Horváth Martin- A szokás hatalma

Kellemes Adventet!- szólt a lelkész még az udvarban nekem búcsúzáskor. Sokáig töprengtem, mitől is lesz kellemes egy advent. Vagy mitől nem? Sőt, mi egyáltalán ez az advent? Jó-jó persze, tudom nagyjából keresztényként mi az advent, de ha meg kéne indokolnom miért van, honnan jön és egyebek, már én is bajba lennék. Pedig aztán én nem szoktam belenyugodni csak úgy dolgokba, hogy „most ez van”. A karácsony, a húsvét, de még augusztus 20. alkalmából is kutattam honnan erednek és miért jöttek létre. Cikkeket is írtam mindegyikről, lehet fellelhetőek, de az is lehet az internet elnyelte őket már.

Mindenesetre emlékeztetőül: a karácsony, bár Jézus születésének az ünnepe eredetileg, valójában fogalmunk sincs, hogy mikor született Jézus. Amennyit biztosan tudunk, hogy nem decemberben. Azonban a korabeli, pogány Európában ekkor ünnepelték a rómaiak Mithrász születését (december 25.) és az összes többi nomád nép- beleértve a magyart is,- ilyentájt tartották a „fény ünnepet”. Ezt nevezték a magyarok úgy, hogy „karacsun”, és innen is ered magyar neve a karácsonynak. A Fény ünnep nem állt másból, minthogy december 21-22. környéke a téli napforduló. Vagyis e nap után, minden perccel egy kicsit tovább van világos. Egy szakrális tartalma is volt ennek a fény és sötét szimbolikájában. A fény diadalt arat a sötétség felett. Vagyis a jóság, végül mindig legyőzi a gonoszt. Pompás alapozás, hogy az egyház rátegye az ő fényességének, Jézus Krisztusnak születésének ünnepét erre az időpontra. Nem is állt messze a pogány verziótól, hiszen maga a Szentírás is fényességnek tartja az Igét, és a gonosz fölötti diadal a világban, akkor kezdődött, mikor Isten emberként megjelent fizikai testben. Aztán persze a felvilágosodás után minden „szakrális” maszlagnak bélyegzett tényezőt igyekeztek kigyomlálni a társadalomból, így nem maradt más, minthogy a materialisták is kivegyék az ünnepből azt, amivel azonosulni tudnak még az emberek, de már nem mutat Istenre. Meg is volt a logika: micsoda Isten a Biblia alapján? Az Isten szeretet! Óh, ez nagyszerű, ha a szeret Isten, akkor nem kell túlbonyolítani, legyen ez a szeretet ünnepe. Aki nem hívő az is szeret, meg őt is szeretik, aki hívő meg tudja, hogy Isten maga a szeretet. A kecske is jól lakik meg a káposzta is megmarad gondolták. És legfőképp, nem kell konkrétan Istenről, meg megváltóról, meg ilyen „baromságokról” beszélni a karácsony kapcsán.

Így jutottunk el, a mai ünnepi, fényes, „csilli-villi” forralt boros, posványos slágerekkel és filmekkel megtelített, ajándékozós, családi közös kajálások ünnepéhez. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha a „szeretet ünnepe” ideálisan is sikerül, tehát mindenki együtt van, mindenki boldog, mindenki örül az ajándéknak és egymásnak, az is mennyivel silányabb és hitványabb, bármelyik szakrális tartalmú elődjénél. Ha nem is Jézus megváltására utaló jeleket nézem, de az eredeti pogány fény ünnepet, ahol a jóság törvényszerű diadalát éltették a gonoszság felett, mennyivel szebb, tartalmasabb, mennyivel több érték rejlik ezekben, mint egy tökéletes családi összejövetelben. Tehát a legtökéletesebb mai karácsony is szánalmasabb, a legtökéletlenebb szakrális karácsonnyal szemben. Az más kérdés, hogy még ez a „szeretet ünnepe” lagymatag mázas alkalom a legtöbb helyen nem is sikerül sem szeretetteljesre, sem őszintén boldogra.

De hagyjuk is ezt! Mindenki tudja, hogy a legtöbb helyen ma már stressz, meg felfordulás, meg álszenteskedés és nyűg az egész ünnep. De nézzük meg milyen tényleg akkor is ha ideális. Meg akarom mutatni, hogy ha mindenki együtt van, szeretjük egymást és őszintén örülünk egymásnak, ez még akkor is hitvány. Persze nem az hitvány, hogy szeretjük egymást, meg őszintén örülünk is egymásnak. Ezek mind pozitív és nagyszerű dolgok. De ebben a formában még is sanyarú. Hányszor halljuk, hogy „legalább ilyenkor együtt van a család”. Legalább! Ízleljük ezt a szót. Szomorú egy szó a „legalább”. Azt sugallja, hogy általában a helyzet siralmas, de van azért egy picike pont, amikor annyira nem és abba a picike pontba kapaszkodunk. Két verzió van, amikor a család együtt van „legalább ilyenkor”. Az egyik, hogy a társadalmi nyomás megköveteli, hogy ezeket a szokásokat betartsuk. Meg kell ünnepelni, a névnapot, a szülinapot, a karácsonyt stb. Aztán ugyan már hogy nézne ki, ha mi kilógnánk a sorból? Ez az egyik, sőt a legelterjedtebb verzió. Ebben érezzük, hogy kényszeres, őszintétlen és inkább ne lenne az egész, ha csak ezért van. Aztán ott a pozitívabb verzió, amikor a család tényleg úgy érzi, hogy szeretik egymást, együtt akarnak lenni, őszintén, önszántunkból. De ez a nyomorult világ nem engedi. Nem engedi a munka, a kötelességek a sok teendő, a megélhetésért való állandó robot és a távolság is, ami szétszakított minket akár. De legalább(!) az ünnepnapokon ráérünk. Persze érezzük azért, hogy ha rajtuk múlna lehet nem csak ilyenkor találkoznának, sőt lehet nem is ezekben az időpontokban évente. Csak hát az állam és a vállalatok rabláncain függő életünk, teljesen ki van szolgáltatva ezeknek a tényezőknek. A szabadidőnket nem tudjuk beosztani magunktól. A törvények,a  cégek, az állami intézmények előre megírják nekünk mi a menetrend. Megadja melyek a szünnapok, azt is, hogy milyen ilyenkor a közlekedés és a nyitva tartás is. Aztán gazdálkodjon mindenki ezzel szabadidőként ahogy akar. Olyan, mint a börtönökben a látogatási idő, mikor fél órára lehet az üveg mögött beszélgetni. De csak is az előre megszabott időközönként, az előre megszabott időkeretben. Valójában ünnepekkor rá kell ébrednünk, hogy egy rohadt börtön az életünk. A bürokratikus intézmények és gazdasági körök kegyetlen celláiban élünk, és néha, megszabott ideig a szeretteinkkel is lehetünk. Megengedték. Legalább ilyenkor. Ha egy börtönben a fogoly azt mondja az üveg mögötti heti félórás beszélgetéseiről, hogy „legalább ilyenkor a szeretteimmel lehetek”, érezzük benne a sanyarúságát, a kényszerűségét és a szomorú „legalább” jelentését. Nos, a karácsony, a húsvét és az összes „legalább a család ilyenkor együtt van” alkalom, ugyanilyen sanyarú, keserű, kényszeres és szomorú.

A rendszeresség, a programszerűség, az előre eltervezettség a legtöbb esetben öl! Megöli a lelket. Isten a szeretet. Ebben igaza volt a felvilágosodáskor is az ünnep relativizálóknak. A valódi isteni szeretet pedig olyan, hogy nincs logikus magyarázat rá. Ennek a szeretnek nem kell sem alkalom, sem keretek, sem ajándék, sem program. Ez a szeretet jön, hat és kimutatódik. Ha le nem fojtják, ha meg nem gátolják. Ezt a szeretet nem lehet ünnepi keretek közé szorítani, nem lehet naptári időpontokhoz kötni, nem lehet megszabott családi programhoz és helyhez kötni. Mert ha megpróbáljuk meghal. A valódi szeretet előtör és áthatol mindenen. Ha a szeretet munkál, naptári időpontokkal és szánalmas ránk kényszerített rendszerekkel nem törődik. Ha valaki valakit szeret, az látni akarja és látni is fogja a másikat. Ha egy családban, baráti körben tényleg őszintén szeretik egymást, akkor július 23.-án meg szeptember 2.-án is összejönnek egymásért, ha a szeret ezt kimunkálja a szívükben. Ha adni akar valaki valamit a másiknak, mert olthatatlan vágyat érez rá, szeretetéből fakadóan akkor nem vár rá karácsonyig, sem szülinapig, sem más előre megszabott időpontig. És ha emiatt nem sikerül összeülni karácsonykor, vagy szülinapon? Vagy emiatt már nem tudunk adni semmit karácsonykor, vagy szülinapkor? Kit érdekel? Hát szeretjük egymást! Annyira, hogy a megszabott társadalmi kereteket is felrúgtuk érte, hogy áthatoljon és hasson ez a szeretet bennünk. Ha még is frusztrál minket, hogy „ilyenkor pont” nem tudunk adni, vagy összejönni, az a társadalmi nyomás, a másoknak való megfelelés érzete, a tudatalattinkból. De, aki szeret, igazán szeret, Krisztusi agapéval szeret, azt ha valami nem izgatja, akkor ezek a szokások, meg a külsőségek. Ezt vegyük észre a mézes-mázas ünnepnapok alkalmával. Ez jusson eszünkbe, ezen gondolkodjunk el. „Legalább ilyenkor”.

Horváth Martin

A Viszkis- Első filmkritikánk

Sárkány Zsombor- STALKER ajánló

1971-ben Arkady és Biros Strugatsky által szerzett „Piknik az Árokparton” című tudományos fantasztikus regény, igen érdekes világot tárt fel a képzeletünk előtt. Egy világot ahol az emberiség nem is olyan fontos az univerzumban, ahogy azt sokszor hisszük magunkról. A regényben a földre látogató idegenek ugyanis, nem veszik a fáradtságot, hogy felvegyék a kapcsolatot velünk. Csak megpihennek és már indulnak is tova, szemetet és kérdéseket hagyva maguk után. A cím is árulkodóvá válik, ahogy a regény egyik karaktere el is mondja; az idegenek látogatása számunkra olyan, mit az erdő állatainak a piknikező család. Az állatok nem értik motivációnkat, és számukra felfoghatatlanok az utánunk maradt tárgyak. Ez az érzés az ami egyedülállóvá teszi a művet és az abból jóval később kivirágzó szubkultúrát, a hátrahagyottság, inszignifikáns létezés és a tengődést a tudatban, hogy valakik számára nem vagyunk különbek minden civilizációs teljesítményünkkel együtt, mint egy kisegér vagy egy őz a mezőn. 

Az idegenek után maradt veszélyes anomáliákkal és furcsaságokkal teli övezet ezután lezárásra kerül a különböző államok kormányai által, és létrejön a STALKER univerzum minden darabjának alapja a „Zóna”. A Zóna ami csodás kincseket és felfoghatatlan veszélyeket rejt magában, amiket csak az avatott ravasz fickók a sztalkerek tudnak kiaknázni és elkerülni. Persze, csak miután túljártak a Zónát védő hatóságok eszén. És ezeken felül az Zóna az a hely, ahol az ember igazán magára maradhat, ahol igazán szembe nézhet a saját lelkével. A Zónában megmutatkozik az ember igazi valója, lehull minden társadalmi maszk és mindenki tisztán azzá válik, ami valójában. A sztalker így többé lesz, mint puszta kincsvadász vagy kalandor. A regényben bemutatott apró furcsaságok sora, ami a zónára jellemző, az onnan származó tárgyi leletek és pusztán a légkör, a Zóna részévé teszi annak ismerőjét a szalkert. A lélek kiüresedése és megtisztulása örökre befolyásolja a karaktereket és végcéljaikat.

Ezt a koncepciót remekül alátámasztja az 1979-ben Andrej Tarkovszkij által jegyzett film, ami a világ központi figurái után egyszerűen a „Sztalker” nevet kapta. A film elszakadva a regény cselekményétől, pusztán a zóna lényegét ragadja meg. Hosszú csendek és lassú tempó teszi lehetővé, hogy saját belső világunk nyíljon meg előttünk. Épp ezért nehéz objektívan beszélni a filmről. A három zónába látogató fő karakter azonban mindenki számára felismerhetően hordozza az emberi szellem, lélek és értelem hármasságát. Egy író az ihletettséget vagy annak hiányát, a humánumot hozza magával. Egy tudós az értelem világát hozza magával, a számítást és a szándékot. Az őket kalauzoló szatlker pedig nem mást mint a hitet, a lélek intrikáit és a bizalmat valami felettünk álló nagyobb dologban. Láthatjuk mindhármójuk nagy pillanatát és bukásukat is. A Zóna megmutatja az embernek, pusztán az egyik aspektus nem elegendő a boldog létezéshez. A Zóna csendes világa viszont örökre megváltozott egy évtized múlva.

1986-ben a Csernobili atomerőműben egy rosszul elsült kísérlet katasztrófába torkolt. Az automatikus vészhelyzeti rendszerek leállítása és a reaktor teljesítményének növelése során kiszaladt a technikusok kezéből az irányítás, és az erőmű lángba borult. Nagy mennyiségű radioaktív izotóp került a környezetbe ezzel téve lakhatatlanná a várost és környékét. Kordon emelkedett, és emberi tragédiák és hősies áldozatvállalások ezreitől kísérve, Pripyat városa kiürült és csend borult rá. A fájdalmas esemény után maradt lezárt terület azonban, kísértetiesen emlékeztetett magára a Zónára. Mintha valami groteszk módon a sors lemásolta volna a regény színhelyét. A láthatatlan misztikus erő, ami csak a beavatottakat kíméli meg a biztos pusztulástól és átjárja a Zónát, teljesen jól megfelelt a kikerült izotópok által lehelt, radioaktív sugárzásnak. Az eltorzult természet, a vörös erdők, a DNS károsodás szomorú következményei, a torzszülöttek, valóban egy szürreális és misztikus helyé tették az atomerőmű körülötti védősávot. A hasonlóság a képzeletbeli hely és a valóságba született mása között, olyan nagy volt, hogy sokan, köztük magam is úgy láthatták, mintha a katasztrófa ihlette volna a regényt. Amikor először fedeztem fel a két dolog közötti több mint tíz éves eltérést, a hideg futkosott a hátamon.

A 21. század kultúra hordozója, a videojáték ipar már ezt a furcsa keveréket vette alapul a maga STALKER adaptációinak elkészítésekor. A történelmi esemény és a fikció keverékéből megszületett a sokak által jól ismert trilógia. Egy akció kalandjáték keretei közt, az interaktivitás eszközével, igazán átélhetővé vált az ebben a világban oly fontos atmoszféra. Azonban a szörnyszülöttek és a zónát ellepő frakciók közötti háború alatt, mégis megmaradt a lényeg. A Zóna csöndjét a fegyverropogás se törhette meg. A videojátékok azért bizonyultak ilyen fontosnak, mert végtére is a STALKER világa ezáltal vált kulturális jelenséggé, különösen itt keleten, a volt szocialista országokban. A cikk elején említett hátrahagyottság és a fölöslegesség érzése, egyfajta kiábrándultság, különösen jellemző térségünkre. A Zóna világa sok fiatal lelkében pendítette meg a közös sors és az üresség húrjait, ezáltal képezve külön szubkultúrát.

Aki szeretne belépni egy fájdalmasan ismerős tükörvilágba, ahol a lélek felfedi önmagát, és számtalan veszélyen át eljuthatunk saját énünk legmélyére, annak jó szívvel ajánlom a STALKER világát.  

Sárkány Zsombor

Novemberi adásunk! Környezetvédelem, zöld politika

Szabó Kornél - Elfáradt szellemek

Szemben ültek egymással. Hatalmas ablak tárult ki a városra, ahol látszottak az ebédelni siető emberek. Sokféle vendéglő közül választhattak, szinte minden nemzet képviseltette magát itt. Egy volt ezek közül az is amelyikben ültek. Három személyes volt a teraszos szoba, amit kiválasztottak, csak ez az egy volt szabad, ahol lehetett dohányozni is. Elégedetten pöfögtették szivarkáikat, és kortyolgatták az olcsó bort mellé.

- Tudod haver, ha valamikor öngyilkos leszek, akkor biztos, hogy innen ugrok ki.

A haver, jobb szemöldökét durván felvonva, és szája sarkával fintorogva jelezte, hogy nem érzi ideillőnek a mondatot. Aztán kisimult az arca, a füstöt az orrán kifújva hátra hajtotta fejét a párnaként oda készített kabátjára.

Mindig belement a játékba.

- Miért pont innen? – kérdezte gúnyos kíváncsisággal.

- Mert itt mindig jól érzem magam. Nem kéne azon rágódnom, hogy csak azért nem csinálom, mert gyáva vagyok. – közben mosolygott és elnyomta a csikket.

- Mivan? Gyáva vagy te mindenhogy! Aki öl az gyáva, megmondta Géza nagybátyám is. Egy hülye beszari, aki másokra tuszkolja a marhaságait!

- De hát, ha boldog vagyok amikor megölöm magam akkor nem lehetek gyáva. Az bátorság! – szorította meg kezével az úgy asztal szélét, hogy kifehéredtek az ujjai.

- Aha, naná! – röhögött fel. Sekélyes egy idióta vagy te barátom. Ha boldog lennél akkor miért akarnál egyáltalán meghalni? Hm? Megmondom. Lószarért nem akarnál meghalni! Hányszor kell még elugatnom? Már lassan hívhatnál Bodrinak is.

- Fülesnek hívnálak.

- Befogod a pofádat! – kiabálta, de a végén már nevettek.

Egy kis ideig csendben ültek a felszolgáló pedig közben kihozta az ételt. Rizs volt és csirkemell. Elosztották az adagot egymás között és nekiláttak enni.

- Tudod – közben leöblített egy falat csirkét borral – azért mondom ennyiszer, mert tényleg nem értem. Mi zárja ki azt, hogy boldogan ugorjak le innen?

- Nah. A francért nem tudod otthagyni azt a redvás gyárat. Teljesen megzakkansz tőle.

- Ez van. Szóval?

- Mit szóval? Hagyd ott, legyél boldog, aztán újra tárgyaljuk. – tüntetőleg meglengette az életlen kést a kezében.

- Pff. Nem lehet veled filozofálni se. –kitekintett az ablakon miközben pár szem rizs kiesett a motyogó szájából.

- Itt döglődsz, miközben eszünk, és válaszoljak a – vett egy nagy levegőt.

Na jó. Azért nem, mert a boldogság fogalma nem lehet idegen az élettől. Boldogságot csak akkor érzünk, ha élünk. És nem tudsz boldog lenni úgy, hogy öngyilkosságra készülsz, mert valójában már azelőtt halott vagy, hogy megtennéd. Az nem élet, ami csak a halálra figyel.

- Akkor miért van az, hogy boldog vagyok amikor arra gondolok, hogy kiugrok?

- Mert egy retardált állat vagy! Logikai alapon kérdezel és az érzéseiddel cáfolsz meg. Ha tényleg kutya lennék, akkor most rászarnék a lábadra!

- Na de Füles!

- Kuss, most már nem vicces.

Többféle szempontból érdemes megközelíteni az élet - halál témáját, és mindig csak egyből érdemes vizsgálni. Ez még csak egy bevezető szintjét sem éri el, inkább csak kedvcsinálónak szánom.

Amikor spiritualitásról beszélünk akkor a fenti témát jelöljük meg vele, hiszen ami a spiritus, pneuma, vagy szellem, az eleve ember örökkévalónak hitt része, ami nincs kitéve az anyagi romlásnak.

Ha keressük, akár közhelyesen életünk értelmét, akár küldetésünket, feladatunkat, igánkat, keresztünket, helyünket, lelkünket stb. akkor menthetetlenül találkozunk a sors, végzet, törvény, misztikum, elrendelés, szabadság, igazság, talány, élet, halál szavakkal is. Ezeken kívül még sok más hasonló kaliberű elvont fogalommal is. A fogyasztás orientált ember számára ez a „bullshit” kategória nyilvánosan. De nem nyilvánosan előveszik a tabu szelencét és nagyot szippantanak belőle alkalomadtán. Azért fontos a fogyasztás orientált, mert a spiritualitást nem lehet megvenni anyagi áron és fogyasztani sem. Idegen a természetétől, hogy ne közvetlen kapcsolatokon keresztül adódjon át érdekeltség mentesen. Nem lehet megtanulni, mint a történelmet, vagy átadni, mint a vaníliás fagyit. Ami ilyen az fertőzött és hiába vannak jó elemei, az egész megromlik. Abban lehet kapni segítséget, hogy tapasztald, és el tudd helyezni a tapasztalatokat a világképedben, vagy hogy ne helyezd a világképedben.

Fontos, hogy az egyéb szükséget nem szenvedő ember életének értelme, szükségszerűen elvont. Hogy hogyan éri el ezt a szükségmentes állapotot, az külön jó téma, lehet úgy, hogy ezeket kielégíti egy időre, folyamatosan megújítva és úgy, hogy részben vagy egészen lemond róluk egy időre, vagy örökre. Szerencsés esetben mindkét módszer jól felhasznált és a józan ész szerint van használva a különböző szükségletekre.

Maslow piramis a szükségletekről

Innentől nyílik lehetőség az absztraktra/ elvontra/ szellemire. Úgy hiszem, hogy az ember test és szellem egysége, ennek a két természetnek, fizikai és spirituális valóságnak együtt létezése, így lélek. Ebből indulok ki amikor azt mondom, hogy a test tapasztalatai és vele való foglalkozás nélkül nem érjük el, vagy torzan érzékeljük a fent említett dőlt betűs fogalmakat. Gyorsan megválaszolva a történetben felmerült kérdést: aki fatális sérülést okoz a halál okozásának szándékával a testén, vagy azt tervezi, annak nincsen tiszta kapcsolata a szellemi valósággal, az elvont fogalmak környezetével, és így a boldogságról alkotott képe is groteszk, kitekert.

Ugyanakkor nagyon érdekes a halálközeli élmények világa ebből a szempontból, hiszen úgy tűnik, hogy azok akik túlélik, de majdnem meghalnak, nagyon erős és tiszta élményt élnek át. Szavakba önteni ugyan nem igazán tudják, de körül tudják határolni, hogy mi az és mi nem. Talán fals élményeik vannak? Inkább arról lehet szó, hogy a test állapota beérkezik egy stabil nyugalomba ahogy elkezd leállni a szervezet. Ez pedig az egyirányúsággal (hogy a halál, mint végső állomás feldereng) együtt előidézi az elvont megtapasztalását egy nagyon letisztult formában. Természetesen meg van háborodva aki ezzel próbálkozik, de egy nagyon általános következtetést le lehet vonni a tapasztaltakból a spiritualitás gyakorlására vonatkozóan. A test nyugalma és a céltudatos figyelem az amit mi tudunk tenni azért, hogy nyitva álljon a lehetőség erre a keresés-találásra. Ez a nyugalom lehet aktív nyugalom is, olyan, amiben dolgozunk, szolgálunk, és a figyelem is kiterjedhet apróbb dolgokra, pusztán a fő sodrást kell meghatározni, az pedig húzza magával a mellékágakat. Egészen magával ragadó a szellemi élet, olyannyira, hogy képesek szembe kerülni a testi és szellemi vágyak. Mert mind a két természetünkkel együtt élnek a vágyaink is, amik sokszor mértéktelenek. 

Szeretném ezt, de azt nem tudom elhagyni és egyszerre sem lehet. Az előrehaladással pedig megjelennek a lemondások vagy a feladás. Ha úton haladunk és egyféle irányba haladunk életünk folyamán, akkor a mérlegelés természetes folyamat, hogy a test és szellem mely vágyainak teszünk eleget és milyen mértékben, milyen minőségben. Az ettől beálló egyensúly pedig az, amit boldogságnak nevezünk A boldogság pedig az a kincs, ami a szívben jelzi Isten országának elközelgését. Sok hegynyi és völgynyi akadály van az úton, így, ha tévedésbe estünk és eltévedtünk, legyen bizalmunk a Teremtetlen Szellemben, Istenben, hogy aki felé halad, azt megsegíti, mert aki ad, az el is tud venni, és még sokkal többet is tud tenni ezeknél.

Szabó Kornél

Horváth Martin- Ókori nácik és a gnosztikus gender-elmélet

Nem régiben tudtam meg egy új információt  a jobb- és baloldal különbözőségét illetően. Hiába foglalkozom ezzel már hosszú évek óta, mindig van új a nap alatt. Nevezetesen most az, hogy nincs is semmi új a nap alatt. Tehát, a jobboldaliság és a baloldaliság filozófiai különbözőségeihez hozzátartozik, hogy teljesen más a történelemszemléletük. A baloldal történelemszemlélete lineáris, míg a jobboldalé ciklikus. Magyarán tehát  a baloldal úgy véli, hogy a történelem halad folyamatosan egy irányba, egyfajta ideológiai evolúció részeként. Természetesen ennek a fejlődési folyamatnak a végén az ő baloldali utópiáik állnak. A jobboldal ezzel ellentétben úgy gondolja, hogy a történelem egy hullámzó valami, amiben az ő általa képviselt értékek hol magasan szárnyalva érvényesülnek, hol hullámvölgyben nyögik a baloldaliság uralmát. Én magam sokáig a baloldallal értettem egyet (tudtomon kívül) ebben a történelemszemléleti kérdésben. Leszámítva, hogy ezt a lineáris folyamatot nem valamiféle fejlődésnek, hanem romlásnak éltem meg. Aztán ahogy lenni szokott, a kép most is árnyaltabb. Mert ha az ember figyelmes rájön, hogy nem igazán van ideológiailag sem sok új a nap alatt és bizony van, ami ciklikusan néha vissza-vissza tér. Nézzünk is párat.

"ezek az asszonyok ezeknek a férfiaknak valamennyien közös asszonyai, külön-külön azonban egyik sem élhet együtt egyikkel sem, s aztán a gyermekek is közösek, tehát sem a szülő nem ismerheti gyermekét, sem a gyermek a szülőjét... a legkiválóbb férfiaknak és nőknek minél gyakrabban kell közösülniök, a legsilányabbaknak pedig éppen ellenkezőleg, s az előbbiek gyermekeit föl kell nevelni, az utóbbiakét azonban nem, ha azt akarjuk, hogy a nyáj a legegészségesebb legyen...a házasságkötések számát pedig a vezetőkre bízzuk majd, hogy ők-figyelembe véve a háborúkat, betegségeket s egyéb ilyen körülményeket- a férfilakosság számát lehetőleg ugyanazon szinten tartsák"

Bár tartalmában bármelyik nemzetiszocialista programba beleillene, mégsem a Mein Kampf-ban, vagy Goebbels valamelyik beszédéből, és nem is Alfred Rosenberg egyik irományából van az idézet. Az idézetet Hans Joachim Störig jegyzi a Filozófiai világtörténete c. művében a híres görög filozófustól, Platóntól. Platónra bár boldog, boldogtalan hivatkozik, azt azért tudni illik, hogy erősen tekintélyelvű, antidemokratikus állam ideája volt. Azt azonban magam sem gondoltam, hogy  a szociáldarwinizmusra ilyen módon ráérzett az öreg gondolkodó, több ezer évvel egyáltalán a darwinizmus előtt. Rendben, már Spártában is híres volt a biológiai erőnlét alapján való szelekció, de azért ilyen intézményesített formában csak a náci Németország Lebensborn programjában köszönt vissza ez a gondolat. De a magyar hungarizmus is idealisztikus jövőképében a hungarista állam beleszólt volna kinek, hány gyermeke lehetett volna, ha lehetett volna egyáltalán. Természetesen szintén a fajiság minőségét szem előtt tartva.

Nézzük tovább, mit idéz még szintén H.J. Störig a már említett művében:

" ...Álnok papok parancsokat agyaltak ki, s azt mondják önnön hasznukat keresve: Add oda, amid van, vezekelj és imádkozz, hagyd a földi javakat veszni!...Nincs túlvilág, ó Ráma, hiába remény és hit, élvezd az életet ideát, vesd meg a nyomorult csalást"

" Szürcsölj zsírt, s ha eladósodsz, vígan töltsd e rövid létet, amíg élned adatik, végül úgyis meg kell halnod visszatérés nem lehet"

Ezt a fenti ízig-vérig ateista kijelentést, akár korunk bármelyik nagy racionalista gondolkodású emberétől hallhatnánk. Amennyiben nem gondoljuk, hogy egy kocka vajhoz intézi beszédét, viszont rájöhetünk, hogy az „ó Ráma” megszólítás bizony jóval a Krisztus előtti Indiában hangozhatott el. Bár ennek szellemiségével, Stewen Hawkingtól kezdve, a legtöbb marxista és lázadó, liberális rock együttes is együtt érezhet, a sorok szerzője Brihaszpati az ókori Indiában a csárvákák nevű ateista-materialista irányzatának híres képviselője. Igen, volt ilyen. India nem csak sok karú istenségek és reinkarnáció hívők tömege volt már az ókorban sem. Keresztényként Brihaszpatival egyet kell értenem abban, hogy „ végül úgy is meg kell halnod visszatérés nem lehetséges”. Legalábbis a hindu reinkarnáció értelmében szerintem sem lehetséges. A mondat előző fele viszont igazi „punk’s not dead” stílusú nihilista, hedonista, „carpe diem” életérzés, amivel már nem tudok azonosulni. De a ’60-as évektől kezdve a nyugati kultúrában ugye mondanom sem kell hányan viszont igen is tudnak.

Ha már szóba jött (már megint) az én kereszténységem. Vegyünk az Újszövetség korából, és az óegyház korszakából egy filozófiai irányzatot, amely a legtöbb gondot okozta a korai kereszténységnek. Ez pedig a gnoszticizmus. A gnoszticizmus nagyon dióhéjban arra a dualisztikus gondolatra épült, hogy a test/anyag és a lélek/szellem teljesen ellentétben áll egymással. A test, az anyag menthetetlenül rossz és a lélek jó. Mi pedig az alapvetően rossz, anyagi világ börtönében élünk. D önmagunk belső lényéből jövő titkos tudással rá kell ébrednünk arra, hogy kik és mik vagyunk valójában, belül, lélekben. Tehát a gnoszticizmus a belső lelki valóságot élesen megkülönböztette a világ tényleges anyagi, testi valóságától, mely utóbbit teljességgel, mindenestől megvetette. Ennek fényében érdekes gondolat, melyet korunk egyik híres teológusa N.T. Wright jegyez a mai, nemi identitásokkal kapcsolatos zavarok és a transzgender-ideológia kapcsán:

„A megzavarodottság a nemi identitással kapcsolatban modern, és most már internet által táplált, formája az ősi gnosztikus filozófiának. A gnosztikus, az aki "tud", felfedezte a titkát annak "hogy ki vagyok én valójában", a megzavaró külső megjelenés mögött. Ez magába foglalja a jóság, vagy még a végső valóság tagadását, a természeti világban.”

Ez pedig csak egy aprócska válogatás volt azokból a filozófiai irányzatokból, amelyek mind több ezer éve, mind napjainkban jelen vannak. A kereszténység tekintetében pedig a legtöbb nem új keletű, már valahol, valamilyen formában találkozott vele. Úgy hiszem, még mindig egyetértek a baloldal történelemszemléletével, hogy haladunk az ő utópiáik felé (sajnos). Azonban a jobboldalnak igaza van abban, hogy ciklikusan fel-fel törnek korszakok, melyek jobb-vagy baloldali szellemiséggel bírnak. Azt hiszem az igazság most is a kettő között van. Ciklikusan törnek föl baloldali szellemi irányzatok, csak az idő előre haladtával egyre sűrűbben és egyre többféle irányzat.

Horváth Martin

Sárkány Zsombor- A nemzeti gondolat és az önellátás

A hagyományos közösségek megszűnése a 20.-21. században jórészt a minket körülvevő ellátó rendszerek beláthatatlan méretűvé növekedéséből, magyarul a globalizációból fakadtak. A legkisebb társadalmi egységtől, a családtól egészen a kistérségekig terjedően a közösségek elveszették a képességüket arra, hogy saját sorsukat kézben tartsák, így értelmetlenné váltak. Az embereket nem tereli össze semmilyen életbevágó szükség semmilyen közös érdek, ebből következően a magasabb rendű fogalmak is erőteljesen foszlanak. Ebben az esetben is kiterjed a skála a családtól egészen a nemzeti összetartozásig. Ez végső soron megfosztja az individuumokká atomizált társadalmat a közös cselekvés képességétől.

Nagy-nagy kár, hogy ez így van, hiszen „vihar” van a nyakunkon! Pókhálóként a Földön szétterjedő, egészségtelenül nagyra nőtt ellátó rendszerek a környezetrombolás éllovasai. Példának okáért a logisztika, vagyis a szállítmányozás önmagában az egyik legnagyobb mértékben járul hozzá az éghajlatvoltozásház és a légszennyezéshez, és az ily módon hozzánk kerülő termékek nagy része környezetszennyező technológiával készül, tovább növelve a káros hatásokat és a kiszolgáltatottságot. Evidens tehát, hogy az ellátó rendszerek méretének csökkentésére van szűkség.

Roppant érdekes vitaindító kérdés; Ebben a munkában mi az első lépésünk? Vajon a probléma belátását követően a szellemi érés nyomán kialakult új közösségek teremtik meg a megoldást, vagy a közös érdek újbóli megjelenése kovácsolja össze az embereket és ezt követi a szellemi beérés? Kell e, a legmélyebb szellemi elköteleződés ahhoz, hogy valami elinduljon vagy a közös munka és összefogás élménye hajtja a szellemi forradalmat? Talán mindkét megközelítés lehetséges egyszerre is, és nem szabad semmiről se lemondani és semmit se elvetni ha a közösségeink újjá építéséről van szó. Végtére is személytől függő, hogy az elméleti alapok után látjuk be a gyakorlati dolgok rendjét, vagy konkrét példákon keresztül látjuk be az elméleti összefüggéseket. A lényeg a közösség.

A közösség újabb felületén kapcsolódik a zöld gondolat és a jobboldal. Ami az egyiknek a fő célja az a másiknak az alapja. Közösségek nélkül nincs se összefogás a környezetért (általánosságban semmiért), viszont a közösségek a nemzet gerince. Egy erős nemzetnek arra van szűksége, hogy a közösségei függetlenek legyenek zöld energiaforrások és helyi ellátó rendszerek segítségével. Ennek a megvalósításához pedig bizony lemondásra, empátiára, egymás segítésére, önmegtartóztató tudatos viselkedésre és rengeteg alázatra van szükség.

Az így vetített jövőkép nem más, mint a független, helyi (falutól megye méretig terjedő) közösségek konföderációjából álló nemzet. A közösségekben kiváltja a monokultúrás mezőgazdasági művelést a kertgazdálkodás, amit a helyiek művelnek a helyieknek. Az egyetlen ipari ágazatra ráépült nagyüzemeket sok kis vállalkozás helyettesíti, amelyek kihasználva az automatizálás és az internetes kapcsolat lehetőségeit minden szükséges eszközt terméket és berendezést előállítanak. Az energia szektor pedig át fog alakulni profitorientált vállalkozás helyett egy valóban közösségi tulajdonú és zöld hálózattá.

Az egyén ismét megtapasztalhatja milyen érzés valahova tartozni, legyünk akármilyen színes és sokféle virágok táptalajra mindig szűkségünk lesz, és egymásra is. Vége szakad az elszigeteltségnek, nem kell, hogy akárki is egyedül érezze magát több ezer embertársa között. Akár a közös érdek kristálytisztán kirajzolódó vonalai mentén, akár a rádöbbenés útján, de megtanulunk ismét bízni egymásban és nem fogjuk irigyelni és megvetni egymást.

Sárkány Zsombor

Horváth Martin- Kamaszkorba kapaszkodva (vers)

Azt vettem észre,
Ha az élet miatt panaszkodom,
Még mindig az átkozottan áldott
Kamaszkoromba kapaszkodom

6:35 megindul a zirci busz
Nem tudod, hogy többet,
Ma nevetni vagy sírni fogsz

Mintha a pokol tornácát 

Lépné át az ember
Úgy szálltam a buszra
Minden áldott reggel

Amikor úgy érezted
Az élet egy átok
Mindenben csak kötelességet
S kényszert látok

Számodra, halott az Isten
És ebben a világban
Semmi célod nincsen
Sötét keserűség áraszt
Itt minden csak untat
minden csak fáraszt

Nem érdekel semmi
Csak, hogy kinek tetszel
A sorsodat a suicid hajlamok meg,
Majd megoldják egyszer

Az egyetlen célod, hogy
Jöjjön valami mámor
És szakítson ki kicsit
Ebből a világból

S, miközben én a boldogságomon ügyködök
A világból érkező, aljas, sötét ügynökök
Meg szeretnék gátolni, hogy az lehessek
Ami örömöt okoz, azt tehessek
Leakarnak torkollni sablonos célokkal
Karrier, jövőkép meg tanulmányi cécókkal

Úgy érzed ellened van mindenki, a lányok
A tanárok, az igazgató a gondnok
Ha hazaértél meg az otthoni gondok

Meg egy kapcsolat,
Mi néha angyal, feje fölött glória
Máskor vérszomjas démon
Minek ki kéne múlnia

De nem érdekelt a karrier, a család, a gyerekek
A jegyek, az egyetem meg egyebek
Csak ami igazán fontos, a szeretet
És, hogy a barátaim meglegyenek

Mert a korabeli énem úgy érezte régen
Hogy ha beállok a sorba akkor nekem végem
És az ember csak úgy lehet
A szabadság légkörében
Ha ott ül a barátai körében,
és egy cigit és egy üveg bort
szorongat kezében

Lehet kicsit túlzok
De átlépni minden határt,
Mit e társadalom húzott,
Ha a szívedben minden reményt,
Már amúgy is szét zúzott

Benne lenni minden őrültségben,
Nevetni magunkon és az életen
A legszebb pillanatok
Ezek voltak énnekem

Ott repesett a szívem
Mint a madarak tavasztól
Akkor volt csak áldás
Ez az átkozott kamaszkor

Nincs ma már,
Se veled, se nélküled kapcsolat
Romos házak mellett
A társaság nem mulat
Nem csap meg hétvégén
Az olcsó bor szaga
De ilyen volt életem legszebb,
Legszörnyűbb korszaka

2017.november 7.

Sárkány Zsombor- Zöld jobboldal

Kétségtelen, hogy a 20. század vérfürdői és a 21. század globalizációs folyamatai során a baloldal, kissé élét vesztette. Nem csak, hogy világszerte lejáratta magát a Szovjetunió képében, de el is vesztette hagyományos bázisát, a nagyüzemi munkás réteget, mivel az elköltözött a harmadik világba. Ahova forradalmi hevületű bölcsészurainknak már nem igazán kívánkozott utánuk menni. Mostanra alig maradt valami, ami mentén meg tudnák szervezni magukat a marxisták, kultur-balosok, szocialisták.Két nagy vesszőparipa maradt. A főbb az úgynevezett emberjogi harcosság útja. Ez magában foglal mindent a terrorista ölelgetéstől, a túlgondolt és már valóban korrozív feminizmuson át, a megfelelően kitalált nemi előtagok használatának törvénnyel való betartatásáig.

A másik pedig a környezetvédelemmel foglalkozik. A zöld gúnyába bújt balosok sajnos megtalálták maguknak napjaink legelőremutatóbb és fontosabb ügyét, hogy alátámaszthassák saját semmirekellő aktivistáskodásukat, és bunkósbotként használhassák a „fenntartható”, „zöld” „öko” és egyéb hangzatos szavakat aminek valódi jelentéséről fogalmuk nincs. Ehhez persze semmi köze a valódi szakmai környezetvédelemnek. Azon kívül, hogy a politikai zöld semmire nem megy szakmai szempontból, sőt még káros is. Az emberek fejében a „környezetvédő” szó hallatán nem az iparban szélmalomharcot vívó szakember vagy a hatósági személy jut eszébe, hanem az utcán üvöltöző bölcsészhallgató „save the planet kill yourself” felirattal. A baloldal nem felkarolta az ügyet, hanem takaródzik vele, időt nyer magának, és -mint ahogy mindent az utóbbi százötven évben, amihez csak hozzá ért- ezt is fekáliává változtatja.

Más kérdés, hogy ha őszinte lenne a szándék, akkor se lenne kompatibilis a baloldal és a környezetvédelem. A rövidlátó és gőgös materialista nem képes a szemléletmód sarkövét adó lelki elköteleződésre, magyarul a természet tiszteletére. Inkább a manapság jellemző szélsőséges individualizmus képtelenné teszi az embert a „nagyobb közös jó” meglátására. Az anyagi világba zárt ember végső soron elveszti időérzékét is, a hit kigyomlálása pedig az absztrakciókban való gondolkodás képességét rontja. Így hiábavaló fáradság azzal próbálkozni, hogy igazán átérezzék a jövőben ránk váró kihívásokat, vagy rávenni őket, hogy higgyenek a problémában és a megoldásban, amit nem látnak a szemükkel. Az áldozatvállalás pedig végképp messze esik a bagázstól.

Nem csoda hát, ha a jobboldali elemek ellenséges próbálkozásként tekintenek a környezetvédelemre, nem ismerve annak igazi természetét. Nagy port kavart és értetlenkedést szült Donald Trump egyik első intézkedése, nagyjából tavaly ilyenkor. Az Egyesült Államok újdonsült elnöke kilépett a párizsi klímavédelmi egyezményből és klíma-szkeptikusként határozta meg magát, vagyis az emberiség által okozott éghajlatváltozás valódiságát vitatta. Bár Trump úr egy nagy mókamester, de ez a húzás még sem ostobaságnak volt köszönhető hanem pontosan az előbb aposztrofáltaknak. Itt Európában hasonló nyilatkozatokra azért furcsán néz a társadalom egésze, és a jobboldal legrosszabb esetben is neutrális a témát tekintve. De a huszonegyedik században a neutralitás nem lesz elegendő sajnos.

Mindezen felül szerintem egy óriási ziccer a jobboldal részéről a zöld gondolat ignorálása. Először is az ellenfelet utolsó legitimnek mondtható érvétől és védőbástyájától fosztaná meg, ha a zöld gondolat, a környezetvédelem ügyét nyíltan felvállalná és zászlajára tűzné. Másodsorban pedig mindenképpen több egyezést látok értékek és célok terén, mint a baloldallal. A felelősségtudat, a kötelesség és fegyelem, az önmegtartóztatás és áldozatvállalás, a szerény életre való törekvés mind-mind mind közösek. A környezetvédelmi intézkedéseket nem lehet a magánszektorral betartatni csakis egy erős nemzetállammal. Egy nemzetállam feladata és érdeke a polgárai védelme és ehhez mi se járulhatna hozzá jobban az ember egészséges környezetének megóvásánál? A fogyasztói szemléletmód életképes alternatívája a tradicionális szemléletmód. Az önzés és a tunya pióca életmód elhagyása egyaránt segíthet a fenntarthatóság kialakításában és az új közösségek valódi emberi kapcsolatok kialakításában, ami a jobboldal örökös értéke is egyben. És az önfenntartás már a manapság is sok jobboldali közösség mottója.

Az összefüggések és egybevágó síkok garmadáját lehetne még felhozni. És mégis, az emberek szájízét nagyon nehéz megváltoztatni valamivel kapcsolatban. Ha csak nincs személyes tapasztalat, akkor az ember sokszor nagyon is jogosan a közös tudásra vagy ebben az esetben érzületre támaszkodik. Ezzel a kis szösszenettel a célom, hogy közelebb hozzak mindenkit a környezetvédelméhez. Akinek eddig esetleg a mellékelt illusztráció jelentette a zöld ügyet az most indíthat új fejezetet. Meg kell ragadni a lehetőséget és a potenciált, ami a világ legnagyobb alulról indult kezdeményezésében van.

Sárkány Zsombor

Serfőző Dániel- Soli Deo Gloria!

A reformáció szellemiségét az öt Solában lehet összefoglalni, amik azért születtek, hogy kifejezzék vele a reformátorok hogy mik is az igaz keresztény hit ismérvei. Ezekkel szembe helyezkedően állnak a különböző katolikus dogmák amik tulajdonképpen ezek ellentétei. Az öt Sola: Sola Scirtura, Sola fide, Sola gratia, Solus Christus, Soli Deo gloria! Ezek magyarul így hangzanak: egyedül a Szentírás, egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus, egyedül Istené a dicsőség!

Ha megértjük, hogy ezekre a jelszavakra miért is volt szükség, és mit is fejeznek ki igazán, akkor elegendő megvizsgálnunk az utolsó Solát, mert abból következik az összes többi. A középkori egyház és gondolkozás nem volt kereszténynek tekinthető. A világi renden alapult, és világi bálványokat tisztelt. Királyokat, feudumot, filozófiát, pápát. Ez ellentmond mindannak amit az Úr az Ő kijelentésében előadott. A katolikus egyház dogmáiban mai napig megőrizte ezeket a tanokat. Az egész tanrendszerét az ókori pogány filozófiákra építette. Isten kijelentése mellé tette a hagyományt, ami a kereszténység államvallássá alakulása után feltöltődött a pogány elemekkel, ugyanis mindenkit az egyházba kényszerítettek. Ez által, hogy a hagyományt az írással egy szintre emelték, tulajdonképpen megakadályozták azok az Írás által való felülvizsgálásának jogosságát.  Így szabad utat engedtek a folyamatos lerakódásnak. Az által hogy államvallás lett, ki alakult a pápa személye, amire sem egyháztörténeti, sem Szentírásbeli alap nem hozható fel, sőt, az Írás által több helyen látható, hogy Péter semmivel sem áll apostoltársai felett a különböző egyházi kérdésekben, ami elég érdekes tekintve, hogy a katolikusok őhozzá vezetik vissza a pápaság intézményét. Erre előszeretettel citálják a kőszikla példázatot, ami nyelvtanilag megvizsgálva eléggé megkérdőjelezhetően jelenti egyértelműen azt, hogy Pétert Jézus bármiféle felsőbb tisztségre rendelte volna. De ha még így is lett volna, akkor sincs semmiféle bizonyíték arra, hogy ez a primátus továbböröklődne bármi módon. Egyes katolikus szerzők és teológusok szeretik felhozni továbbá, hogy a hagyomány magja az írásból következik, de a fenti példából teljesen világos hogy ez nem így van, hiszen a katolikus egyház fundamentuma, a pápa intézménye nem bizonyítható semmiféle Igeszakasszal. Ezek után a következő bűnük nem más volt, mint, hogy elragadták az Írást a hívők kezéből és már csak a kész magyarázatot adták át, ami valójában inkább volt jól felépített emberi okoskodás, mintsem az evangélium tényleges üzenete.

Így történhetett tehát, hogy egészen 1517-ig kellet várni arra, hogy a sötétség után újra világosság legyen. (Post tenebras Lux, a reformáció egyik kulcsmondata!) Addig az igazság magvai valószínűsíthetően nagyon kevesekben élt, akiknek lehetőségük volt a Szentírás megismerésére, és akik az elnyomás miatt nem tudtak cselekedni, vagy ha meg is kezdték volna azt, az egyház gyorsan eltaposhatta volna mivel semmiféle feltétel nem volt akkor még adott, hogy egy ilyen törekvés kellő gyorsasággal elterjedhessen.  Így a kereszténység legnagyobb bukásától, az államvallássá válástól az azutáni relatíve gyors világi rendszerré épülésétől kezdődően az igaz hit tulajdonképpen csak nagyon kis részletekben tudott fel-fel bukkanni a különböző eretnekmozgalmak között. Akik igazából nem az evangélium igazságát képviselték, hanem katolikusoktól nem különb távol-keleti pogány ezoterikákat, de mégis magában a világellenességükben meg lehet látni valamicske Krisztus-szikrát közvetetten, és azt is jól meglehet figyelni, hogy valójában ez a világellenesség volt ami miatt a katolikus egyház az egyik legnagyobb fenyegetésnek tartotta ezeket. És ugyanez amiért fenn tudtak maradni olyan sokáig. Ugyanis az emberek akkor is érezték, hogy a feudalizmus elnyomása nem Isteni. A világ hierarchiája nem Istené, hanem a Sátáné! Így ezek a mozgalmak legtöbbször a hierarchia elleni lázadások, sem mint tényleges hitbéli újító szándékkal fellépő elemek voltak.

Ezzel szemben a reformációnak már tisztán szellemi céljai voltak, és a lehetőségek is adottak voltak arra, hogy elterjedjen és gyökeret verjen a változás. Luther 95 pontja tulajdonképpen még óvatos, mondhatni nem kiforrott. Sok nem biblikus tant még nem vet el, például a búcsút sem. Amiért mégis ikonikus ez a momentum az az hogy Luther már ismerte a Szentírást annyira, hogy meggyőződésesen és eltökélten fellépjen az egyház felsége ellen. Ismerte már Istent annyira, hogy perbe szálljon az emberrel. Mert nem az egyháznak adta meg a dicsőséget, hanem csakis Istennek! Ez az egyik legfontosabb lépése ami a reformáció szikráját kicsiholta. Az addigi kiépült dogmatika és tanítás szerint az ember nem léphet közvetlenül Isten elé, nem találkozhat vele magától, nem méltó arra, hogy egymaga megálljon előtte. Ezért szükséges egy világi közvetítő, a világ legjobbjainak közbenjárása és az egyház kerete. Nem mehet senki rögtön Isten elé, csak ha bejár egy lépcsőt annak minden fokával, aminek utolsó evilági foka a pápa, és tulajdonképpen csak ő az, aki közvetlenül Istennel tart kapcsolatot. Mert az ember beteg, nem halott, és vannak egészen egészségesek, szentek, akik elég erősek ahhoz, hogy kiérdemeljék cselekedeteikkel Isten kegyelmét. Szóval a sorrend: egyén, intézményesített egyház, Isten. Ezzel szemben a reformált azaz helyreállított hit szerint nincs ilyen lépcső, csak egyén van és Isten, az egyház pedig maga Krisztus, akivel minden hívő közvetlenül van jelen. Hiszen egyikünk sem különb a másiknál, semmink sincs amit ne Isten adott volna, bűneinken kívül! Így nincs joga egy szentnek sem többé mindenkin önkényes uralmat gyakorolnia, mert csak Isten ki szent, és mindenki a hit szentségében. Senkinek sincs többet joga cselekedetei hatalmasságával dicsekednie, senkinek nincs nagyobb joga az uralomra a másiknál, egy eskü sem érvényes, egy király sincs a helyén! Istennek dicsőség, mindenki másnak alázat!

Mégis a reformációt is már kezdetektől körbelengi a világ, és ne gondoljuk, hogy az emberek többségét a hitnek tisztasága vonzotta. A reformáció azért maradhatott meg, mert megfosztotta Rómát világi hatalmától. Különválasztotta Istent és az államot. És ez vonzó volt a német nemesség hatalmi törekvéseinek. Így sajnos a reformáció mint világmegváltás már az elején elbukott. De mégsem sajnos, mert sosem az volt a dolga, hogy totálisan lerombolja azt, ami a világé. Ebben különbözik az eretnekmozgalmak elő-kommunista elképzeléseitől. Sosem vált egy forradalmi eszmévé, ha már csak a parázs megjelent azonnal eloltották. De a visszásságok ellenére mégiscsak sikerrel járt. Hiszen visszaadta Isten dicsőségét, még ha azt nem is tudta átadni a világnak. Különválasztotta az államot és egyházat, Istent és világot. Megtagadta az egyház szerepét és tévedhetetlenségét. És ezzel aláírta a feudalizmus bukását, felvilágosodás térnyerését, a francia forradalmat. Az ultrajobboldaliak ezért gyűlölik, én ezért szeretem. Mert képes volt megszabadítani Isten nevét a hamis egyház fogságából. És a népegyházak árnyékában megbújhattak ismét Krisztus gyülekezetei, világíthattak Isten tanai, ismét terjedhetett Szent Igéje. A világ tovább forgott, ugyanolyan őrülten és romlottan de egy valami változott! Isten maroknyi népe visszatért.

Serfőző Dániel

Horváth Martin- Szól a Scriptula!

„Nincs már időnk fényes egyházi ünnepekre, amelyekben saját magunkat jelenítjük meg önmagunk előtt, nem akarjuk többé a reformációt így ünnepelni! – Hagyjátok végre a halott Luthert a maga nyugtában, és hallgassátok az Evangéliumot, olvassátok az ő Bibliáját, halljátok itt magát az Isten igéjét!”

Dietrich Bonhoeffer

A fenti idézetből látszik, hogy Bonhoffer pontosan tudta és érezte, a reformáció nem egy történelmi esemény, hanem egy folyamat.  Egy hozzáállás a hitünk megéléséhez, Isten megismeréséhez. Hat, munkál, történik most is, s mindig, ha cselekszünk ennek szellemében.  Bonhoffer ezeket a sorokat a múlt század első felében mondta, és azt kell látnunk, ma sem változott sokat a nagy egyházak hozzáállása.  Sorai ma is aktuálisak. Lássuk is mi ez a reformáció. Úgy értem, ami valóban a reformáció és nem az asszonykórusokkal tarkított, dohos hatású visszaemlékezések által felrajzolt kép. Lassacskán már csak azt nem tudjuk ezekből az egyházi megemlékezésekből, hogy Luther milyen ívbe verte be a szöget a 95 tétellel és hány cseppel verítékezett a birodalmi gyűlés előtt. Mi a valódi reformáció?

A reformáció cselekedet volt,- s kéne lennie ma is,- mikor hívő keresztények jelentős csoportja azt mondta, hogy eddig és ne tovább, mert ez, amit itt nekünk az intézményesített egyház elad Krisztus akarataként az egy nagy baromság. Amikor lecibálták az evangéliumról a rárakódott emberi balgaságokat. Dogmává tett emberi elképzeléseket, filozófiákat, vagy az emberi szokásokat, hagyományokat, amelyeknek Istenhez kinyilatkozásához ugyan semmi köze nem volt, de már-már jobban tartották be, mint, amit Isten szeretett volna, hogy betartsunk. Amikor azt mondták, hogy Istennel egyetlen egy kapcsolatunk van, a Szentírás melyet ránk hagyott és az egyetlen közvetítő az Atyaisten és közöttünk, a hitünk, s ezáltal Jézus Krisztus. Nem holmi papi hierarchia egy politikai-hatalmi intézménnyel együtt. Ez hatalmas dolog volt, de a következményei mennyire lettek sikeresek?

Először is nézzük magát a katolicizmust, melynek ellenében elsőként aposztrofálta magát a reformáció kereszténysége. A katolikus egyház kétségtelen sokat változott az évszázadok során, ám az 1517 előtti elveiből rengeteget megtartott ma is, amely már akkor is a reformáció célkeresztjében állt. Mindazonáltal a változásának sem igazán örülhetünk tiszta szívvel. A katolicizmus középkori világrendszere alapvetően jobboldali (mai értelemben ultrajobboldali) volt. A II. Vatikáni zsinat után azonban a világ változásának engedve, szépen lassan gesztusokat tett a progresszív, baloldali szellemiségnek, míg végül szépen át is csúszott mára abszolút annak oldalára. Tehát a katolikus egyház korábbi önmagához képest rengeteget változott, az evangéliumhoz nem lett közelebb. Olyan ez, mintha egy függvénytáblázaton Krisztus és a Szentírás lenne az origó. A katolicizmus Luther előtt valahol a függvénytábla jobb szélén rostokolt, mára átcsúszott a balszélére. A változás nagy, de az origóhoz, Krisztushoz és evangéliumához képest egyaránt messze van.

Másodsorban itt vannak nekünk a protestáns egyházaink, akik a fenti Bonhoffer idézetben kritizált módon ünnepelnek. Nem szabad nem megemlítenünk, hogy az a világban betörtént változás, amihez a II. Vatikáni zsinat folyamán alkalmazkodott a katolikus egyház is, azt a folyamatot közvetett módon a protestantizmus megjelenésének köszönhetjük. Mert a protestantizmus kezdeti lendülete hamar kifulladt. Az elsőként kiszakadó evangélikus egyház nagyon hamar a német hatalmi politika szárnysegédjévé degradálódott és állt be ugyanúgy egy jobboldali rendszer mögé, csak más felfogásban, mint a katolicizmus. Aztán később a katolicizmusnál is serényebben csúszott át az említett függvénytábla jobboldaláról a balszélre. Olyannyira, hogy a lutheránus egyház a nyugati világban arról híres, milyen dalolva feküdt le a liberális világrendnek. Homoszexuális eskövők, ateista-leszbikus lelkésznők beiktatása és a többi… Aligha ez volt Luther álma a reformációval. Minthogy a lutheri irány hamar kifulladt, hívők jelentős része érezte, hogy ez nem helyén való, és bár Luther jobb már, mint a pápizmus, azért még jócskán van hova közeledni  a tiszta evangélium megéléséhez. Így jött Kálvin, Zwingli. De végül mindegyik mozgalom ebben a reformációs folyamatban megakadt valahol és becsontosodott olyan dogmatikákba és külsőségekbe, bevett emberi szokásokba, amik miatt megindult a reformáció eredetileg a katolikusok ellen. Jöttek az anabaptisták, aztán a neoprotestánsok de valahol persze sosem lett tökéletes a helyzet. Egyrészt a protestánsokat nagyon hamar kihasználták olyan körök, amelyek egyszerűen antikrisztusiak voltak és a protestáns hullámot meglovagolták, mert meglátták benne a keresztény erkölcs vagy a jobboldali világrend meggyengítésének lehetőségét. Elég csak a prekommunista Müznerre gondolni.  Másrészről a nagy reformálásban megjelentek azok az irányzatok is, amelyeknek már a Szentlélekhez nem sok köze volt és végül valami egészen torz tanításokba torkollottak, melyeknek már semmi köze nem volt Jézus evangéliumához. Ilyenek voltak az unitáriusok, később a mormonok, vagy a Jehova Tanúi. De a neoprotestáns/ pünkösdista/karizmatikus mozgalom körében is számos csoportnál lelhetőek föl olyan hitmegélési formák, amelyek igencsak problémásak a Szentírás fényében.

Végezetül kijelenthetjük, hogy a protestáns egyházak a reformáció valódi lelkületét hamar halni hagyták, vagy félreértették. Félreértették, hogy a reformáció nem folytonos újítást jelent az elveinkben és a világhoz való hozzáállásunkban. Hanem folyamatos visszatérést jelent az eredeti elveinkhez és a hozzáállásunkhoz. Mert az ember jelen létállapotában hibás, és végtelenül képtelen önmagától bármi jóra, ezért folyton folyvást, ismét eltér a helyes iránytól. Hiába leli meg újra és újra. Mint mikor a rendőr megállít egy részeg autóst és megkéri, hogy sétáljon végig a kijelölt egyenesen szakaszon. A részeg nem képes erre, akárhogy próbálkozik el-el tér újra, még ha néha vissza is talál rá.  Mi is részegek vagyunk, akik nem képesek az egyenes szakaszt végigjárni. A keresztények is folyton folyvást eltérnek jobbra, vagy balra. A szó világnézeti értelmében. Mert mind a jobb, mind a baloldal emberi filozófiai tákolmány, amelyekhez keresztények csoportjai hozzácsapódnak, hol egyik, hol másik irányhoz. Mert azt látják helyesebbnek a kereszténység fényében. Pedig a kereszténység nem tartozik sem a jobb sem a baloldalhoz. Krisztus mindezektől független, ezek felett álló, állandó igazság. A reformáció pedig azt jelenti, hogy ezt az állandó, minden emberi elmélet felett álló igazságot újra és újra megakarjuk lelni. Mert tudjuk, hogy idővel úgy is letérünk róla. Ezért van szükség a folyamatos reformációra. Nem az evangélium üzenetét reformálni és igazítani a világ aktuális korszellemeihez, hanem a saját lelkünket igazítani vissza a tiszta Szentírás, világos üzenetéhez. Különös, hogy ezt a jövőképet maga Luther is megjósolta, hasonló hasonlattal élve:

„A világ, mint egy részeg paraszt; ha egyik oldalról nyeregbe segítik, lefordul a másik oldalon. Nem lehet rajta segíteni, bárki bárhogyan iparkodjék. Így hát a világ az ördögé is lesz.”

Pedig – szigorúan elméleti síkon-, meggyőződésem, hogy ha a protestantizmus eredeti szellemiségében kiteljesedik, akkor a felvilágosodás meg sem történik, úgy, ahogy megtörtént. Az a felvilágosodás, amely egy mélyen antikrisztusi baloldali fordulatot hozott a világba, és ez a szellemiség le is tarolta mára azt. Az a felvilágosodás, melynek végső eredményeként megtapasztalhattuk a kommunista rémuralmat, az erőszakot, a megtorlást, az elnyomást, a vért és a könnyeket. Az a felvilágosodás mely ránk szabadította a torz liberalizmust és tett milliókat lelki ronccsá, fosztotta meg identitásától őket a nemek relativizálásával és gender-elméletekkel. Pedig ha  a protestantizmus kiteljesedik, akkor benne volt a potenciál, hogy megmutassa, hogy a katolicizmus konzervatív-ultrajobboldali világrendszerének az ellenszere, nem egy végletekig progresszív-baloldali világrendszer kell, hogy legyen, hanem Krisztus. A valódi kereszténység. Amely szerintem  a Tolsztoj által felvázolt keresztény anarchizmushoz áll a legközelebb. De ahogy Luther is megfogalmazta, bárki, bárhogyan iparkodjék is, a világ az ördögé lesz.

Könnyen láthatjuk így hát, hogy a reformáció szellemét, mintha mindenki elárulta vagy félre értette is volna, de ne depresszív beletörődéssel álljunk a helyzethez. A szabadegyházak között és kis keresztény gyülekezetekben még él Krisztus valódi szelleme. Ahogyan él el-el csepegtetve minden egyház, minden felekezet tagjai között is. Jár s kel a világban rengeteg katolikus, evangélikus, kálvinista, baptista és megannyi irányzathoz tartozó keresztény, akik szívükben hordják Isten tiszta Igéjét. Mert ezt az Igét nem is a katolikus egyház, vagy protestáns felekezetek dogmatikájában vagy liturgiájában kell keresnünk, hanem a szívünk mélyén. Mert nem is lehet az máshol, ott van annak a helye. Hogy megleljük ott, pedig semmi másra nincs is szükségünk, mint a reformáció első és legfontosabb tanítására: Sola Scriptula. Egyedül az Írás! Forgassuk minél serényebben, minél többször, minél figyelmesebben és minél nyitottabb szívvel és elmével, és akkor megtapasztaljuk azt, amit Jézus Krisztus is üzent nekünk: „Isten országa, közöttetek van!”.

Horváth Martin

Tökös keresztények!- halloweeni és reformációs videónk

Új adás! Az ördög jobb és bal oldala - Reformáció, protestantizmus

TOP-5 legördögibb vallás

A felsorolás (protestáns) keresztény szemszögből lett össze válogatva. A lista természetesen nem teljes, csak a legismertebb irányzatok lettek össze válogatva.

5. Katolicizmus

Rögtön az elején sokak számára lehet megbotránkoztató, viszont protestáns szemszögből kérlelhetetlenül a lista végére kívánkozik a katolikus irányzat. Főleg ha már egyszer a reformáció 500. évfordulója van. Nem is véletlen indultak reform törekvések az egyházban annak idején, hiszen a katolicizmus számos ponton megkérdőjelezhető. A katolicizmus az egyházból egy olyan világi intézményrendszert faragott, amelyet nem a Szentlélek munkája, hanem gyarló, emberi mechanizmusok és bürokrácia formál. A pápaság intézménye protestáns szemszögből az egyik legsarkalatosabb kérdés volt mindig is, és amennyiben nem fogadjuk el a katolikus értelmezés kizárólagosságát a Péter és kőszikla kérdésben ( Mt.16:18) akkor a katolicizmus mérhetetlen bűnös jelenségre épül a pápaság rendszerével. Mivel látható intézményként működik a katolikus egyház, a hatalom és befolyás ennek velejárója. Ennek megtartása érdekében ( ha nemes cél érdekében is)  a történelemben számos, Krisztus szellemével összeegyeztethetetlen tan(cselekedetek és megváltás viszonya, áldozás, szentek kultusza stb), tett róható fel a számlájára. Mindazon által el kell ismernünk, hogy a katolikus teológiában számos értékes, protestáns teológiákban fel nem lelhető értékes anyag van, valamint a laikus katolikus hívek üdvösségét sem vonhatjuk kétségbe a katolicizmus problémái miatt. Azonban a-tól z-ig komolyan véve a katolikus hit, könnyen más utakra visz, mint, ami Krisztus akarata volna. 

4. Mormonok

A nyakkendőben, kiöltözve járkáló, amerikai akcentussal beszélő fiatalok, már mindenkihez kopogtattak be. A mormonok hatalmas energiát fektetnek a misszióba, amely nemes lenne, ha nem a Joseph Smith által közreadott mormon vallással tennék ezt. Joseph Smith-t állítása szerint egy látomásban meglátogatta az Atya és Jézus, hogy kinyilatkoztassa neki az igazi akaratát, hisz egyetlen egyház sem igaz a világon. Már a Jelenések könyvének végével szembe megy Smith állítása, amely azt írja: "Tanúsítom mindenki előtt, aki ennek a könyvnek prófétai szavait hallja: Aki ehhez hozzáad, azt Isten azokkal a csapásokkal sújtja amelyek meg vannak írva ebben a könyvben." (Jel 22:18). A mormonizmus istenképe e mellé gyermeteg, antropomorf. Korábban rövid időre a több nejűség is érvényben volt az egyházban. Joseph Smith egyébként okkultizmussal foglalkozott, ami már is magyarázat zavaros vallási nézeteire. 

3. Unitáriusok

Habár az egyetlen magyar( erdélyi) alapítású egyház, minden patriotizmus ellenére, egy keresztény nem lehet büszke rá. Az unitáriusok fő jellegzetessége, melyre nevük jelentése is utal, hogy tagadják a Szentháromság létét. Bár a Szentírásban sehol sem bukkan fel a kifejezés, hogy "Szentháromság", a lényege, az Isten három személye, mely együtt és szétválaszthatatlanul alkotja Istent, az egyértelműen benne van. S bár számunkra felfoghatatlan,  és csak nagyon kevés és kétes hitelű filozófiai koncepciónk lehet rá, hogy hogyan lehetséges, hogy az Atya, Fiú és a Szentlélek egy, mégis három, nem jelenti, hogy el kellene vetnünk. Az unitáriusok pedig így tesznek. Amit nem értettek, nem is fogadták el. A Szentháromság tagadásával pedig maguk után vonták, hogy tagadják Jézus Istenségét. Hiszen Jézus, Istennek a  Fiú aspektusa mely emberként testet öltött. Csupán egy tökéletes embernek tartják az unitáriusok így. Pedig éppen Jézus istenségébe és önfeláldozásába vetett hit eredményezi a megváltást. Enélkül az unitáriusok hite nem több, mint egy felsőbb hatalomba vetett hit, amelyhez a Bibliát felhasználják, mint egy jó erkölcsi iránymutatást az életben. 

2. Bahái hit

A Bahái hit nem olyan ismert felénk, azonban tanításának lényege ettől még elterjedt. A bahái hit szerint, minden nagy vallás prófétáját Isten küldte, beleértve Mózest, Buddhát, Mohamedet és Jézust. Szerinte a tanításaik lényegei is ugyanazok, ezért a vallások egységére szólít fel a Bahái hit. Ez a vallási relativizálás már a New Age irányzatban is jelen van, s akár szintén ide érthető az is, hisz lényegében ugyanaz. A vallási irányzatok egyenlőként való kezelése, mi több összevegyítése az egyik legördögibb gondolat, még ha elsőre nagyon szívmelengető, toleráns, békés dolognak is tűnik. Ha minden próféta egyenértékű és egyszerre igaz minden tanításuk, akkor Jézus tanítása értelmetlen. Hiszen Jézus nem csak egyszerűen jó tanácsokról beszél, hanem arról, hogy "én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanem én általam." (Jn.14:6). Jézus istenként hal meg, váltságul a bűneinkért, s aki ebben hisz, annak a bűnei semmisé is váltak ott a kereszten és többé nem választják el az üdvösségtől. Ezt semmilyen más vallás így nem tanítja és ha a keresztény hitet komolyan gondoljuk, más vallást egyenértékűnek nem tekinthetünk. Keverni tanait pedig hatalmas vétek. 

1. Jehova Tanúi

Jehova Tanúiról valószínűleg mindenki halott. A mormonokhoz hasonlóan kopogtatós módszert alkalmaznak de az utcákon is sűrűn állnak szórólapokkal. Jehova Tanúi a kereszténység értelmezésének leggyermetegebb szintjén állnak. Az unitáriusokhoz hasonlóan tagadják Jézus isteni mivoltát és a Szentháromságot is. Az kétségtelen, hogy a Szentlélekkel nem igazán találkoztak, hiszen felismerésre nem készteti őket az Igét illetően, hiszen legtöbbször gyermeteg, szó szerinti értelmezést alkalmaznak. Ilyenre híres példa, hogy csak 144 ezren fognak üdvözülni, melyet a Jelenések könyvére alapoznak. Aki kicsit is jártas a teológiában annak egyértelmű, hogy a Jelenések szimbolikusan értendő nagyrészt. Jehova tanúit ez mit sem zavarja. Már beszédes, hogy mennyi energiát áldoznak abba, hogy Isten nevét bizonygassák, hogy Jehova. Az Őrtorony folyóirat nyomán pedig számos teológiai kérdésben ontják a világra dezinformációikat. Ilyenek a fő már leirt tanaik mellett például, hogy a halállal az emberek egyszerűen megszűnnek, vagy akár, hogy Jézus nem is kereszten halt meg. Bizonyításaik gyengék, átgondolatlan, egysíkú szövegértelmezések és ugyanilyen önkényesen értelmezett nyelvi fordítások jellemzőek rájuk. Jehova Tanúira csak az igazán szellemileg és mentálisan labilis ember lehetnek fogékonyak. Gyermeteg és tévtanokkal teli, ám közbe látványos propagandájuk azonban rengeteg emberrel hiteti el, hogy a kereszténység ez szánalmas, alacsony szintű tanításokkal rendelkező, láthatóan pszichésen sérült emberek gyülekezete lenne. Ezzel pedig felmérhetetlen károkat okoznak. 

Horváth Martin- Keresztényfasizmus

Kereszténység és fasizmus. Látszólag két össze nem egyeztethető fogalomról van szó. Azonban ha pontosítjuk jelentésüket vagy azt, hogy egyesek hogyan értelmezik könnyen össze lehet hozni a kettőt. Ez pedig a történelemben meg is történt sok helyütt, sok esetben. Az évtized főleg Magyarországon,- de egész Európában is-, olyan fejleményeket hozott, hogy ennek a két jelenségnek együttes vizsgálata időszerű.

Kezdetnek a fasizmus tisztázása fontos. Aki kicsit is jobban beleásta már magát a politikai eszmék

világába, vagy nem csak felszínesen ismeri a történelmet, az tudja, hogy a köznyelvvel ellentétben a nácik és a fasiszták egyáltalán nem ugyanazok. Sőt, a „náci” jelző is csak egy amolyan gúnyszó, mint a kommunistára a „komcsi” vagy a liberálisra  a „libsi”. Ezért is a  nácik, sosem hívták magukat úgy, hogy nácik. Ideológiájuk neve: nemzetiszocializmus. A szocializmus viszont bezavart a kommunizmus történelemolvasatába, így Sztálin parancsára, a nemzetiszocialistákat összemosták a fasisztákkal teljesen és így is hivatkoztak rájuk. Valójában részigazság van benne. Minden nemzetiszocialista fasiszta is, de nem minden fasiszta nemzetiszocialista. A fasizmus Benito Mussolini révén jelent meg Olaszországban az első világháború után és építette ki hatalmát az 1920-as években. Erről az eredeti fasizmusról rengeteget lehetne írni, de most tömören a lényeg csak. A fasizmus erősen nemzeti, tehát a nacionalizmust alkalmazza. Emellett az erős állam, a birodalmiság, az impérium kiteljesedésének a híve. Eszményképe a Római Birodalomhoz állt legközelebb. A történet nagyjából itt véget is ér. Nacionalista, erősen központosított, totális állam. Se fajelmélet, se zsidóellenesség. Ebben az értelemben a fasizmusnak végül is sok alfaja született, hisz autokratikus, nacionalista modellek a világban számos helyen felbukkantak. A német nemzetiszocializmus pedig szintén ebbe tartozott, csak sok egyéb eszmeiséggel kelt frigyre. Mint a szociáldarwinizmus, az árja fajelmélet, az antiszemitizmus. Ez azonban a fasiszta rendszerek között, sőt más nemzetek nemzetiszocializmusa között is egy teljesen egyedi jelenség volt. Fajelmélet és szocialdarwinizmus híján, más országok fasiszta jellegű mozgalmának egyik legnagyobb támasza  az egyház és a keresztények közül került ki.

A fasiszta Olaszország fennállása alatt békült ki a Vatikán és Olaszország, Mussolininek köszönhetően. A katolikus egyház pedig nem talált kifogást az olasz fasiszta rendszerben igazán. Vagy ott van Josef Tiso, aki a szlovák szélsőjobboldal vezére, majd a II. vilgháború alatt fennálló rövid életű önálló fasiszta Szlovákia első embere is volt. Josef Tiso katolikus pap volt. Magyarországon a nyilasok hungarizmusa volt jelen, amelyet maga Szálasi Ferenc is úgy jellemzett, hogy hármas ideológiai alapon áll, amely nacionalizmus, szocializmus és kereszténység. Szálasi maga buzgó katolikus volt, ahogy a Nyilaskeresztes Mozgalom legtöbb tagja is. A román vasgárdára pedig ugyanez elmondható, ahogyan a náci Németországot leszámítva, az összes szélsőjobboldali mozgalomra szerte Európában. Az erős, nacionalista állam és a kereszténység összefonódása azonban nem szűnt meg az 1940-es évek után, de nem is Mussolini fasizmusával kezdődött. Maga a Római Katolikus Egyház középkor óta fennálló rendszere eleve nem áll messze az autokratikus jobboldali mentalitástól. Hogyan is állhatna távol a katolicizmus, mikor eleve Krisztus egyházát is egy pápai hierarchiával a csúcsán elinduló, szigorú, tekintélyelvű intézményrendszerben képzeli el. Nem véletlen, hogy mind az előbb említett szélsőjobboldali mozgalmak legtöbb keresztény támasza katolikus volt. Olaszországban gyakorlatilag más egyház nem is volt, Josef Tiso katolikus pap volt és a szlovák szélsőjobb legtöbb híve is, a magyar hungaristák egyértelműen a katolikusok mellett tették le történelmi voksukat. Szálasi mint már említettem, katolikus volt. De híres nyilas Kun páter is, akiről még a Romantikus Erőszak is írt egy számot "Rózsafűzér és revolver" címen. Horvátországban az Ustasa mozgalom nagyon mély katolikus hagyományokon nyugodott és a horvát katolikus egyház áldását adta Független Horvát Államra. A sort igen sokáig lehetne sorolni. A katolicizmus sajátos teológiájából fakadóan az erős államiság és kemény jobboldali irányultságok szimpatizánsa tud lenni. Ha nem is mindig, az esélyei erre hatványozottak. Azonban a protestánsokat sem kell minden esetben félteni. Bár utóbbiaknál, - első sorban nyugaton,- az a veszély szokott fenyegetni, hogy a liberalizmusnak fekszenek le, azért keletebbre tökéletesen betudnak állni a jobboldaliság mögé. 

Azt, hogy az erős állam és a konzervatív értékek helyesek-e lehet vitatni. Nyilván sokan egyetértenek vele, főleg hívők között. A konzervatív jobboldal hasonló értékekről beszél, mint a keresztény erkölcsiség, sőt sokszor nyíltan keresztény jelzőt használ. Ez azonban hatalmas megtévesztése a keresztényeknek. A jobboldaliság nem hisz a kereszténységben, nem hisz Jézusban, nem az ő szellemét keresi és használja. A jobboldaliság látja a kereszténység felszínes mondandóit és erkölcsi útmutatásait és azokat egy társadalmat összetartó habarcsként használja. A jobboldal számára a kereszténység nem több egy kulturális hagyománynál, amelynek csak a díszleteit és tömeget formáló hatását látja. A kereszténység a jobboldal számára nem hit, hanem egy ideológia. Egy ideológia amely olyan erkölcsi szabályokkal bír, amik a jobboldaliság szerint egy jól működő társadalom alapjai. De ebben nincs ott sehol Krisztus, sehol sincs ott az Istennek Lelke. Egy rideg és világi, pragmatikus kellékként való kezelése, degradálása ez a keresztény hitnek. A keresztények pedig mérhetetlen naivan dőltek be és dőlnek be a mai napig ennek. Talán egyesek átlátják de úgy vannak vele, hogy még mindig jobb, mint a nyíltan értékeikkel szembehelyezkedő baloldal. Ez csak azonban a látszat. Jézus Krisztus megváltani jött el bennünket, embereket. Lelkeket jött menteni, nem az alkotmányosságot, nem a költségvetést és nem az államot. " E világ fejedelme" névvel illeti a Sátánt a Szentírás. Ez pedig nem véletlen. Ugyanúgy megjegyzi, hogy "Aki tehát  a világnak barátja akar lenni, az ellensége lesz Istennek"(Jak 4:4). A politika és a kormányzás pedig mérhetetlenül világi. Ami világi az pedig sátáni. Az állam működése, a kormányzás és a politika, bármilyen rendszerben is menjen az végbe, a Sátán szabályrendszere szerint zajlik. Krisztus követőinek pedig ehhez az ég világon semmi köze, sem részvételben sem asszisztálásban. 

Napjainkban a keresztény egyházak és egyénként is a keresztények szeretnek bedőlni a jobboldaliság műkeresztény mázának ugyanúgy, ahogy régi időkben is. Nyugaton egyfajta baloldali kereszténység dívik, ahol a Bibliából kiollózták azokat a toleranciára, és mindenki szeretetére vonatkozó részeket, amelyek a liberalizmusnak megfelelnek. Az, hogy ezt itthon és sok helyütt nyugaton is észlelik a keresztények az nem baj. Az a baj, mikor a ló túloldalára esünk és támogatjuk a jobboldaliság által kiollózott részeket. De egyik kép sem teljes. Napjainkban is elég megnézni az Orbáni kultúrkeresztény kormányzást, vagy ugyanezt Lengyelországban, Oroszországban, aminek sorra dőlnek be a keresztények és akár kormányzati pozíciókból segédeznek ebben a "szent ügyben". De a kereszténység nem (csak) abból áll, hogy Istenre hivatkozunk, hogy elítéljük a meleg-lobbit, vagy, hogy igyekszünk más vallású kultúrákkal szemben megőrizni a sajátunkat. A kultúra és a kereszténység nem egy és ugyanaz. A keresztények pedig sorra dőlnek be világszerte a kultúrkeresztény, autokratikus, jobboldali erős államot preferáló irányzatoknak. Ha emberi logikával szemléljük a Szentírást, akkor ez könnyen ésszerűnek tűnhet, csak ehhez ki kell zárnunk a Szentlelket  a szívünkből. Krisztus azt ígéri, visszatér és egy igazságos királyság uralkodójaként jön el hozzánk. A keresztényfasiszták ezt a Krisztusi királyságot érzik ösztönösen ezekben a jobboldali próbálkozásokban. A probléma csak az, hogy ezt az uralkodást Krisztus helyett nem végezheti el senki, s bár lehet, hogy sem a római pápa, sem a keresztényfasiszták nem így hiszik, még is csak arra megy ki a dolog, hogy "melegen tartják a székét Jézusnak". De Jézus nélkül nem lehet még csak hasonló rendszert sem létrehozni. Az élén mindig is egy gyarló, bűnös ember fog állni, aki úgy akar kormányozni, ami csak Jézusnak működhet. Ezért a torz katolikus, feudális királyságok, ezért a sok rettenetes dolog, amibe a '30-as évek fasizmusai torkollottak és ezért is a mai visszatetsző jellege a "nemzeti-keresztény" kormányoknak. Mindamellett pedig, hogy a kereszténységet alantas politikai célokra felhasználják, ezáltal lejáratják, a nagyobb baj, hogy keresztények milliói segédkeznek ebben. S ezek a keresztények a Sátán legnagyobb megtévesztettjei, mert már régen az ő rendszerében gondolkodnak. Az állammal akarják legyőzni a Sátánt, holott az állam maga is a Sátán eszköze. Mindezt ahelyett, hogy valóban harcolnának a legnagyobb fegyverrel, amit Jézus Krisztus adott nekünk, a szeretettel, s nem a jogalkotásban és ékes politikai szónoklatokban keresnék Istent, hanem az őszinte, tiszta szív mélységeiben.

Horváth Martin