Szabó Kornél- Szenvedélyek újrahasznosítása

Ha összehasonlítom, hogy mi tartja össze általában az embereket, akik az Anonym csoportokon kívül vannak, akkor arra jutok, hogy ugyanaz, mint ami a csoporton belül. Olyan sérülések, amelyek gyógyítása önmagunktól nem megy. Ez az alap, ami miatt összegyűlnek. Természetesen ez még nem lenne elég ahhoz, hogy együtt is maradjanak. Ezért jött létre a szabályrendszer, amely ezt egészséges keretek között tartja. Hogy ezek a szabályok feledésbe ne merüljenek, fel is olvassák őket minden gyűlés elején.  Ezen szabályok egyike a köszönés.

Örömmel figyeltem meg magamban, hogy az a sztereotípia, amivel a mindennapjaimban éltem, egyszerűen szétesik, ahogy ültem a gyűléseken. 

Mindig is mosolyogtam a: 

„- Sziasztok, Kornél vagyok, alkoholista.” 

„- Szia Kornél!”

jeleneten, akárhányszor láttam filmen, vagy olvastam valahol. Valahogy olyan valóságtól elrugaszkodottnak tűnt. Pedig többet tartalmaz, mint amit csak egyszerűen hallva meg lehet érteni. Elvonatkoztathatatlan ez a kommunikáció attól, hogy kik ülnek ott.

Egymással életük legnyomasztóbb részleteit tárják fel egymás előtt, hogy meg nem ítélő hallgatóságra találjanak. Nem azért hallgatják meg az egyént, mert valami különös kíváncsiság vezeti őket, és nem is feltétlen az empátia (bár jelen van), hanem, hogy megoldást találjanak a saját egzisztenciális méretű belső konfliktusukra. Ez teszi érdekmentessé az egészet. Nem használ ki senki senkit, mert ellentétes a szándékokkal. A csoport csak úgy hatékony és működőképes, ha mindenki a saját dolgával foglalkozik. Ebben az egymás mellett sétálásban persze létjoga van az örömnek és a boldogságnak, szeretetnek, és ez is azt a célt szolgálja, hogy megtartsák a szellemük tisztaságát.

A függőségek legyőzése egészen érdekes és sok úton megközelíthető téma. Egyik módja úgy nézni, hogy legyőzésről szó sincsen, inkább megszelídítésről, kezessé tevésről. Merthogy akik kitartanak, előbb utóbb hűséges barátot szereznek ennek képében, hasznos útitársat, ami életükből tetemes részt vállal. Kapnak egy elég tisztán látható pontot, amivel együtt, vagy amivel szemben megfogalmazhatják önmagukat. És ők, akik részesei ennek, azon derekasak közé tartoznak, akik legyűrték azt a hatalmat, ami az ember öntudatának lenyomására cselekszik untalan. Találtak egy biztos pontot, ha úgy tetszik menedéket. Amíg küzdenek, addig azt is tudják, hogy kik ők.

Kezdetben ez a pont az alkohol, a drog, zsarnok kapcsolatok, játszmák voltak.

És ahogy a szétválás folyamatában felébredtek a menekülési vágyukból, meglátták, hogy szükség esetén ahova valóban menekülhetnek az nem más, mint a józanság ébrenléte. Ahol felszínre kerülhetnek rejtett motivációik és ez által megérthetik önmaguk gondolatait. 

Érdekes az a tapasztalat, amikor teljesen egyértelműnek tartjuk a választásunkat utólag, de amíg előtte voltunk, még egyáltalán nem volt az. Tegyük fel:

Sötét úton botorkálunk, és tükrök szilánkjain lépkedünk. A feketeségben nem látunk, csak alig. Folyton folyvást félelemmel tesszük a lépéseket, mert minden szilánk mélyre vág. Annyira rettegünk, hogy becsukjuk a szemünket és úgy megyünk tovább, de a fájdalom egyre mélyebben hasítja a húsúnkat. És amíg megyünk, eszünkbe sem jut, hogy mi felé megyünk, minek megyünk, és hogyan.

Pedig ha megállnánk és lehajolnánk, láthatnánk, hogy a fájdalom szilánkjaiban igazán tisztán láthatjuk, miért tesszük, amit teszünk. S ha végre megállnánk és bevárnánk a hátunk mögött kelő hajnalt, fény gyúlna rá. Fény gyúlna az igazságra. De félünk. Annyira félünk.

Már nem emlékszem hol olvastam, de jól megragadt bennem a mondat: Egyedül az ember csak félőlény. 

Remeték irataiban olvasható, hogy a démonok igazán a magányban hatékonykodnak. A démonok, akik a tudattalan megtestesült félelmei, elzárt dühös szörnyetegei. Szellemi lények, szellemünk lényei, akik szabadságot akarnak. A teljes ember részei, akik részt kívánnak a valóságunkból.

Egyszerű reakció a minket megharapni készülő kutyával szemben, hogy belerúgunk, hozzávágunk valamit, ráordítunk, védekezőn magunk elé tartjuk kezünket stb..

Akár be is jöhet. De mi történik, ha az ember önmaga ellensége? Akkor is hatékony, ha támadunk vagy védekezünk? Milyen lehetőségünk van ahelyett, hogy leigáznánk önmagunkat és meghasadnánk, miközben önmagunkat a szánalmasság könnyeiben áztatjuk ágyunkon vergődve?

Hát hogy megbékélünk vele. Mondhatjuk úgy is, hogy oda fordítjuk a másik orcánkat is. Mert a másik orcánk, másik arcunk a személyiségünk az a része, amelyik nem elintézni akar, megoldani, csak megnyugodni, békében lenni. Ahelyett, hogy lenyomjuk, megbízunk abban, hogy ez a démon vagy szörny  ugyanúgy az énünk része és biztosan másképp, de valahol, valamilyen formában helye van.  Ahelyett, hogy újra hazudnánk arról, hogy ittunk-e, használtunk-e, zsaroltunk-e, hazudtunk-e egyszerűen kimondjuk az igazságot. Békejobbot nyújtunk. Azt mondjuk:

- Tudod, most ilyen vagyok. Próbálkozok, de még nem tudok tenni ellene. Elhiszed nekem?

Az, hogy ezután változtatunk-e rajta vagy maradunk benne már egy másik döntés eredménye.

Viszont az egész köszönésben ez van benne:

- Sziasztok, ez a nevem és ezzel küzdök. Elfogadtok?

- Szia, mi is ezzel küzdünk, gyere, csináljuk együtt!

Boldog vagyok egyszerűen attól, hogy vannak ezek a csoportok. Tudom, hogy milyen önértékeléssel élnek, akik részesei ennek. Sokszor hibáztatják és kínozzák magukat. Sokszor, ami valóban hiba, gyermekes daccal tagadják. Sokszor kikerülik az igazságot. Sokszor inkább menekülnek a maguk által kreált valóságba. Sokszor érzik úgy, hogy szétszakadnak, fáj, nincs tovább.

Ugyanakkor, amikor boldogok, mert végre elengedik magukat használat nélkül, akkor ők a legboldogabbak, mert megvigasztalódnak összes szenvedésük miatt.

Önkéntelen mosoly húzódik az arcomra, amikor rájövök, milyen romantikusan gondolkozok erről. Hogy azt gondolom, ebben van azaz igaziság, ami minden ember életéből hiányzik. 

A bizalmas megosztása, a titkos, csak általunk látható életünknek. A közösségi élet ilyen módon való megszentelődése, sérthetetlenné válásában. 

De ez csak féligazság, mint általában minden más, amire ember jön rá.

Miért is jó Anonimnek lenni? Az egyik legnagyobb előnye a névtelenségnek, hogy semmiképpen sem ítélnek meg a név miatt. Az ebben kibontakozó előny az, hogy ismeretlenül csak ugyanannyit tudnak rólad, mint bárki másról, mégpedig hogy a megnevezett helyzetben vagy. Merthogy ez a lényeg. Nem az, hogy van-e macskád, lakáskasszád, 3 gyereked, tárcsás mosógéped, traktorod. Egyetlen erős cél miatt szerveződik a csoport. Önmagáért, önmaga fennmaradásáért, tulajdonképpen tagjai életben maradásáért. 

Nem nézni azt, hogy milyen állapotban van valaki, mit tett és mit nem. Csak csendben biztatni, segíteni és őt magát nézni, aki nem politikusként vagy kőművesként nevezte meg magát, hanem nagyszerűen akként, ami a csoporttal való kapcsolata.

Őszintén lenyűgözött az egész. Azzal együtt, hogy volt aki késett, volt aki kamuzott, aki félt kimondani még mindig a lényeget. Merthogy egy helyen volt szemlélhető az élet teljessége, személyenként különböző vonatkozásaiban. Minden küzdelem kiválóan mutatja bármelyik egyszerű ember vívódásait, csak ezerszer élesebben és mélyrehatóbban.

Ha az ember léte szolgálat, márpedig az, mert akárhogy is kerülgetjük, torzítjuk, mindig szolgálunk. Az egyetlen igazi hatalmunk abban rejlik, hogy megválasztjuk, hogy minek szolgálunk. 

A legfontosabb megállapítás itt az, hogy ha igazából szolgálni akarunk, akkor csak olyat szolgálhatunk, amit szeretünk, és ami viszont szeret minket. Merthogy ami nem szeret, az nem törődik az életünkkel, bele is pusztulhatunk a szolgálatába. De - ami - és innentől már sokkal inkább - aki - szeret minket az örül annak ha kedvére akarunk tenni és ezért olyat kér csak, ami nem áll ellentétben az általa szeretett ember boldogságával.

Szabó Kornél

Serfőző Dániel- Az Egyház Anyja

Anyák napi „különkiadásunk” a már tőlünk megszokott módon, ismét egy szellemi témával foglalkozik, a keresztyén vallás berkeink belül, az emberré lett Krisztus édesanyával kapcsolatban. Először is leszögezném, hogy a cikk nem favorizálja sem a pápista bálványimádást, sem pedig a neo-protestáns gyalázkodást, hanem próbálja az elvárt, és jogos tiszteletet megadva, az evangélium tükrében bemutatni e kivételes asszony tulajdonságait, és azt a misztériumot, ami őt érdemlegessé tette arra, hogy mint az Egyház anyja, a legnagyobb kegyelemben részesüljék.

A Szentírás kevés helyen említi Máriát, de ez teljességgel érthető is, hiszen a középpontban mindig az Úr áll, nem az ő szolgája. És itt már ki is kell emelnünk azt a súlyos hibát ami eluralkodott a római egyházon az idők folyamán, miszerint súlyos torzulások hatására Szűz Mária egy elcsúfított, toldozott bálványalakja szépen lassan dominanciát szerzett, és átvette azokat a tulajdonságokat és feladatokat amik szigorúan az Urat illetik meg. Ennek oka minden bizonyossággal abban keresendő hogy az egyszerű, babonás népek akikben még mindig nem élt az igaz hit teljes tisztasággal, Szűz Mária alakjában saját pogány isteneik hasonmását vélték felfedezni, ahogyan mi magyarok is, Boldogasszonyt azonosítjuk mai napig Máriával. Ennek szellemi vonatkozásai pedig azt mutatják meg számunkra hogy nyilvánvalóan közelebb is állt az elvilágiasodott egyház és a földből élő parasztság akkori lelkületéhez ez a feminin, gondoskodó, világias lelkületű anyaisten, mint sem a Jézusi világidegen, világ mellett paradoxnak mondható, tisztán férfias és szellemközpontú szemléletmód. Tehát habár az emberek között kifejezett tiszteletet érdemel Szűz Mária, mégis a Szentírás is óva int attól, hogy a kellőnél több tisztelet övezze őt, ahogyan az alább található igehely is tökéletesen bemutatja ezt, mikor is Jézus határozottan kijelenti anyjának, és nekünk hogy Ő felette áll mindeneknek. Így tehát nem megalapozott az a pápista tanítás, miszerint Szűz Máriát egyfajta tisztelet feletti, külön imádat illetné meg. Szűz Mária alakját minden babonaságtól elvetve a maga tisztaságában, csakis az Írás alapján szabad magyarázni!

„Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: Nincs boruk. Mire Jézus azt mondta: Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám.”

Na de mégis milyen tulajdonságokkal rendelkezett Mária, hogy Jézus anyjává lett? A legismertebb tény hogy szűz volt mikor megfogant a Lélek által benne Krisztus. A szkeptikusok és túlracionalizált emberek számára viszont már bajosan elfogadható az a tény, hogy nem csak előtte, de utána is szeplőtlen volt és maradt. Hogy ez hogyan lehetséges? Biológiailag, fizikailag nem az. De mégis az. A vízen járás talán fizikailag helyálló? Vagy van valami, ami Istent korlátok közé szorítaná? Soha nem értem és nem tudom elképzelni milyen lelkület áll egy ilyen hívő ember szívében, aki ennyire kétségbe vonja a csodák valóságát. Na de a Szentírás nem említi, hogy Szűz maradt volna, szólhatna a valamennyire jogos ellenvetés. Mégis az intuíció és a józan elgondolás azt mondatja velem hogy Máriának szűznek kellett maradnia. Hogy miért? Egyrészt mert a szűziesség lelkiekben értendő főképpen, de annak testi jelképe sem sérült. Mert ő az új Éva. Az új nő. Mint tudjuk a megváltásra azért volt szükség, mert az ember bár jónak teremtetett, és meg volt a szabad akarata hogy az Urat szolgálja rendelése szerint, mégis az önszeretete arra vonzotta hogy a gonoszságot válassza, és tudóvá legyen, teremtmény létére. Ez a cselekedet vonzotta maga után a halált, azaz hogy az ember nem csak megromlott, de többé Isten nélkül képtelenné vált a jóra és magára az életre, amennyiben azt mint esszenciális értelmet vesszük. (Innentől az ember Krisztusig csak „vegetált”, vagy az Úr útját készítette.) Krisztus tehát az új Ádám, aki áldozatával és tökéletes voltával a bukott Ádám helyébe lép, mint univerzális idea, és kiemeli mint a bárka a hozzá tartozókat a halál özönvizéből, az állttal hogy testének részévé teszi övéit, és nem csak helyreállítja bennük az embert, de immár meg is gazdagítja az eredeti Ádámságot az örök élet gyümölcsével, valamint megtisztítja a tudás gyümölcsét a megigazulás tisztaságával. És ha Ő az új Ádám, kell egy új Éva is. És mint ahogyan Ádám részéből lett a nő, úgy lett Máriából saját fia alávetettje. Ahhoz tehát hogy az új Ádám bűntelen magja kikelhessen, ahhoz az új Évának is szeplőtlennek és minden tekintetben bűntelennek kellett lennie. Hiszen nem nő tökéletes virág, terméketlen földben. Így hát elmondható hogy Mária legfőbb jegye a szeplőtlenség, minden téren, melyet Isten kegyelméből elnyert már a megváltás előtt, hogy így megtisztítván lehessen a kegyelem eszköze. Tehát két bűntelen ember élt, Mária és Jézus. Márpedig a bűntelenség itt már nem csak az egyszerű megfelelést jelenti, hanem a tökéletes Istenszolgálatot. És mint ahogyan Jézus is az Atya tökéletesen szolgálata közben nem alapított családot, nem vett magához feleséget, hiszen szeretete tökéletesen Istenre összpontosult, teljes elméből, teljes szívből, úgy Máriához is illendő és elvárt, hogy hasonló módon csak fiát és Urát szeresse, és e szeretet olyan nagy legyen, hogy szűzi tisztaságát soha ne adja másnak, még férjének, Józsefnek se. Hiszen a szexualitás a szeretet kifejeződése, ahogy egymásba olvad a két lélek a szeretetben. Márpedig aki igazán tökéletes az csak az Istennel él ilyen egybeolvadó szeretetben, és már nem jut ilyen típusú szeretet egy szeretőnek sem. Pál is erről beszél mikor a szüzesség kérdését feszegeti. Ahogy ő is megmondta a tiszta szexualitás sem bűn, hiszen megnyilatkozik benne a tiszta, Isteni szeretet, de annál tökéletesebb fokú, ha szűzien ezt a típusú szeretetet is az Úrra fordítjuk, de erre nem mindenki képes. Tehát végezetül kijelenthető hogy Szűz Mária igenis jogosan mindenkori, szeplőtlen, tökéletes nő. Épp ezért nagy bűnt követnek el azok az új-protestánsok akik valamilyen komplexustól vezérelve folyamatosan alacsonyítani, és gyalázni akarják Máriát, makacsul elzárkózva az Szentírás tisztaságától, radikalitásokba fordulva, akár a pápisták.

Arról kevés szó esik a Bibliába hogy Mária pontosan hogyan nevelte Jézust. De ez igazából magából következő tény. Mint tökéletes nő, biztosan gondoskodó volt, szeretet teljes, alázatos lelkületű, kiváló anya. Minden nőnek tehát fő példaképe kell legyen Mária, az élet minden területén. Mi nekünk pedig hálásnak kell lennünk ha édesanyánk hasonló kegyelmi ajándékokkal nevelt bennünket, ne csak egy napon, hanem lehetőleg az év minden napján!

S.D.

Horváth Martin- Az oroszok és a kommunizmus

Az oroszok és a kommunizmus az emberek fejében úgy összefonódott és gondolatban összetartozik, mint „a borsó meg a héja”, ahogy Forest Gump mondaná. Ez természetes Európában,- kiváltképp annak keleti részén-, ahogy a hidegháborút vele vívó USA-ban is. Mégsem mondhatjuk, hogy maguk az oroszok is máshogy vélekednének és kikérnék ezt maguknak. Az orosz társadalom fejében ők, és a kommunizmus szintén összefonódott. Ez annál érdekesebb, hiszen a világ szélsőjobbos, illetve Nyugat és liberalizmus ellenes pártjai, mozgalmai körében Oroszország az Európai civilizáció utolsó reményeként él. Még is hogy lehetséges, hogy a „keresztény, nemzeti civilizációt” egy olyan ország védje, melyet az internacionalista-ateista Lenin-szobrok borítanak be, katonai felségjelzésként a vörös csillag díszeleg a vadászgépein és Kreml tetején? Mind a mai napig.

Az orosz nép kommunizmushoz fűzött viszonyát, nekünk, nem oroszoknak nagyon nehéz megértenünk. Az oroszok döntő többsége, kifejezetten a fiatalok is, úgy vélik, hogy a Szovjetunióban jobb lehetett élni, mint a mai országban. Természetesen ezek első sorban anyagi természetű vágyakozások, és valószínűleg nálunk is a Kádár-rendszer mesés emlékként él a többség fejében. Azonban Oroszországban a kommunizmus összeomlása jóval durvább sokkhatás volt, mint nálunk, vagy másutt. A zavaros ’90-es évek elején a gyors Jelcini privatizáció gyakorlatilag káoszhoz vezetett. Jó szerivel minden pár tucat oligarcha kezében landolt, hiperinfláció sújtotta a gazdaságot, a segélyek pedig nem jutottak el a néphez, csak az oligarchák offshore-számláihoz. Ezek után Putyin és a pszeudodemokráciája egy megváltás volt az orosz népnek. Azonban ez még nem indokolná, hogy az orosz jobboldalon és a kifejezetten nacionalisták között is a Szovjetunióra, sőt Sztálinra miért gondolnak nagy nosztalgiával. Ehhez kicsit mélyebbre kell ásni az orosz lélektanban.

Bakunyin, az „anarchizmus atyja” kijelentette, hogy az orosz nép olyannyira kollektivista, az individualizmust teljesen mellőző és a társadalom lelkülete ösztönösen autokratikus, hogy az anarchizmus megvalósításának ötletét Oroszországban csakhamar feladta.  S való igaz az oroszok gyakorlatilag nem tekintélyelvű rendszerben nem igazán éltek. A cári Oroszországban a felvilágosodás elmaradt, az 1800-as évek Európai forradalmai a cár országában elakadtak. Forradalomra csak 1917-ben került sor, és azt is részben nyugati aknamunkának köszönhették és a szocialista mítosszal ellentétben, egy szűk klikk vitte véghez. Ez a forradalom azonban az autokrácia csúcsán lévő cári arisztokráciát, a kommunista pártra cserélte és csakhamar a Szovjetunió megalakulása lett a vége. A Szovjetunió rendszere ellen pedig 70 éven át, nem lázadtak fel az oroszok. Sőt annak széthullását tragédiának is élték meg. A zavaros ’90-es éveket leszámítva az oroszok még csak névlegesen sem voltak pár évnél többet demokráciában. A mai Putyin-rendszert szintén nem számítjuk klasszikusan annak. Az oroszok tehát a Szovjetunióra legalább olyan időszakként tekintenek, mint a cári Oroszországra. Egy-egy nagy birodalmi időszakként. Ehhez hozzájárul, hogy a Szovjetunió csak nagyon kezdeti időszakában érvényesítette az internacionalista elveket. Sztálin csakhamar megkapta a „vörös cár” elnevezést és a sztálini Szovjetunióban a kommunizmus gyorsan kirakat lett. Ráadásul a II. világháborúban „nagy honvédő háború” szlogennel zajlott a harc a németek ellen, és az orosz nacionalizmusra épülő propaganda terített be mindent. Hruscsov irányvonala azonban teljesen más volt, kicsit a Lenini filozófiához jobban visszacsatolt, de Brezsnyev klikkje hamar meg is buktatta. Brezsnyev pedig egyértelműen visszanyúlt pár sztálini vívmányhoz és a kommunizmus látszatjellege állandósult. A ’70-es években Kína azzal vádolta a Szovjetuniót, hogy már nem képviseli hitelesen a kommunizmust, azt csupán lepelnek használja és valójában régi, orosz, nacionalista nagyhatalmi érdekeket érvényesít. Ez tökéletesen összefoglalta a Brezsnyevi időszak lényegét. A szovjet tagállamokba, mint Kazahsztán, Balti államok stb. szintén jelentős orosz népességet telepítettek be Moszkva vezérletével. Ebből látszik, hogy az oroszoknak a Szovjetunió közel sem feltétlen a kommunizmust jelentette, hanem a cári birodalom után, egy másik orosz birodalmat.

Sztálin megítélése pedig pozitív az orosz társadalomban, sőt népszerűségben veri Lenint. Ennek oka, hogy láthatóan tett a kommunizmus lényegére és az orosz birodalmi attitűd visszaköszönt. Legnagyobb érdeme mégis a „nagy honvédő háború” megvívása és a németek legyőzése. Nekik ez kicsit olyan, mintha mondjuk Kun Béla visszaszerezte volna nekünk a Trianon előtti területetek. Elég összetett lenne megítélni hazafias szempontból a Tanácsköztársaságot akkor. Nos, ők is így vannak Sztálinnal. A Szovjetunió szétesése pedig, nekik egy kicsit szintén olyan, mint nekünk Trianon. A szovjet birodalom széthullásával, az arra a területre kiterjedő orosz befolyás is jelentősen megszűnt, illetve határon túl ragadt sok-sok orosz. Olyan terület is elvesztek, amik nem a szovjet időkben tartoztak csak befolyás alá, de már évszázadok óta orosz részek voltak. Így a Szovjetunió az orosz nacionalisták körében kicsit egyet jelent az összetartozással, a szétszakított orosz testvéreikhez. Ezért is láthattuk, hogy a Krímben, vagy Keleti-Ukrajnában az orosz szeparatisták vörös, sarló-kalapácsos lobogóval tüntetnek és a hadi-jelzéseik is az egykori szovjet időket idézi. Ahogyan a Lenin-szobor ledöntése is a Krímben felháborodást okozott az oroszok között, mert nem azt látták, hogy az ukránok a kommunista Lenint ledöntik, hanem számukra az az orosz Lenin volt, az anyaországgal való összetartozás szimbóluma.  Mi, magyarok talán úgy értenénk ezt, hogy mi is szívesen rakjuk ki az angyalos címert az összetartozás jeléül, még sem sírjuk vissza a Habsburgokat. Persze az angyalos címerben semmi nemzet és kultúraellenes ideológia nincs, míg a kommunista jelképekre ez nem mondható el. A furcsa paradoxon jellegét talán ez adja.

Napjaink Oroszországában erősen konzervatív, jobboldali a Putyini vezetés. Az Egységes Oroszország kormánypárt rendezvényein mellőzik a szovjet jelképeket. A május 1.-i felvonuláson csak a kommunista párt rendezvényén volt Sztálin portré és szovjet zászlók. Azt nem hanyagolhatjuk el, hogy azonban ez a párt a második legerősebb Oroszországban. Putyin kijelentései a kommunizmussal kapcsolatban érdekesek. Lenint pár éve erősen bírálta, később pedig azt mondta rokonszenvez a kommunizmussal még mindig ő is. Ezt azonban úgy indokolta, ami elárul mindent a jelenlegi orosz felfogásról. Azt mondta a kommunizmus elvei nagyban hasonlítanak a Bibliára. Félretéve, hogy szerintem ez azért elég groteszk gondolat, bemutatja az orosz állapotokat. A régi, tradicionális, ortodox orosz birodalom és a kommunista Szovjetunió is egy-egy nagy korszak az orosz történelemben, amit minden ellentmondás ellenére, manapság összeférhetőnek tartunk. A cár és párttitkár képe összeér a történelmi emlékezetben, és szemrebbenés nélkül áldja meg az orosz pátriárka a vörös csillagos rakétákat az orosz hadsereg részére. Oroszország valamiféle illiberális, beteg jobboldaliságot képvisel, és messze van a kommunizmustól, bármi legyen is a látszat. Még is az egész rettentően furcsa, abszurd nekünk itt nyugatabbra, és a vörös csillagos, sarló-kalapácsos, Sztálin arcképével tarkított „keresztény-nacionalizmus” valami nagyon keserű ízt hagy maga után.

Horváth Martin