2017. április 12., szerda

S.D.- Az oktatási szabadságról

Az oktatás a mai átlagpolitika egy kikerülhetetlen sarokköve. Mindenki kérdés nélkül elfogadja a mai formájában, mintha a tíz parancsolat része lenne. A különbségek csak abban mutatkoznak meg, hogy ki mit szeretne beleverni a következő generációba, és milyen módszerrel, azt hogy bele kell verni akármit is, azt senki sem tagadja. Ahogy a kibontakozó CEU konfliktusból is látszik az oktatás egy rendszer kulcsa, vagy éppen ellensége. A modern állami, kötelező oktatás már nem a tudásátadásról és egyéb nemes célokról szól, hanem az ideológiai átnevelésről.

Mindnyájan tanulunk. Tapasztalatokat szerzünk, jobb esetben gondolkodunk. Gyerekkorunktól kezdődően növünk bele a világba, felfedezzük azt, és elhelyezkedünk abban. Ebben egyrészt a szülői gondviselés nyújt védőkart, később pedig akaratunk kialakulásával pedig nekünk kéne kezünkbe vennünk létünk, és döntések mentén kiteljesíteni azt. Az oktatás tehát a léthez szükséges alapokból, mint például a beszéd, terjed, egészen odáig hogy valaki megismerkedik a filozófia világával. Szóval elkülöníthető egy szülőktől megtanult alap, és egy lehetőség gazdag tudásszerzés, amit befolyásol az ember beállítottsága, képességei, a kultúra amiben él, és ahogy abban él.

Ez a történelem során, egészen a felvilágosodásig, és a felvilágosult abszolutizmus uralmáig arányaiban jól működött. Az állami, vagy bármilyen szégyenteljes is, egyházi manipulatív oktatás csak a társadalom kisebb rétegét, az értelmiséget érintette. A „plebsz” többnyire háborítatlanul, annak rendje és módja szerint tudott, harmonikus módon tudáshoz jutni, persze a maga korlátai szerint, de legalább nem erősen kontrollált módon. Ez a harmónia borult fel amikor a felvilágosodás bálványaival eltelt vezetői réteg a különböző utópiáiktól és haladás komplexusokból kifolyólag eldöntötte: mindenkinek tudás kell adni, ha kell erőszakkal, és persze „jó” tudást. Rájöttek hogy csak úgy érhetik el azt, hogy az emberek egységesen gondolkodjanak, és könnyen irányíthatóvá váljanak, ha már minél fiatalabb korban egy adott ideológia szerint nevelik őket. Ez az elv a jóléti államokban, majd a diktatúrákban is tökélyre lett fejlesztve. Úgyhogy ma már nincs olyan ember, aki meg merné kockáztatni a kötelező, egységes oktatás létjogosultságát. Állami oktatás, állami ideológia szerint, mindenre kiterjedően, kötelezően, büntetés terhe mellett, már az óvodától, kollektíven.

Tehát ha az oktatásról beszélünk egészen addig felesleges belemélyednünk abba, hogy milyen módszerrel kellene történnie, poroszosan, angolszászosan vagy akárhogyan, hanem már rögtön az tisztáznunk kell, hogy a kötelező oktatás már önmagában is elhibázott elképzelés. A tudás mindig opcionális és személyre szabott. Nincs két egyforma képességekkel vagy teljesen egyforma irányultságú ember. Ezért abszolút érvényét veszti az a tévképzet hogy mindenkinek ugyanannyi matematikát és magyart kellene tanulnia, vagy az a még abnormálisabb, de annál közkedveltebb gyakorlati gondolat, hogy egy embernek minden téren műveltnek kéne lennie. Ezek az uniformizáló, egyértelműen kollektivista gondolatok erősen ellene mennek az emberi természetnek, és emberi sajátosságoknak. Az egyéni döntés kell meghatározza a tudás megszerzésének mennyiségét és témáját, egy bizonyos korig pedig természetesen a szülői belátás. Minden egyéb erőlködés, a piac növelése, a fejlődés, a nemzet felemelkedése csupán emberellenes eszme koholmányok agymenései, és egyszerűen nem lehetnek érvek egy józan gondolkodású egyén számára, akinek az első a szellem és az autentikus élet és nem holmi fantazmagórikus földi bálványutópiák. Soha nem terjedhetne el olyan tévképzet, mint például a naiv materializmus egy organikus oktatási rendszerben. (Vagy rendszer nélküliségben, pozitív értelemben.) Ha jelen is lenne, kevés számban, és nem tudna ennyire nagy hatást gyakorolni az emberekre. Gondoljunk a kommunizmus magyarországi térhódítására példaként. Amikor megkaparintották a hatalmat senki sem gondolta volna, hogy a propagandájukat egy kisebb rétegen kívül bárki komolyan gondolja. Habár nyilvánosan nem lehetett az erőszak miatt, de maguk között mindenki megvetette a kommunizmust. Erre az erőszak, propaganda, és oktatás hatására a rendszerváltozásra eljutottunk oda, hogy az emberek többsége erős szimpátiát érez a szocialista diktatúra iránt. Oly annyira hogy képesek voltak a második választáson győzelemhez juttatni az MSZP-t. Mindez itt történt, abban a nemzetben ahol az '56-os szabadságfelkelés is.


Az internet az egyik legnagyobb áldás, vagy átok a jelenlegi helyzetben. Ez egyénfüggő. Lehetőséget biztosít, egyelőre, a szabad és önálló tudásszerzésre. Oly annyira hogy kijelenthető, hogy több lényeges tudáshoz jutottam itt, mint a teljes kötelező oktatás során. Persze akinek nincs vágya e tudásra, vagy kiölték belőle, annak átok, hiszen ugyan úgy meg lehet ragadni itt is az átlagos, előretálalt posványban.

Vissza kell tehát adnunk a nevelés és oktatás jogát a családnak, majd a felelősségteljes egyénnek. A médiát, a nevelés másik dogmatikus bástyáját ledöntenünk és kiiktatnunk. A helyi közösségeink szerepét megnövelni a nagy egésszel szemben. Ezzel visszaállíthatjuk a tudás becsületét, élhetőbbé, szabadabbá, és egészségesebbé tehetjük ismét e világot a jövő nemzedékének.
S.D.

Horváth Martin- Krisztusi opportunizmus

„Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő - pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt -, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem - pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek -, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket. Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.(1.Kor. 9:19- 22)

Napjaink keresztényeinek fő problémája, hogy nincs rendes, valós kapcsolata a világgal. Egy burokban élnek, amit vagy a gyülekezet, ifi kör, esetleg nagyobb egyházi közösség jelent, vagy magasabb szinten az állammal- teológiailag erősen megkérdőjelezhető módon- összenőtt egyházi intézményrendszer keretei jelentenek. Bármely felekezetről is beszélünk, annak aktív tagjait egy tátongó szakadék választja el a világi emberektől. Ez a szakadék természetesen sok esetben pozitív, mi több a Krisztusi hitünk elengedhetetlen velejárója. Azonban igen csekély ( ám annál jobban tisztelt) azoknak az aránya, akik keresztény családban, közegben nőttek fel, és ténylegesen tisztában vannak a világ, a világi emberek problémáival, gondjaival. Mindenki hall üres sablonként a bűnről. Szexuális devianciákról, modern technikai átkokról a fiatalokra, drogokról és egyéb függőségekről, széteső családokról, agresszióról. De átérezni, megérteni nem tudja. Nem tudja, mert nem élte át. A friss megtérők érthetik ezeket, de a többségük nagyon hamar betagozódik a keresztény burok világba. Viszont átélni nem csak úgy lehet, ha magunk is személyesen elszenvedői voltunk egy függőségnek, egy erőszaknak stb. Úgy is átélhetjük, ha részese vagyunk, mert ott vagyunk és ismerünk embereket, akik ennek közvetlen elszenvedői. A keresztények többsége azonban itt éli meg a szakadékot negatívumként, miközben észre sem veszi. A világgal már nincs valós kapcsolata, nincs világi emberekkel közössége, barátsága. Nem jár köztük, sőt irtózik a gondolatától is, hogy keresztény fiatalként egy átlagos hétvégi bulin részt vegyen akár. Nem látják, hogyan és miképpen megy végbe a bűn egy Isten nélküli ember életében. Ezzel együtt nem láthatják az utat sem, hogy miképpen lehet Istenhez vezetni. A többségük karitatív akciókkal, az állam által lélegeztető gépen tartott egyházi intézmények adományaival, akcióival megelégszik. Úgy érzi történt valami. Semmi nem történt.

Az éhezők kapnak ruhát és ajándékot, és ez egy nagyszerű dolog, ami fantasztikus, hogy létezik, de a keresztény ember feladata itt nem érhet véget. Meleg ruhában, jól lakva is kárhozatra jut a rászoruló, ha a lelkét Krisztus szelleme nem töltötte be. A keresztény ember dolga, hogy felismertesse a rászorulóval Krisztus szellemét. Itt rászoruló alatt anyagi helyzettől függetlenül értek mindenkit, hisz mind rászorulunk Isten kegyelmére. Rászoruló az éhező, de a márkás ruhákban járó „bulibáró” is. Ahhoz viszont, hogy Krisztus szellemét megértessük velük, meg kell érteni nekünk, őket magukat is. A keresztények zöme itt elvérzik. A burok világ határán túl van ez. Pedig Jézus térdig gázolt a bűnösök között, a szellemi, erkölcsi mocsokban. Megértett prostituáltak, csalót, gyilkost, és lehajolt hozzájuk és felemelte őket. Napjaink keresztényeinek többsége erre képtelennek látszik. Pedig parancsolatot kapott a keresztény ember, hogy menjünk és hirdessük Isten Igéjét. Ezt megtehetjük úgy is, hogy kiállunk táblákkal az utcára, vagy minden második válaszunk egy bajba jutottnak lehet az, hogy „Jézus szeret/ higgy Jézusban”, de ezzel csak magunkat járatjuk le. Bolondnak néznek minket, de ami rosszabb, magát a keresztény hitet is.

Pál apostol fentebb idézett levele tökéletesen mutat rá a lényegre. A zsidóknak zsidó lesz, a pogánynak pogány, hogy az evangéliumot hirdesse. Olyanná válik, mint amilyen társadalmi szegmensnek éppen szüksége van az evangéliumra. Pál apostol nem azt mondja, hogy ha zsidók közé megy akkor ő is részt vesz a Messiás gyalázásban, és minden Krisztussal összeegyeztethetetlen szertartáson. Ahogyan nem azt jelenti, hogy ha pogányok közé megy, akkor ő is részt vesz a szakrális orgiában lerészegedve, hisz ő is pogánnyá válik. Természetesen óriási hiba és mai, progresszív keresztény trend, hogy menők, lazák, világiak leszünk, hogy lássák mi is milyen jópofák vagyunk. Úgyhogy mi is leisszuk magunkat, mi is betépünk picit és jót nevetünk egy proli-duhajkodós kósza numera történetén egy részeg buliban. Óriási tévedés. Ezek vezetnek a homoszexuális lelkész szentelésekhez, és kerti parti jellegű „Istentiszteletekhez”. A sötétbe kell mennünk, de világosságként, nem pedig, hogy mi is kialudjunk.

Sokkal inkább Pál, megérti a zsidókat és megérti a pogányokat. Átérzi, átéli a helyzetüket. Képes elképzelni mit éreznek és gondolnak. Manapság egy ateistát, sátánistát, drogost, prostit, akárkit is meglehet érteni. Ha Krisztus szeretete van bennünk, nincs olyan társadalmi csoport, ami kifogna az empátiánkon. Keresztényként el lehet menni egy buliba, ellehet menni koncertre, fesztiválra és igen, lerészegednek mellettünk, betépnek mellettünk, és válogatott ocsmányságokat hallhatunk, akár a hitünkre nézve is. De mi, keresztények azért vagyunk, hogy találkozzunk a bűnnel, a bűnösökkel. A kettőt pedig meg is tudjuk különböztetni, és utóbbit megszabadítani az előbbitől hosszú távon. A kereszténység nem egy szubkultúra, nem azért jött el Jézus, hogy egy underground nemzetközi mini világot teremtsen, hanem, hogy a világ világosságaként a sötétségben járjunk.

Ha bennünket zavar, hogy eltérő véleményt hallunk, ne talán konkrét szidalmakat világnézetünkre és Istenre az nem baj. A baj ott kezdődik, ha ezt nem tudjuk elviselni és saját gyenge jellemünk végett elzárkózunk és hagyjuk veszni azokat, akiknek lelke a megmentésre vár. Tartson mindenki önvizsgálatot, ha így érez, hogy milyen komoly valójában a hite. Lehetséges, hogy nem fognak tömeges megtérések születni, de az is hatalmas eredmény és egy lépcsőfok felfelé, ha például egy ateista elmondhatja: „na hát egy értelmes keresztény”. Ki tudja később ez a löket, hová tereli a szívét adott helyzetben. Pál apostol szavait ma úgy is mondhatnánk, hogy az ateistákért ateisták leszünk, a proliknak prolik, a  nácinak nácik, a liberálisnak liberálisok, a nihilistáknak nihilisták, hogy az evangélium mindenkié lehessen. 

Az opportunizmus azt jelenti, mindig azt tenni, vagy mondani, ami éppen a körülöttünk lévőknek, vagy a többségnek megfelel. Egy gerinctelen, aljas dolog, azonban Isten feltudja használni jól is, ha ezt Krisztusért tesszük. Mindig azon célcsoportnak a gondjait, bajait, gondolatainak csíráit kell magunknak éreznünk, akik között vagyunk, hogy kicsit mi is azokká váljunk, amik ők. Így érthetjük meg, hogy a szívüknek milyen részen hiányzik Isten. Csak akkor is tudjuk célzottan az üzenetet oda is juttatni. Nem (csak) azért vagyunk mi keresztények, hogy egymásnak örüljünk. A mi feladatunk, hogy elinduljunk nyakig a mocsokba, a sárba, a fertőbe a bűn közé, hogy találkozhassanak velünk azok, akiknek igazán szüksége van rá. Ha nem így teszünk, és maradunk a burok világunkban, akkor a bűnünk nagyobb lesz azokénál, akiket nekünk kellett volna megmentenünk.

Horváth Martin

2017. április 11., kedd

Horváth Martin- Csak Istenem, csak hazám(vers)

Csak Istenem, csak hazám
Ez maradt már énnekem
Meg nem értett, hűvös magány
lett az én kis életem

Kong a tér a szívem körül
Míg szem ellát, senki sincs
Senki sem ki súlyát enyhítené
Mi lelkemen a nagy bilincs

Mit e zord világ sújtott rám
S nem tudom, hogy mit tegyek,
Nem bírom már elviselni,
hogy e földön, itt legyek

Átkarol a kitaszított egykeség
Néha húsba vágva, néha oly lágyan
Úgy érzem, hogy megfojt egyszer
A spirituális honvágyam

Hazamennék szívesen
Hol csak Istenem, csak hazám
Az  igazi,  ott odafönt
Az való nekem igazán

Leláncolva fekszem, idelent a sárban
Égbetörő lelkem kulcsa
Bennragadt a zárban

De megkímélném, lelkem útját
Ne váljon hiába való körökké
S megpihennék az Úrnak keblén
Mindörökkön örökké.
2015. november 9.