Horváth Martin- Ünnepek börtönében

Az életünket, mint egy szakaszba foglalják az ünnepek. Hőn áhítottan várakozunk egyiket elhagyva a kalendáriumban, mikor érkezik a következő. Noha nem azért mert olyannyira átszellemülnénk az adott ünnep tartalmát illetően, hanem mert akkor nem kell dolgozni. Azokat az ünnep-emléknapokat pedig számon sem tartjuk, amelyik nem munkaszüneti nap. Kivéve talán a Valentin-napot és a Haloween-t.

Minek is vannak ezek a napok tettem fel a kérdést? A többségét az átlag nem is érti, nem tudja minek a napja, vagy egyszerűen csak nyűg az egész. Gyerekkorában ugyan ki nem unta a kötelező kokárdás, kiöltözős, Petőfit szavalós minden évben ugyanazt az előadást nézős procedúrát? Persze a karácsonyt, meg a szülinapot és hasonlókat vártuk, mert kaptunk valamit. Ezen utóbbiak felnőttként (kifejezetten szülőként) inkább a nyűg kategóriába fordulnak át. Többnyire fogalmunk sincs minek csináljuk a ciklikusan ismétlődő procedúrákat ezeken a napokon évről évre, de a legszomorúbb talán, hogy el sem töprengünk rajt, hanem robotszerűen csináljuk újra és újra őket anélkül, hogy örömünk lelnénk benn, vagy csak tudnánk miért is tesszük ezt. Nem tudjuk mit jelent, mi a célja és haszna, egyszerűen csak haladunk a tömeggel, a nyájjal, mert mindenki ezt teszi. Meg már a szüleim is ezt csinálták, sőt az ő szüleik is. Mindezt anélkül, hogy elgondolkodnánk, hogy még is mi a fészkes fenét is művelünk és miért? Pedig a legtöbb tradicionális ünnepünknek igen is van értelme és nagyon velős üzenete is. Ezek azonban eléggé homályba vesztek. Nem állok be a sorba és kezdem szapulni, hogy a nyugati, kapitalista-liberális élet hogyan tette tönkre őket. Jóval ezelőtt már befásultak ezek a piros betűs napok. Elveszett tartalmuk a rutin megszokásában, az ismétlődő, egyforma megemlékezések sablonossá váló unalmában. Rongyossá járatott versekkel, amik önmagukban fantasztikusak is lehetnek, de ezerszer hallva már nem érezzük át. S még sorolhatnánk. Erre jött rá csak a kapitalista nyugat marketingdömpingje. Ami az ünnepeket vásári lázzá züllesztette szánt szándékkal.

Mikor már a „mit veszel karácsonyra/szülinapra/ Valentin-napra ?” kérdések a megszokottak. Mert venni kell(!) valamit. Olyan nincs, hogy nem, ez társadalmi elvárás. Ha pedig gyermekünknek, szülőnknek, barátunknak, párunknak szüksége is lenne valamire időközben(rossz telefon stb.) várunk inkább hónapokat, fél évet, mert még nincs karácsony vagy szülinap vagy bármilyen felűlről ránkerőltetett alkalom, amin ajándékozni muszáj. Illetve vehetünk máskor is, csinálhatunk magunktól alkalmakat csak úgy, de akkor is szükségét érezzük, hogy a társadalmi elvárásnak megfelelően a karácsony, szülinap, Valentin-nap alkalmából is vegyünk valamit. Akkor is ha se ötletünk, se a másiknak szüksége sincs rá. A legrosszabb pedig, hogy ezeket úgy kezeljük már tudattalan mi magunk is, mint a tőrődés mértékét. Ha nem jó egy Valentin-nap valamiért, akkor az már olyan mintha nem is szeretnének minket igazán. Mert a ránk erőltetett alkalmak társadalmi nyomásként nehezednek ránk, hogy márpedig ajándékozni ilyenkor muszáj! Minden szakrális tartalmú ünnepet bazári cirkusszá degradálták. A mi kicserkészett pénzünk pedig végső soron olyan érdekcsoportokhoz folyik, akik a pénzünkkel a mi kultúránk leépítését pénzelik a médián és egyéb módokon keresztül Erre ellenreakció a tradicionális körökben, hogy a nyugatról átvett ünnepeket (Haloween, Valentin-nap) teljesen elutasítják. Pedig az igazság sosem két oldal között dől el. Olyan ez, mint a Hegeli-dialektika tézis, antitézis, szintézis módszere. Ha valamit állítunk, annak van egy ellen állítása, és a kettő között van az igazság. Pontosabban mindkettő tartalmaz igazságokat. Olyan igazságokat, ami a másikban nincs meg. Így kiegészíthetik egymást. Így sosem szabad két oldal között dönteni és elveszni a csatájukban. Nem véletlen misztikus száma a hármas. Mesékben, hitrendszerekben. A Szentháromság is kifejezi, hogy ami isteni, tökéletesség, az igazság nem két dologból tevődik össze, hanem több. Mert látok embereket, akik a Valentin-nap kifejezésen is kivannak akadva és akkora szittyamagyarok, hogy csak Bálint-napként emlegetik szigorúan. Remélem ők semmiféle szláv és német jövevényszavakat nem használnak. Kizárólag gépkocsival járnak nem pedig autóval, mozgóképet néznek nem pedig filmet, és a magyar tengert sem említik másként, főleg nem az aljas szláv eredetű Balatonként. Persze értem én, hogy az idegen, kultúraromboló hatás ellenreakciója ez. Ugyanakkor elhalasztják a lehetőségét, hogy átvegyenek ezekből a dolgokból valami hasznosat. Miért ne lehetne egy Valentin-napot jól értelmezni? Nyilván gusztustalan mekkora vásárlási láz övezi, hogy erőltetett, muszájból való ajándékok és programok jelentik ezt az eseményt és valami szerelemnek hazudott nyugati nyálas, kiüresedett megváltó eszményt fetisizál. De pont ezért miért ne lehetne kihasználni az alkalmat és helyes értékek mentén értelmezni? A valódi szerelemről, az Isten által rendelt kapcsolat és házasság értelméről beszélni. Nem teljesen kizárni, hanem a valódi szerelem és férfi-nő kapcsolat jelentőségét megragadni. Nem sablonos ajándékokat venni, hanem személyes, akár saját kezűleg gyártott meglepetéseket adni. Egy keresztény értékrendű, szent dolog megélése is tud ez lenni, ha úgy akarjuk. Ez ugyanúgy érvényes a régi, kiüresedett ünnepeinkre.

Sohasem értettem például a névnapot. Engem ahhoz a naphoz nem köt semmi. Valaki pár száz éve kitalálta hasra ütés szerűen( kivéve a szentekhez köthetőeket), hogy akkor legyen és azóta mindenki, mint a robot felhív, megköszönt stb. „Boldog névnapot” szajkózzák, mintha valami csodás érzés lenne a nevemmel élni. Mintha valóban örülnének és boldogság töltené el őket, hogy engem x-nek hívnak. Ha valóban tetszik, inkább a szüleimnek köszönjék akkor is. Úgy gondoltam lehetne ennyi erővel vezetéknévnap is. Van annyi, hogy kijöjjön minden napra egy évbe, sőt több is. Megköszöntenénk minden Szabót, Kovácsot aznap. Valljuk be, a névnap a régi kornak volt egy ürügye, hogy összejöjjön a család és cifrább esetben jól leigyák magukat és nótázzanak. ( Legalább ürügyet kerestek és a család társaságában tették, viszonylag kulturáltan. A mai kor emberének ürügy sem kell, hanem kijelenti, hogy hétvégén bizony ivós-hányós csömörséget tartanak). Azonban minden ellenérzésem ellenére, miért ne lehetne a névnap is megtöltve hasznos tartalommal? A szentekről elnevezett napok, mind az adott szentnek tulajdonított értékeket hirdette eredetileg. Minden névnek van jelentése, amire kilehetne helyezni az alkalmat, hogy valami érdekeset, valami pluszt adjon, amit át lehet élni.

Minden emléknapnak, ünnepnapnak és alkalomnak oka és célja van. Üzeneteket és értékeket rejt, amit át akar adni, hogy megéljük, átéljük. Mert ezáltal többek, jobbak, lelkileg és szellemileg gazdagabb emberek leszünk. Akár történelmi emléknap, amit az unalmas klisés megemlékezéseken túl át lehetne adni sokféleképpen, mit is jelentett és jelent ma számunkra. Akár vallási ünnepeket, hogy milyen örök érvényű, lelkünk nemesedését szolgáló igazságokhoz jussunk, akár nyugatról átvett cukormázas vásárlásra ösztönző ünnep legyen. Mert mindnek és mindnek megvan a maga értéke és a maga igazsága, amit csak ki kell bogarászni belőle, amit ebben a modern, megbolondult világban is fellehetne használni igazan, nemesnek és Istennek dicsőségére szolgáló módon. 

Horváth Martin

S.D.- Olimpiától az anarchiáig

Az aktuálpolitikai mocsár egyik fő kérdése éppen nem más, mint az Olimpia. Avagy legyen, vagy ne Budapesten. Ismét csak arra játszik a kérdés, hogy Orbán kontra ellenzék, oktatásra mennyen vagy egészségügyre a pénz, szóval csak az ismert nóta. Nem is mi lennénk, ha ezt ilyen mércével mérve közelítenénk meg. Az eset viszont alkalmat ad arra, hogy egy sokkal fontosabb, mélyebb, és tabuként kezelt témát feszegessünk. Van-e joga az államnak az emberek felett dönteni, hogy hova verjék el az erőszak monopóliumával szerzett adót? Ér e valami a követelt népszavazás? A liberálisok valóban csak jót akarnak? Remélem nem vagyunk olyan naivak hogy bármire is ezek közül igent mondjunk. A liberálisak lényegileg nem különböznek az orbánizmustól, csupán annyiban hogy a saját elképzeléseit szeretnék rákényszeríteni az egyénre. A népszavazás pedig okosan megkonstruált része az állam gépezetének, úgy hogy semmiképpen se várjuk azt, hogy megkerülhetetlen szócsöve legyen a népnek. Az államnak pedig még létjogosultsága is kérdéses, az pedig vitán felüli kell legyen, hogy bármilyen döntés megkötése felettünk, népatyánk, Viktor elvtárs vigyázó keze állttal nem több mint egy önkényes elnyomás.

Az állam kialakulása történelmünk homályába vész, az viszont biztos, hogy azóta is mindenki, mint a jóság megtestesítőjét tiszteli, de minimum szükséges rossznak véli. Az állam kialakulása az emberi esetség, és vágy kettősségére épít. Kellenek emberek, akiket az uralomvágy mozgat, és kellenek, akiket pedig a félelem és azok, akik biztonságosabbnak vélik ha mások mondják meg, mit gondoljanak és cselekedjenek. Minden állam archetípusa az uralkodó isteni mivoltára épít, és arra, hogy neki kiválasztotti jogában áll mások elnyomása. Minden állam alapköve tehát e sátáni hübrisz, amint az ember Isten szerepébe bújva kívánja a mások feletti uralom privilégiumát. Az állam összetartója tehát a kollektív butaság, ösztönös istenpótlék kutatás, félelem és erőszak.

Az kérdés alapja az, hogy mint ember, jogosult vagyok e mások felett a hatalomgyakorlásra, akár erőszakkal, saját belátásaim alapján. A témához szorosan kötődik a szabad akarat, a tudás mértéke, és az Isteni példa. Az ember teremtett privilégiuma, ami a lelkének sajátja, és kiemeli őt a teremtmények sokaságából, az a szabad akarat, és az értelem. Isten tehát szeretetéből adódóan nem báboknak teremtett minket, vagy robotoknak, hanem olyan lényeknek, akiknek jogában áll a döntés, és reflektálhatunk világunk működésére, valamint élhetünk az Isteni adományok sokaságával. Értelmes munkánkkal uralhatjuk a természetet, formálhatjuk belátásunk szerint, birtokba vehetjük kincseit, és energiánk belefektetésével otthont, házat teremthetünk például. A természet és az állatvilág tehát uralmunk alatt áll, mivel lényegileg értelmünknél fogva felette álunk annak. A kérdés tehát az, hogy embertársaink felett is jogosan uralkodhatunk e. Tény hogy nincs egyenlőség, van különbség ember és ember között, tudásban, képességben, jóságban. De vajon kell-e erőszakkal rendszert alkotni e különbségek alapján? És itt tér el az általános jobboldal, mitőlünk. Ugyanis mi elutasítunk mindenféle kényszeresen összetartott autokrata uralmat, és valljuk, hogy az emberek jóakaratára épített, spontán rendben teljesedhet ki a legharmonikusabb módon mind az egyén, mint a nép egésze. Ha az egyén megszabadul a történelem salakjától, ki kell alakulnia az érzetnek, miszerint az állam valójában minden téren csak negatív korlátozó, ami felesleges korlátok közé szorítja az emberi értékeink összességének megnyilvánulásait. Megrontja a kultúra szabadságát, sovinizmussal fertőzi a nemzetünk szeretetét, megszabja Istenszeretetünk, helyettünk akar dönteni jó és rossz között. Idealizmusunk, és hitünk az értékek realitásában tehát arra késztet bennünket, hogy felvegyük a szellemi harcot a világban eluralkodott hamisság ellenében. Nem akarunk látni menetelést, ujjongást, fegyelmet. Egészséges egyéneket akarunk! Akik képesek saját döntéseik súlyát átérezni, éhesek az igazságra, a szeretet vezérli őket, és tisztában vannak a gyarlóság korlátaival, és küzdenek e korlátok felszámolásáért magukban. Elutasítjuk a konzervativizmus múltba menekülő gyávaságát, pontosan, ahogy az utópisták szellemi terrorját, ami egy fiktív cél érdekében ugyanolyan, ha nem sokkalta keményebb elnyomást eredményezett. Nem akarunk sem isteni uralkodást, nem hisszük hogy a rend fontosabb a szabadságnál, és megtagadjuk, hogy bármiféle fejlődés arra kényszerít minket, hogy az embert alárendeljük neki. Amit mi akarunk az egy boldog, harmonikus és szabad élet, amennyire csak lehet e földön, az egyetemes értékek szerint.

S.D.