sárba, a fertőbe a bűn közé, hogy találkozhassanak velünk azok, akiknek igazán szüksége van rá. Ha nem így teszünk, és maradunk a burok világunkban, akkor a bűnünk nagyobb lesz azokénál, akiket nekünk kellett volna megmentenünk.

Horváth Martin

2017. április 11., kedd

Horváth Martin- Csak Istenem, csak hazám(vers)

Csak Istenem, csak hazám
Ez maradt már énnekem
Meg nem értett, hűvös magány
lett az én kis életem

Kong a tér a szívem körül
Míg szem ellát, senki sincs
Senki sem ki súlyát enyhítené
Mi lelkemen a nagy bilincs

Mit e zord világ sújtott rám
S nem tudom, hogy mit tegyek,
Nem bírom már elviselni,
hogy e földön, itt legyek

Átkarol a kitaszított egykeség
Néha húsba vágva, néha oly lágyan
Úgy érzem, hogy megfojt egyszer
A spirituális honvágyam

Hazamennék szívesen
Hol csak Istenem, csak hazám
Az  igazi,  ott odafönt
Az való nekem igazán

Leláncolva fekszem, idelent a sárban
Égbetörő lelkem kulcsa
Bennragadt a zárban

De megkímélném, lelkem útját
Ne váljon hiába való körökké
S megpihennék az Úrnak keblén
Mindörökkön örökké.
2015. november 9.

2017. március 5., vasárnap

Horváth Martin- Ajándék(vers)

Váratlanul délután
Kimentem a rétre
Hogy hanyatt fekve
szemem vessem fel az égre

S ücsörögve a lankában
Míg szem ellát, senki nincsen
Leszállott és szorosan
Megölelt az Isten

Megölelt, és ott maradt
Legalább egy órát
El is mondtam neki
Szívem minden búját

Nem mondott rá semmit sem
Nem szidott, nem bókolt
Csak ültem ott és tűrtem, ahogy
Langyos szellő csókolt

Az idő mintha megállt volna
Madár dacolt fent a széllel
Ahogy a szívem teszi ugyanezt
Minden áldott éjjel

Susogott a fáknak lombja
A repcén túl ott messze
Lágyan ringott a sárga tenger
És elvoltam benn veszve

Fölötte kéklő óceán
Benne pár fehér folt szétfojt
Körülöttem minden, olyan
egyszerűen szép volt

Tovább is ment az Isten
Amint engem áthatott
Meg is köszöntem, hogy két szemem
Ily nagy csodát láthatott

Tovább ment, hogy más is lássa
Az élet maga ajándék
S szebb helyet e világnál
Keresve sem találnék

2016. május 9.