Szabó Kornél- Egy ember önzősége

Csak én lennék?
Hiszen csak magamat érzem, a saját érzelmeimet tudom csak uralni. A többi ember olyan kiszámíthatatlan. Olyan sokszor becsaptak, nem hagytak nekem lehetőséget a választásra, nem értem őket. Magamra hagynak amikor szükségem lenne rájuk, elfordulnak tőlem, kiszámíthatatlanok.
Egyedül maradok és apró jelentéktelen porszemként sodródok majd ezentúl. Hiszen senki se bántja a porszemet, mert nem tudják. Nem tudják, hogy létezik.

A porszem csak magában bízhat, hiszen nem tud róla senki semmit a világon.
Senki sem látja, viszont ő lát mindenkit. Látja a többi porszemet, és látja az embereket egymással. Látja, hogy meglepő módon megbíznak egymásban, majd kevésbé meglepően sokszor csalódnak. De boldogok. Képesek boldogok lenni azok akik csalódnak.
A porszem nem boldog. Viszont végtelenül csalódott mindenben. Úgy érzi nem képes újra megbízni másokban. Olyan mélyen találta magát ahonnan egyetlen, felé kezét nyújtó személy kezét se látja elég közelinek ahhoz, hogy megragadja. Így hát meg se próbálja.
Lassan eltávolodik magától is. Alapvető döntések is lényegtelenné válnak számára, mint például, hogy merre sodródjon, melyik szél áramlatába kapaszkodjon bele és melyikbe ne. Aztán már az is zavarni fogja, hogy van a szél. Nem akarja, hogy fújjon.

Ne fújjon a szél!
De a levegő nem hallgatja meg a kis porszem kívánságát, óhaját, majd később parancsát, így ugyanúgy fúj, mint mindig.
Inkább leszállok egy magányos sarokba ahol nem ér el. Akkor a világ szele nem ér majd el, s én nyugodtan fekhetek.

Egyre kevésbé gondolkozik magáról valósan. Különböző dolgokat talál ki.
Ennek a saroknak én vagyok az Ura! Ide nem léphet be senki az engedélyem nélkül.
Telik-múlik az idő és úgy néz ki a porszem törvénye igaz, hiszen senki sem akar belépni oda.
Egy nap valaki mégis megsérti a határt, talán egy másik porszem, vagy ember.
Ekkor a porszem hihetetlen haragra gerjed, kikelve magából utasítja el, hogy az ő területén más is tartózkodjon.
Menj el! Ez az én helyem! Itt te nem lehetsz senki, én voltam itt előbb!
A látogató elmegy, belekapaszkodik a szélbe, de még egyszer visszanéz.
A porszem dacosan bámul vissza rá, dühöt mutatva.
Csak nyomokat hagyott maga után.
És mennyire idegesítik azok a nyomok! Nem tudja eltüntetni őket sehogy. Éjjel-nappal a látogató forog a fejében, kitölti minden percét. Iszonyatosan dühös rá amiért csak így betört. Már el is felejtette, hogy régen bárki betehette lábát az ő területére, szívesen osztotta meg minden helyét másokkal.
Hiszen már elhatározta magát, hogy őt többet nem bánthatják holmi megbízhatatlan emberek.
S ahogy duzzog, csendesen felébred benne a vágy, hogy kimerészkedjen a többiek közé. Köztük legyen és bízzon. Csak akkor bízhatnak benne, ha ő is bízik másokban.
Gyerekként milyen egyszerű volt még ez.
Úgy dönt, hogy megpróbálja újra. Nem számít, hogy amikor elindul akkor mosolyt lát-e vagy gúnyt. Ő bízni akar abban, hogy valaki lesz aki szereti majd őt eléggé, hogy ne akarjon porszem lenni.
A sarokban ekkor pedig már egy ember kuporgott.

Merthogy a szeretet vágy eldobása csinált porszemet belőle,
és szeretetre való vágyakozás csinált belőle embert.

Semmiért egészen	Nem én
Hogy rettenetes, elhiszem, De így igaz. Ha szeretsz, életed legyen Öngyilkosság, vagy majdnem az. Mit bánom én, hogy a modernek Vagy a törvény mit követelnek; Bent maga ura, aki rab Volt odakint, Én nem tudok örülni csak A magam törvénye szerint.	Hogy önző vagy, az igaz,                              Neki nem vigasz.                                           Ha szeret, élete tied,                          Többé tesz, ha megérted.                             Bánnám, ha bent lenne                                 Csupán úr a szerelem;                                  Rabság-cím feloszlik,                                    Ha az ész óva int,                                          Örülök, ha örülhetek,                                     Az Ő-törvény szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: Még nem szeretsz. Míg cserébe a magadénak Szeretnél, teher is lehetsz. Alku, ha szent is, alku; nékem Más kell már: Semmiért Egészen! Két önzés titkos párbaja Minden egyéb; Én többet kérek: azt, hogy a  Sorsomnak alkatrésze légy.	Áldozatok vagytok oltáron:                            Egymást faló entitások.                                 Hogy lehetnél jó vendég,                               Ha soha nem osztod házad gyümölcsét?     Alku, ha szent, az alku; egyezség                 Tartó: kölcsönös tisztesség.                          Öngyilkos félelem,                                        Egyéb rettenet;                                              Mást kér az Én:                                             Életemnek formálója légy!
Félek mindenkitől, beteg S fáradt vagyok; Kívánlak így is, meglehet, De a hitem rég elhagyott. Hogy minden irtózó gyanakvást Elcsittithass, már nem tudok mást: Mutasd meg a teljes alázat És áldozat Örömét és hogy a világnak Kedvemért ellentéte vagy.	Túl sokat aludtál, hát megpihensz                 S magad egyre csak szégyelled.                  Szemed megcsal,                                         Dörgöld szorgosan.                                       Elhagyod hited, tudva                                    Ellentmond tömjénszagú szádnak.               Ő tart példát                                                   Neked, szárnyatörött madár.                        Magadnak mutogasd                                    Hogy milyen a világ-kopár!
Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.	Nincs Neki köze ahhoz,                                Ki gőgöt rejt; alattomos,                                 Nagy szavakba ágyaz                                   Rabszolga vágyat.                                         Csak félerős a szikla,                                    Ha ingatag a talpazat.                        Bús törmelékkel körbevett                            Kősírod terjeszted.                                         A hűs hantba,                                     Ő csak talán-téved.
Kit törvény véd, felebarátnak Még jó lehet; Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek. Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom; Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan Börtönt ne lásd; És én majd elvégzem magamban, Hogy zsarnokságom megbocsásd.	Kire törvényed él,                                          Vajon szerencsés?                                        Ha azon kívül állat vagy,                               Ki lesz a gazdád, te vad?                              Tán nem süt majd rád a Nap,                       S nem takar be az éjszaka?                          Nem te döntöd el,                                          Hogy milyen lesz:                                          Önkényes uralmad,                                       Végső megítélése.
Szabó Lőrincz	Szabó Kornél                                     l

--

Vándor, az út porát szeméből könnyen kitörölheti, de nem könnyek nélkül.

Szabó Kornél

Hegyi István- Civil média

Az információ hatalom. Az emberiség javára lehet fordítani, de ugyanakkor vissza is lehet élni vele, ezért hát nem mindegy, hogy honnan kapjuk a híreket, milyen körök kezében összpontosul a hírközlés.

Keresgéltem az interneten, hátha valaki fejéből már kipattant ez az ötlet és meg is valósította. Nem kutattam át az internet minden rejtett bugyrát, csak facebook-on keresgéltem, hát akadt is pár találat, de azok nem fedték le azt, amire én gondolok. Mit határoz meg számomra, hogy civil média? Ahhoz, hogy ezt megértsük, tisztázni kell, hogy mi is a média.

A média nem más, mint tömegtájékoztatás. A mai világban könnyedén eljuthat egy információ a világ egyik a végéből a másikra, rádió, televízió, újság, internet és egyéb eszközök által. Mint sok mindennek, ennek is megvan a maga előnye és hátránya is. Az előnye annyi, hogy gyors és tudhatsz olyan eseményekről is, amik a nagyvilágban történnek, ezzel bővítve ki a világlátásodat. A hátránya viszont az, hogy könnyedén vissza lehet vele élni. Egy érdekcsoport kénye-kedve szerint befolyásolhatja vele a közvéleményt, saját céljainak elérése érdekében. Eltorzíthatják a valóságról alkotott képedet, kettős mérce és hamis hírek alkalmazásával. Mivel a fősodratú média a hatalom kezében összpontosul, ezért könnyedén befolyásolhatják vele az egyszerű embereket, olyan irányba terelhetik a gondolkodásmódunkat, amely hatalmasok számára kedvező.

A médiával az a gond, hogy bizonyos oldalakat képvisel, mint baloldal és jobboldal. Nem képesek objektívan vizsgálni a történéseket, a dolgok egyik és másik oldalát propagálja. Ezen oldalak eredménye az általánosítás, kettős mérce és a megosztás, amelyek közösségromboló hatást váltanak ki.

Újságírókra támaszkodunk, akiket fizetnek a hírközlését. Meghatározzák nekik, hogy mikről tudósítsanak, a beküldött anyagot megvágják, cenzúrázzák, ha szükséges és olyan tálalásban közlik az emberek felé, amilyenben csak akarják. A politika keze erősen beleér az újságírásba és ez nagy probléma, emiatt a hírközlés a politikai pártok viaskodásának csatamezejére vezet. Olvashatunk persze hasznos írásokat mindegyik oldalról témától függően, egyikről többet, másikról kevesebbet, de egyik oldal sem képes lefedni teljesen a valóságot. Egyik ezt mondja, másik azt. Ezért kell hát kezünkbe venni a médiát és ez a civil média.

A civil média lényege az lenne, hogy alapítani kell egy csoportot, ahol az emberek megoszthatják tapasztalataikat, történeteiket egymással. Több szem többet lát. Ez a csoport az élet minden területéből magába foglalna embereket, mint például orvosokat, szakácsokat, közgazdászokat, jogászokat, mezőgazdászokat, szakmunkásokat, rendőröket, katonákat, munkanélkülieket, alkalmazottakat, környezetvédőket, felszolgálókat, diákokat, sofőröket, stb... akik megosztanák egymással a személyes élményeiket,tapasztalásaikat.

Példaként említenék egy lányt, aki meg osztotta a facebook-on személyes élményét, amelynek a lényege az, hogy a nagypapáját nem látták el a kórházban, mert a migránsoké volt az elsőbbség és ennek meglett a szomorú következménye. Ő pedig felszólalt,hogy ez igazságtalan így. Ha nincs a facebook, akkor ez a történet sosem került volna a hallgatóság elé, mivel ezt a média sehol nem közölte le.

Ezért kellene az ilyen személyes tapasztalásokat összegyűjtenie egy csoportnak. A hasonló történetek megosztása arra is jó, hogy a többi ember erőt merítsen belőle, hogy legyen mersze kiállni az igazságért, mert látja, hogy másnak is sikerült, ezzel példát is mutatva embertársainak.

Gondoljunk csak bele, mennyire átfogó képet kaphatnánk az ország helyzetéről, ha tiszta betekintést nyerhetnénk az élet különböző területeibe, hogy azok valójában miként működnek, mik a hibái, milyen történések határozzák meg. Nővérek, orvosok tálalnának ki az egészségügy állapotáról, a mezőgazdasággal foglalkozó emberek arról, hogy fejlődik-e vagy inkább romlik a mezőgazdaság az adott országban. Szakmunkások arról, hogy érdemes-e ezen a területen elhelyezkedni, mennyire könnyű, vagy nehéz szakmunkásnak lenni. A szakácsok az éttermek működéséről, megfizetik-e őket rendesen, vagy mennyire kell agyon dolgoznod magad és még sorolhatnám. Hangot adhatnánk a minket ért igazságtalanságoknak. A mi kezünkbe kerülne a hírközlés. Minket, egyszerű polgárokat senki nem fizet, hogy hazugságokat terjesszünk. Persze provokátor, dezinformátor ügynökök mindig akadnak, de ahhoz, hogy sok ezer ember valóságról alkotott képét elferdítsék, ahhoz nagyon gatyába kéne szedniük magukat.

Ez a csoport erősítené egymásban a bizalmat és mivel az összefogás lenne az alapja, a széthúzással ellentétben, ezért a hatása a társadalomra közösségépítő lenne. A civil média egy lehetőség. Lehetőség a sok közül arra, hogy az elménket felszabadítsuk, visszavegyük azt a hatalom kezéből és a saját magunk urai legyünk. Úgy tudom, hogy ilyen csoport még nem létezik, bárki, aki úgy érzi, hogy van ideje, energiája, kedve és/vagy motivációja, hogy létrehozzon és vezessen egy ilyen közösséget, az bátran csinálja meg, mert ez hasznos tényező lenne a változásban.

Hegyi István

Szabó Kornél- Kerülőút a lényegig

Ez a mi korszakunk. Amiben átéljük a feleslegességet, hasztalanságot, tehetetlenséget.
Ugyan mi lehet a feladatunk? Ugyan mit tudnánk mi tenni? Egyszerűen belesüppedünk a nyúlós, ragadós kilátástalanságba.

Aztán ha haldoklottunk eleget, sírva a saját gondjaink felett, akkor vagy arccal fordulunk a mocsárba, hogy hamarabb vége legyen, vagy veszünk egy nagy levegőt, és erőt magunkon, aztán pedig kimondhatjuk:
- Keresek egy célt, amiért élhetek!
Keress! Vegyél példát a gyerekekről. Addig kérdeznek, kutatnak az ismeretlen iránt, amíg rá nem jönnek az értelmére. Hát Te miért nem? Lehet az életed értelme az értelemkeresés!
Legtöbben a keresés hiányában válnak önmaguk áldozatává. Nincs, ami motiválja őket. Lebegnek a semmiben, és amikor földhöz rántja őket a vérző mosolyú szenvedés, akkor azt mondják, hogy eddig és netovább!
Ez a döntés a lényeg. A kulcspillanat, amiben elhatározásra jutnak.
--

„Itt arról van szó, hogy ha ma este az ágyadra ülne a halál, és azt mondaná, "no fiam, jöttem érted!", akkor milyen lelkesen próbálnád lebeszélni, hogy elvigyen. Lehet, hogy csendben odasúgod neki, hogy "jaj, de jó, hogy jöttél, már alig vártalak, végre megszabadulok minden nyűgömtől!". Ez a nulla életkedv. De lehet, hogy azt mondod, nagyon lelkesen, hogy nekem még ezt és ezt kell csinálni, én még ezt akarom az élettől, ezt akarom a nőktől, még meg akarom szerezni a Nobel-díjat, könyvet akarok írni, s meggyőzöd a halált, hogy még várjon egy kicsit. Ha valami olyat csinálsz, amit élvezel, akkor nem akarod, hogy vége legyen.”

Feldmár András
--
Amit innentől fogva tesznek, az lesz az elemi kapcsuk az élethez. A gyerekkor ösztönös és lelkes keresését felváltja egy tudatos, józan, felnőtt keresés.
Eleink ebben szocializálódtak. Mert volt egy rendszer, közösségi kapcsolatrendszer, ami kialakította a helyes normákat, amiben szinte kizárt volt az önpusztítás, mint jelenség a fiatalok körében. Komolyabb nehézség nélkül lépték át a fent említett küszöböt, a gyermekkor és a felnőttkor határán.
A beavatás próbája volt ez. Mindenki ismer történeteket, meséket, amiben a főhőst próbára teszik. De valójában tudjuk, hogy ezek nem próbák. Nem kétséges a kimenetele, hogy teljesítve lesznek, hiszen így van elrendelve. Ha ezt a belátást nem öröklik a gyermekek valahonnan, akkor félni fognak a próbáktól. Félni fognak a sebesülésektől, fájdalmaktól, amik a próba során érhetik őket. A gyermekben helytelen frusztráció fejlődhet ki. Nem a várakozás feszültsége érinti meg őket a felnövés iránt, hanem a kínzó félelem, a fiatal és felnőttkor felelősségei iránt.
Az ilyen fiatal korlátolt. Olyan szűk határai vannak, amiben nem fér el kényelmesen, ezért rugdossa a kerítést.

Aki megpróbálja ezt úgy kezelni, hogy folyton javítgatja a kerítést és még meg is erősíti, mert így véli jónak az Ő érdekében, az egész egyszerűen téved.
Téved, mert a fiatalnak nincs szüksége a kerítésre, bármennyire is fél belőle kilépni. A kerítés lerombolása sem egy opció.
Ki kell emelni. Hagyni kell, hogy kiemeljék a már megismert lécek közül. Rá kell bízni azokra, akik be fogják avatni. Ők mutatják meg neki, hogy az ketrec volt az otthona és ezt most belátóan ki kell bővítenie. Nyitnia kell.

„Jól figyelj ide, fiam... korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet, hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod, mert esetleg nem lesz melletted senki. Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz, és nekem hiába nyivákolsz, ha elvágod a kezed, vagy elrontod a gyomrod. Ez mind a te magánügyed. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni, és pontosan rájössz majd, hogy mit lehet és mit szabad.”

Fekete István

Bele kell törődni, hogy számára nem ugyanaz a fontos, mint a gondviselő számára.
Érezzük a szó terhét igaz? Gond-viselő. Ettől kell elhatárolódni. Amint rálép az új világot jelentő küszöbre, a felelősség megszűnik iránta. Fontos megjegyezni, hogy a szeretet viszont nem!
Ahogy egészen kiskora óta hagyni kell a legtöbb dologban önállónak lenni a gyermeket, úgy erre az egy lépésre is Neki kell elszánnia magát. Nem egyszerű, hiszen a biztonságból vezet a bizonytalanságba a kapu, amin átlép, és gyakran vissza is esnek a gond-viselő karokba, akik mindent átvállalnak helyettük.
Ekkor kezd terjedni a méreg igazán a szívben. Semmi se lesz jó, se ennek, se annak nincsen értelme. Kifakul a világ, hiszen elemi vágy hajtja az önállóság felé, hogy Ő legyen az, aki miatt a dolgok megtörténnek.
De nincsen fa a kamrában, amivel tüzeljen. Nincs meg a feszültség, amivel táplálja az elhatározását, mert azt a drága, óvó gondviselő átvette. Viszont a félelem változatlanul szorongatja.

„Senki nem mondta, hogyan kell csinálni ezt. A felnőtt életet. Mármint azon túl, hogy innentől felelős vagy a tetteidért, fiam, meg hogy menj el a fodrászhoz most már tényleg, és hogy hogy néz ki az ünneplő ruhához az a tornacipő.”

Keresztury Tibor

Mindeközben a feszültség, amit átvett a gond-viselttől, Neki láthatóan nincsen hasznára, hiszen nem létezik az amibe bele kéne fektetnie. Állandó frusztrációt jelent benne, ami viszont lecsapódik a gyermekemberen, de nem helyesen.  
Végül vezethet jóra, hiszen az állandó veszekedések, konfrontációk, kompromisszumkeresések kiszakíthatják a punnyadt szenvedésben poshadásból, de ez a kapcsolatok egyértelmű romlásához vezet.
Keresni kell egy közösséget, ami felébreszti az önállósági érzését.

El kell mennie üres kézzel, hogy gazdagon térhessen vissza.

Szabó Kornél