Serfőző Dániel.- Az oktatási szabadságról

Az oktatás a mai átlagpolitika egy kikerülhetetlen sarokköve. Mindenki kérdés nélkül elfogadja a mai formájában, mintha a tíz parancsolat része lenne. A különbségek csak abban mutatkoznak meg, hogy ki mit szeretne beleverni a következő generációba, és milyen módszerrel, azt hogy bele kell verni akármit is, azt senki sem tagadja. Ahogy a kibontakozó CEU konfliktusból is látszik az oktatás egy rendszer kulcsa, vagy éppen ellensége. A modern állami, kötelező oktatás már nem a tudásátadásról és egyéb nemes célokról szól, hanem az ideológiai átnevelésről.

Mindnyájan tanulunk. Tapasztalatokat szerzünk, jobb esetben gondolkodunk. Gyerekkorunktól kezdődően növünk bele a világba, felfedezzük azt, és elhelyezkedünk abban. Ebben egyrészt a szülői gondviselés nyújt védőkart, később pedig akaratunk kialakulásával pedig nekünk kéne kezünkbe vennünk létünk, és döntések mentén kiteljesíteni azt. Az oktatás tehát a léthez szükséges alapokból, mint például a beszéd, terjed, egészen odáig hogy valaki megismerkedik a filozófia világával. Szóval elkülöníthető egy szülőktől megtanult alap, és egy lehetőség gazdag tudásszerzés, amit befolyásol az ember beállítottsága, képességei, a kultúra amiben él, és ahogy abban él.

Ez a történelem során, egészen a felvilágosodásig, és a felvilágosult abszolutizmus uralmáig arányaiban jól működött. Az állami, vagy bármilyen szégyenteljes is, egyházi manipulatív oktatás csak a társadalom kisebb rétegét, az értelmiséget érintette. A „plebsz” többnyire háborítatlanul, annak rendje és módja szerint tudott, harmonikus módon tudáshoz jutni, persze a maga korlátai szerint, de legalább nem erősen kontrollált módon. Ez a harmónia borult fel amikor a felvilágosodás bálványaival eltelt vezetői réteg a különböző utópiáiktól és haladás komplexusokból kifolyólag eldöntötte: mindenkinek tudás kell adni, ha kell erőszakkal, és persze „jó” tudást. Rájöttek hogy csak úgy érhetik el azt, hogy az emberek egységesen gondolkodjanak, és könnyen irányíthatóvá váljanak, ha már minél fiatalabb korban egy adott ideológia szerint nevelik őket. Ez az elv a jóléti államokban, majd a diktatúrákban is tökélyre lett fejlesztve. Úgyhogy ma már nincs olyan ember, aki meg merné kockáztatni a kötelező, egységes oktatás létjogosultságát. Állami oktatás, állami ideológia szerint, mindenre kiterjedően, kötelezően, büntetés terhe mellett, már az óvodától, kollektíven.

Tehát ha az oktatásról beszélünk egészen addig felesleges belemélyednünk abba, hogy milyen módszerrel kellene történnie, poroszosan, angolszászosan vagy akárhogyan, hanem már rögtön az tisztáznunk kell, hogy a kötelező oktatás már önmagában is elhibázott elképzelés. A tudás mindig opcionális és személyre szabott. Nincs két egyforma képességekkel vagy teljesen egyforma irányultságú ember. Ezért abszolút érvényét veszti az a tévképzet hogy mindenkinek ugyanannyi matematikát és magyart kellene tanulnia, vagy az a még abnormálisabb, de annál közkedveltebb gyakorlati gondolat, hogy egy embernek minden téren műveltnek kéne lennie. Ezek az uniformizáló, egyértelműen kollektivista gondolatok erősen ellene mennek az emberi természetnek, és emberi sajátosságoknak. Az egyéni döntés kell meghatározza a tudás megszerzésének mennyiségét és témáját, egy bizonyos korig pedig természetesen a szülői belátás. Minden egyéb erőlködés, a piac növelése, a fejlődés, a nemzet felemelkedése csupán emberellenes eszme koholmányok agymenései, és egyszerűen nem lehetnek érvek egy józan gondolkodású egyén számára, akinek az első a szellem és az autentikus élet és nem holmi fantazmagórikus földi bálványutópiák. Soha nem terjedhetne el olyan tévképzet, mint például a naiv materializmus egy organikus oktatási rendszerben. (Vagy rendszer nélküliségben, pozitív értelemben.) Ha jelen is lenne, kevés számban, és nem tudna ennyire nagy hatást gyakorolni az emberekre. Gondoljunk a kommunizmus magyarországi térhódítására példaként. Amikor megkaparintották a hatalmat senki sem gondolta volna, hogy a propagandájukat egy kisebb rétegen kívül bárki komolyan gondolja. Habár nyilvánosan nem lehetett az erőszak miatt, de maguk között mindenki megvetette a kommunizmust. Erre az erőszak, propaganda, és oktatás hatására a rendszerváltozásra eljutottunk oda, hogy az emberek többsége erős szimpátiát érez a szocialista diktatúra iránt. Oly annyira hogy képesek voltak a második választáson győzelemhez juttatni az MSZP-t. Mindez itt történt, abban a nemzetben ahol az '56-os szabadságfelkelés is.

Az internet az egyik legnagyobb áldás, vagy átok a jelenlegi helyzetben. Ez egyénfüggő. Lehetőséget biztosít, egyelőre, a szabad és önálló tudásszerzésre. Oly annyira hogy kijelenthető, hogy több lényeges tudáshoz jutottam itt, mint a teljes kötelező oktatás során. Persze akinek nincs vágya e tudásra, vagy kiölték belőle, annak átok, hiszen ugyan úgy meg lehet ragadni itt is az átlagos, előretálalt posványban.

Vissza kell tehát adnunk a nevelés és oktatás jogát a családnak, majd a felelősségteljes egyénnek. A médiát, a nevelés másik dogmatikus bástyáját ledöntenünk és kiiktatnunk. A helyi közösségeink szerepét megnövelni a nagy egésszel szemben. Ezzel visszaállíthatjuk a tudás becsületét, élhetőbbé, szabadabbá, és egészségesebbé tehetjük ismét e világot a jövő nemzedékének.

S.D.