S.D.- Szépség

A szépséget mindnyájan tapasztaljuk, éljük, mégis nehezen tudjuk megfonni, mit is jelent az esztétikum mélyebb valójában. Ez az alapvetés elmondható a legtöbb fogalmunkról. Próbájuk meg egy ismételt mély merülést végrehajtani a lét titkaiban, hogy felállítsuk pár alap szempontot, hogy ne csak éljük, hanem értsük is fogalmaink pontos jelentését. Ez segíthet lelki folyamataink nagyobb átlátására, kötődéseink és intuícióink megvizsgálására.

Mi a szépség tapasztalata? Milyen érzelmek játszódnak le bennünk? Mihez mérjük mi a szép, mi nem az?

A materialista álláspont a szépséget az objektív világ tapasztalataiból vezeti le. Véleménye szerint a szépségnek nincs realitása, az csak az ember önhazugsága, ami ösztöneinkben leledzik. Az álláspont szerint a szépség szubjektív, de vannak objektív alapjai, ugyanakkor azok mind a test valamely alacsony funkciójának szolgálói. A szépség fogalmiságát csak abban tapasztalják, hogy az élvezetet okoz az egyén számára, így eszközként szerepel az evolúció fegyverzetében, az által hogy az élvezet olyan életfunkciókhoz kapcsolódik, amik segítik az „önző gének” továbbörökítését. Ez a gyerekes és földhözragadt elképzelés könnyedén kizárható abból az alapvető tényből kiindulva, hogy azon lények, amelyek nem rendelkeznek értelemmel, és ez által a szépség érzetével, sokkal produktívabbak, és esélyesebbek az állítólagos „versenyben a túlélésért”. Ez által nincs, mi mozgassa az evolúciót tovább menetelét, főképpen nem a bonyolultabb, és egyben gyengébb struktúrák felé. Itt megjegyezendő, hogy a mai felfogás már törvényszerűen kezd elhajlani a földi síkról, a sokkal aljasabb démoni behatások felé, így sokszor már az anyag központú, tudományos megállapításokat is semmibe veszik, ahogy közelednek a sokkal szubtilisebb alvilágiság felé. A materializmus, bár ez volt a kezdete az istentelenség megjelenésének, nem a legvége a hanyatlás kálváriájának, ezt sose feledjük.

A szépség lényegét sokkal idealisztikusabb felvetések között kell keresnünk. Először le kell fektetnünk a tényt, miszerint a szépségnek egy objektív talajban kell gyökereznie, amely meghaladja a világ korlátait. Ez ahhoz szükséges, hogy egyáltalán beszélni tudjunk reális értékekről. Ha ezt az alapvetést elvetjük, azt kell megállapítanunk, hogy a szépség csak szubjektív látásmód, és ezt a kérdést nem úszhatjuk meg az értékek evolúciós, vagy természetben gyökerező szemléletével, hiszen egyik sem rendelkezik a szükséges mozdulatlan örökkévalósággal. Semmi sem lehet végső forrása valaminek, aminek szintén van végső forrása.

Mégis azt tapasztaljuk, hogy vannak, akik a miénkkel eltérő véleményen állnak, mást tartanak szépnek, mint mi. Például van olyan ember, aki örömét leli abban, hogy kínozhat élőlényeket, ő azt vallja hogy ez egyfajta szépség. Mégis az emberek többségéből ez ellenkező érzelmeket vált ki. Ebből az következik, hogy nem minden szépség, amit élvezetként élnek meg. A szépség, bár élvezettel járhat szemlélete, független az attól. A szépség csak jó lehet.

De mi az, ami jó?

A jó az érték, ami valami magasabból ered. Istentől. Isten nem jó, hanem maga a jóság. Nem egy tulajdonsága, hanem eleve ő ad értelmet annak, mi az ami jó. Isten az egyetlen örökkévaló, amiben az érték realitást nyerhet. A jó azért jó, mert a létre mutat, míg a rossz a lét ellen viaskodik. Nem ismerjük a teljes jóságot, csak annak megnyilvánulását a teremtett világban. És itt kell a szépséget kétfelé bontani.

Van egy valódi szépség, ami Isten megnyilatkozása a világban, ez szüli az értékeket, ami hozzá tartoznak Isten szeretetéhez. Mivel maga Isten a forrásuk, ezért céljuk és lényegük szerint örökkévaló felé mutatnak.

A másik szépség a nem-létbe leli gyökereit. Feltételes szépség, ami az egyéni érzékiségben kapcsolódik. Személyiséghez és világi korlátok köré szorított, és mindig egy alsóbb ráhatás kiváltója. Célja nem más, mint az elmúlás, a nem lét.

Ezzel a megállapítással ráébredhetünk, hogy a tiszta szépséget nem tapasztaljuk a világban, csupán megnyilatkozott darabjait. Legtöbbször csak Isten teremtésében megnyilvánuló szimbólumai, amit szépnek találunk. A szépség a lélek vágyakozásában ragadható meg Isten felé. Ezt érezzük, amikor az Isten teremtésének tárgyaiban leljük csodálatunk, ami egyértelmű „jelzőtáblák az ég felé”.

Ez egy merőben más észlelés, különbözik a bűnös hajlamok hamis szépségétől. A szép nem egyértelműen könnyű, legszebb formájában pont hogy a legmegpróbálóbb helyzetek mögött sugárzik. Itt csak gondoljunk a golgotára. A szörnyű kínszenvedésre, a legszégyenteljesebb megaláztatásra, amint elszenvedett a legszentebb. Mégis ez a világ legnagyobb szépsége is egyben, hiszen Isten így adta magát érettünk, bűnösökért. Ugyan itt egyértelműen megmutatja magát a Sátán szépsége, csak gondoljunk a gúnyolódók örömére, a szadisták ostorcsapásaira.

Végsősorban meg kell vizsgálnunk egy fontos nézőpontot, miszerint bár Isten alkotói szépsége megnyilvánul a teremtett világban, azok gyökerük nélkül nem érnek semmit. Nem véletlen hogy az evangélium felszólít a világ szükségszerű megtagadására. Ez nem csak minden rosszra, és kellemetlenre vonatkozik, hanem végső soron a szépségre is. Fel kell ismerni, hogy a világ minden szépsége alávetett a múlandóság kereteinek, így a teremtett szépséget nem is tekinthetjük a mélyebb értelemben vett realitásnak. A helyes szépségperspektíva csak Istenhez vonatkoztatva gondolható el.

S.D.

Horváth Martin- Demokrácia siratás árnyoldalai

A demokrácia féltése és siratása mondhatni már trend, egy divat a baloldali, liberális körökben. Egyszóval a demokraták körében divat a saját maguk rendszeréért vészjóslóan károgni folyton folyvást. Annak, hogy a demokrata és a baloldali és liberális jelzők kéz a kézben járnak leginkább az-az oka, hogy csak ezek az ideológiák képesek komolyan venni a demokráciát. A jobboldal szellemi gyökereinél fogva nem lehet a demokrácia híve. Jó-jó tudjuk, hogy annak a híveinek mondják magukat,  de ez azért van mert vagy nem jobboldaliak valójában, mint Nyugat Európa „jobboldalinak” gúnyolt mérsékelt liberálisai, vagy a fojtogató, mindent ellehetetlenítő liberális média és gazdasági hálójával átszőtt közéletben csak így akarnak életben maradni, miszerint a demokrácia híveinek mondják, tettetik magukat. Utóbbiak vélt vagy valós rejtőzködő, sötétben bujkáló ellenforradalmár rémképe miatt alakult ki a demokráciáért aggódás rendkívül káros és egyébként paradox trendje.

A demokrácia ugye a „démosz” görög szóból ered, vagyis magyarul a nép uralma. Arról, hogy miképpen uralkodik a nép, illetve tud-e egyáltalán a nép uralkodni, már az ókorban is megoszlottak a vélemények. Platón például a „csőcselék uralmának” definiálta ezt a társadalmi rendszert és hozzá hasonlóan vélekedtek sokan a manapság sokat idézett nagy gondolkodók közül. Igen nehéz kérdés előtt állunk, mert először is egy tömeg, ami a legkevésbé sem homogén, miképpen uralkodik? Uralkodni ugye annyit tesz, mint egy akaratot érvényesíteni. Milyen akaratot érvényesít a nép, aminek majdnem minden tagja mást akar? Ha még azt is vesszük, hogy közel azonosat akar egy része, sőt a többsége is akár, akkor sem az egész nép. Márpedig ha a népnek egy kicsiny része is akad, aki nem ugyanazt akarja, mint a többség, akkor már is nem nevezhetjük a nép akaratának. Maximum a nép többségének akaratának. Ebben az esetben viszont a nép kisebb része ezt, a többség diktatúrájaként fogja megélni. Vagyis a demokrácia is a diktatúra egy formája csupán. Ez abban az esetben szűnne meg, ha minden egyes ember ugyanazon a véleményen lenne. Ez magától, organikus módon sohasem következik be. Viszont erre lettek kitalálva liberálisék, akik a média, a filmek, a sorozatok, a zeneszámok és a divat világával csavarhatják egy irányba a tömeg véleményét. Az pedig, hogy ez manipuláció és véleménydiktatúra már más kérdés. Ha pedig ez a vélemény formáló fegyver kicsit is kiesik a kezükből, akkor farkast kiáltanak és a demokrácia szent eszméjét siratják.

Persze, amit a liberálisok az erőszakos véleményformálással tesznek valójában megint csak a demokrácia szembeköpése. Az nem a nép akarat megnyilvánulása, ha a nép úgy akar valamit, hogy aljas manipulációval terelik az adott véleményre. Ez bújtatott diktatúra. Valójában akkor képviselnék hitelesen a demokráciát a demokraták, ha elfogadnák azt a véleményt is, ami nekik nem tetszik. Ismerjük Szókratész halálának történetét. Szókratész úgy gondolta, hogy „a rossz törvényt is be kell tartani”. Végül őt istenkáromlás vádjával halálra ítélték, s bár tanítványai megszöktették, félúton visszafordult, mert az elvei ezt követelték. Hiába nem volt igaz a vád rá, az elvei hitelességét azzal menthette meg, ha még is elszenvedi a következményeit, hiszen a rossz törvényt is bekell tartani. Szókratész végül maga itta ki a méreggel teli kelyhet. Ezzel arra utalok, hogy a demokraták akkor lennének valójában demokraták, ha elfogadnák azt is, hogy a nép- legalábbis többsége- nem akar demokráciában élni. Mert hát a nép akarata szerintük szent, és ha a nép úgy dönt, hogy nem akarja, hogy az ő akarata legyen szent, akkor- bár paradox mód- a demokratáknak el kell fogadni ezt. Ameddig nem fogadják el és aljasabbnál aljasabb eszközökkel próbálják manipuláni a társadalmat egy azonos vélemény felé, addig nem demokraták. Még csak nem is liberálisok, hanem marxisták.

Amikor pedig a sajtószabadságot siratják a balos-liberális demokraták, akkor nem történik más, minthogy valaki ugyanúgy él vissza a demokrácia álcájával, ahogyan ők. Csupán más ideológia szellemében. Évtizedekig a liberálisnak mondott vélemények mesterségesen, pénzügyi és politikai taktikákkal voltak túlsúlyban a sajtóban. Amint ez az egyensúly nem, hogy átbillen, hanem csak kiegyenlítődik rögtön fasizmust és nácikat kiáltanak. Olyannyira megkergülve, hogy nem veszik észre, hogy ők viselkednek diktátor módjára mikor képtelenek elviselni más véleményeket a magukén kívül. Végül odáig fajulnak, hogy akár sajtóorgánumokat égetnek nyilvánosan, pont, mint a nácik.

Persze nem csak ők, maguk válnak azzá, amit veszélynek kiáltanak. Hanem indirekt mód az állandó károgásukkal idővel elő is idézik azt. Egyszerű példa: Van egy klasszikus rasszista vélemény, miszerint a feketék intellektuálisan más szinten állnak, mint a fehérek. A demokrata nem megy bele ebbe a vitába valamiért, helyette tudomást sem szeretne venni arról, hogy léteznek rasszisták és a vita helyett inkább ellehetetleníteni akarják őket. A vitát pedig kifordítják, és azt állítják, hogy a szélsőjobb szerint a feketék nem is emberek. Ők a demokraták pedig azt mondják, hogy ők is emberek. Felvázolnak egy olyan ellentétes véleménypárt, amiben a többség tagadhatatlanul velük fog egyetérteni. Vagyis ha az ellentétpár az, hogy a feketék emberek-e vagy sem, tagadhatatlan, hogy azzal értenek egyet, hogy emberek ők is. A probléma, hogy a vita és a felvetés nem ez volt. Persze ezzel elfedik az egész valódi vitát a demokraták és maguk mögött tudhatják ezzel a retorikai csellel a társadalom többségét. A legveszedelmesebb gond akkor következik, mikor a demokraták hitele elkezd csökkenni, mint napjainkban is szerte a világban. Mert amint az emberek többé nem hisznek a liberálisoknak és demokratáknak, nem elkezdik az elfedett vitákat feltárni- mint jelen esetben a feketék intellektuális képessége a fehérekhez mérve- hanem azonnal az ellenkezőjére állnak, mint amit a demokraták képviseltek. Csak, hogy annak az ellenkezője, amit ők mondtak ezzel kapcsolatban, az az, hogy a feketék nem is emberek. Így teremtenek meg egy gyűlölettel teli frusztrált tömeget, ami rosszabb és veszélyesebb nézeteket vall, mint amitől eredetileg féltek. Így ha addig nem is voltak nácik, most már lesznek. Az pedig, hogy a fele még csak a nácikról sem igaz, amit állítottak megint mellékes. Ha a liberálisok utálták a nácikat, és a liberálisoknak nincs igazuk- gondolja a tömeg- akkor automatikusan vallani kezdi azokat, amiket nácinak hisz. Hangsúlyozom hisz! Hiszen az csak egy torz liberális rémkép volt. Amit pont ők élesztettek fel mocskos taktikázásukkal és szabadítottak rá a világra. Nem szép jövőkép. Talán kicsit költői túlzásokkal is van tele, de nem alaptalan. És nem kéne, hogy ez legyen a vége.

Horváth Martin

Hegyi István- A hazugság

Mindenki tudja mit jelent igazat mondani és mit értünk hazugság alatt, viszont kevesen gondolkodnak el igazán, filozófiai mélységében.

Ahhoz hogy megértsük a hazugság természetét, az igazságét is meg kell. Honnan tudjuk, hogy valami hazugság? Onnan, hogy ismerjük az igazságot. Honnan tudjuk, hogy valami szép? Úgy, hogy tudjuk, mi a csúnya.

Tehát aki nem ismeri az igazságot, az a hazugságot sem ismeri fel. Így tud a hazugság igazságként
mutatkozni. Számtalanszor megtagadja az igazságot és az ember nem tudja felismerni a rengeteg hamis valóság közül, az igazit. Olyan ez, mint a hollywoodi filmekben, mikor a fő gonosz egy mágikus trükk segítségével megsokszorosítja magát, hogy a főhősünk ne tudja melyik az igazi és találgatva csapdos a kardjával, mire végül hosszasan eltöprengve, megtalálja a valódit.

A hazugság egy tagadás. Mivel valamit tagadnia kell, így igazság nélkül nem létezhet. Ezért is hazugság a hazugság, s nem pedig igazság. Vajon mi lehetett az első hazugság? Mivel a hazugság egy tagadás, akkor igazságnak kellett léteznie először és ebből az igazságból születhetett egy tagadás, amely, azóta is folyamatosan tagadja az igazságot.

Az igazság, hazugság nélkül is létezik. A hazugság, igazság nélkül értelmét veszti. Ha nincs mit tagadni, létezni sem tud, mert igazság sosem lehet. Na de valójában, mi a hazugság és mi az igazság? Az igazság a valóság, mert a valóság igaz. Nem tagad, egyszerűen csak van, tehát létezik. Az igazság a létezés, a létezés pedig örök, mert valami mindig is létezett.

A hazugság a valóság sokszorosított, hamis utánzata. Értéktelen bizsuk. Egy félrevezetés, amely tévútra csalja az embert. A félrevezetett ember hazugságban él, tehát tagadásban. Tagadja az igaz valóságot. Lényegi alapja a megtévesztés. Önmagában senki sem választaná azt, hogy hazugságban éljen, ezért a hazugságnak mindig másnak kell mutatnia magát, mint ami valójában. Álarcot kell viselnie. Olyan, mint egy folytonosan változó alak a sötétben. Nem látod meg teljes valójában, mert meghatározhatatlan forma. Álarcok egész tárháza van a szekrényében és mindig másikat vesz fel. Az igazság viszont maga a tökéletes forma. Láthatod eredeti alakjában és megcsodálhatod.

A hazugság csalfán licitál. Csak úgy nyerhet, ha többet ígér, mint az igazság. Többet, mint amit kínálni tud. Ravasz és hitető. Ezért választják oly sokan a hazugságot. A hazug ember, negatív szellemi energiák kútjából merít. Aki hazudik, a valóságot tagadja. Nem akarja elfogadni az igaz valóságot. A hazugság egy délibáb. Hamis káprázat csupán. Gyönyörű távoli képet mutat, amely homályos, és hiába rohan felé az ember, az mindig ugyanolyan távoli marad.

Az igazság és a hazugság természete mintaként mutatkozik a teremtés nyelvében. A matematikában mindig egy helyes megoldás létezik és végtelen számú helytelen megoldás. A hazugság maró sav. Örökös harc ez, ahol a hazugság, természetéből kifolyólag, folyton marja az igazságot, mint ahogyan a kígyó marja Isten munkáját. Az igazságnak korlátai vannak, határok között mozog. A hazugság viszont korlátlan és határtalan. Az igazság egy meghatározott szakasz. A hazugság a végtelen hosszúság.

Az igazság az élet értelme. A hazugság irigységből és utálatból fakad, igazságnak rút. Az igazság állandó, keskeny út, hazugság folyton változó, széles út. Az igazság objektív létező, a hazugság szubjektív, ezerarcú.

A Bibliában így írnak a hazugságról:

„Ti az ördög atyától valók vagytok, és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.” – János evangéliuma 8:44

Tartsunk hát ki az igazságban és ne hagyjuk, hogy az ezerarcú hazugság elhitessen és félrevezessen bennünket.

Hegyi István