„Nincs már időnk fényes egyházi ünnepekre, amelyekben saját
magunkat jelenítjük meg önmagunk előtt, nem akarjuk többé a reformációt így
ünnepelni! – Hagyjátok végre a halott Luthert a maga nyugtában, és hallgassátok
az Evangéliumot, olvassátok az ő Bibliáját, halljátok itt magát az Isten
igéjét!”
A fenti idézetből látszik, hogy Bonhoffer pontosan tudta és érezte, a
reformáció nem egy történelmi esemény, hanem egy folyamat. Egy hozzáállás a hitünk megéléséhez, Isten megismeréséhez.
Hat, munkál, történik most is, s mindig, ha cselekszünk ennek szellemében. Bonhoffer ezeket a sorokat a múlt század első
felében mondta, és azt kell látnunk, ma sem változott sokat a nagy egyházak hozzáállása.
Sorai ma is aktuálisak. Lássuk is mi ez
a reformáció. Úgy értem, ami valóban a reformáció és nem az asszonykórusokkal
tarkított, dohos hatású visszaemlékezések által felrajzolt kép. Lassacskán már
csak azt nem tudjuk ezekből az egyházi megemlékezésekből, hogy Luther milyen
ívbe verte be a szöget a 95 tétellel és hány cseppel verítékezett a birodalmi
gyűlés előtt. Mi a valódi reformáció?
A reformáció cselekedet volt,- s
kéne lennie ma is,- mikor hívő keresztények jelentős csoportja azt mondta, hogy
eddig és ne tovább, mert ez, amit itt nekünk az intézményesített egyház elad
Krisztus akarataként az egy nagy baromság. Amikor lecibálták az evangéliumról a
rárakódott emberi balgaságokat. Dogmává tett emberi elképzeléseket,
filozófiákat, vagy az emberi szokásokat, hagyományokat, amelyeknek Istenhez
kinyilatkozásához ugyan semmi köze nem volt, de már-már jobban tartották be,
mint, amit Isten szeretett volna, hogy betartsunk. Amikor azt mondták, hogy
Istennel egyetlen egy kapcsolatunk van, a Szentírás melyet ránk hagyott és az
egyetlen közvetítő az Atyaisten és közöttünk, a hitünk, s ezáltal Jézus
Krisztus. Nem holmi papi hierarchia egy politikai-hatalmi intézménnyel együtt. Ez
hatalmas dolog volt, de a következményei mennyire lettek sikeresek?
Először is nézzük magát a
katolicizmust, melynek ellenében elsőként aposztrofálta magát a reformáció
kereszténysége. A katolikus egyház kétségtelen sokat változott az évszázadok
során, ám az 1517 előtti elveiből rengeteget megtartott ma is, amely már akkor
is a reformáció célkeresztjében állt. Mindazonáltal a változásának sem igazán
örülhetünk tiszta szívvel. A katolicizmus középkori világrendszere alapvetően
jobboldali (mai értelemben ultrajobboldali) volt. A II. Vatikáni zsinat után
azonban a világ változásának engedve, szépen lassan gesztusokat tett a
progresszív, baloldali szellemiségnek, míg végül szépen át is csúszott mára
abszolút annak oldalára. Tehát a katolikus egyház korábbi önmagához képest rengeteget
változott, az evangéliumhoz nem lett közelebb. Olyan ez, mintha egy
függvénytáblázaton Krisztus és a Szentírás lenne az origó. A katolicizmus
Luther előtt valahol a függvénytábla jobb szélén rostokolt, mára átcsúszott a
balszélére. A változás nagy, de az origóhoz, Krisztushoz és evangéliumához
képest egyaránt messze van.
Másodsorban itt vannak nekünk a
protestáns egyházaink, akik a fenti Bonhoffer idézetben kritizált módon ünnepelnek.
Nem szabad nem megemlítenünk, hogy az a világban betörtént változás, amihez a
II. Vatikáni zsinat folyamán alkalmazkodott a katolikus egyház is, azt a
folyamatot közvetett módon a protestantizmus megjelenésének köszönhetjük. Mert
a protestantizmus kezdeti lendülete hamar kifulladt. Az elsőként kiszakadó
evangélikus egyház nagyon hamar a német hatalmi politika szárnysegédjévé
degradálódott és állt be ugyanúgy egy jobboldali rendszer mögé, csak más
felfogásban, mint a katolicizmus. Aztán később a katolicizmusnál is serényebben
csúszott át az említett függvénytábla jobboldaláról a balszélre. Olyannyira,
hogy a lutheránus egyház a nyugati világban arról híres, milyen dalolva feküdt
le a liberális világrendnek. Homoszexuális eskövők, ateista-leszbikus
lelkésznők beiktatása és a többi… Aligha ez volt Luther álma a reformációval.
Minthogy a lutheri irány hamar kifulladt, hívők jelentős része érezte, hogy ez
nem helyén való, és bár Luther jobb már, mint a pápizmus, azért még jócskán van
hova közeledni a tiszta evangélium
megéléséhez. Így jött Kálvin, Zwingli. De végül mindegyik mozgalom ebben a
reformációs folyamatban megakadt valahol és becsontosodott olyan dogmatikákba
és külsőségekbe, bevett emberi szokásokba, amik miatt megindult a reformáció
eredetileg a katolikusok ellen. Jöttek az anabaptisták, aztán a neoprotestánsok
de valahol persze sosem lett tökéletes a helyzet. Egyrészt a protestánsokat
nagyon hamar kihasználták olyan körök, amelyek egyszerűen antikrisztusiak
voltak és a protestáns hullámot meglovagolták, mert meglátták benne a
keresztény erkölcs vagy a jobboldali világrend meggyengítésének lehetőségét.
Elég csak a prekommunista Müznerre gondolni.
Másrészről a nagy reformálásban megjelentek azok az irányzatok is, amelyeknek
már a Szentlélekhez nem sok köze volt és végül valami egészen torz tanításokba torkollottak,
melyeknek már semmi köze nem volt Jézus evangéliumához. Ilyenek voltak az
unitáriusok, később a mormonok, vagy a Jehova Tanúi. De a neoprotestáns/
pünkösdista/karizmatikus mozgalom körében is számos csoportnál lelhetőek föl
olyan hitmegélési formák, amelyek igencsak problémásak a Szentírás fényében.
Végezetül kijelenthetjük, hogy a
protestáns egyházak a reformáció valódi lelkületét hamar halni hagyták, vagy
félreértették. Félreértették, hogy a reformáció nem folytonos újítást jelent az
elveinkben és a világhoz való hozzáállásunkban. Hanem folyamatos visszatérést
jelent az eredeti elveinkhez és a hozzáállásunkhoz. Mert az ember jelen
létállapotában hibás, és végtelenül képtelen önmagától bármi jóra, ezért
folyton folyvást, ismét eltér a helyes iránytól. Hiába leli meg újra és újra.
Mint mikor a rendőr megállít egy részeg autóst és megkéri, hogy sétáljon végig
a kijelölt egyenesen szakaszon. A részeg nem képes erre, akárhogy próbálkozik el-el
tér újra, még ha néha vissza is talál rá.
Mi is részegek vagyunk, akik nem képesek az egyenes szakaszt végigjárni.
A keresztények is folyton folyvást eltérnek jobbra, vagy balra. A szó
világnézeti értelmében. Mert mind a jobb, mind a baloldal emberi filozófiai
tákolmány, amelyekhez keresztények csoportjai hozzácsapódnak, hol egyik, hol
másik irányhoz. Mert azt látják helyesebbnek a kereszténység fényében. Pedig a
kereszténység nem tartozik sem a jobb sem a baloldalhoz. Krisztus mindezektől
független, ezek felett álló, állandó igazság. A reformáció pedig azt jelenti,
hogy ezt az állandó, minden emberi elmélet felett álló igazságot újra és újra
megakarjuk lelni. Mert tudjuk, hogy idővel úgy is letérünk róla. Ezért van
szükség a folyamatos reformációra. Nem az evangélium üzenetét reformálni és
igazítani a világ aktuális korszellemeihez, hanem a saját lelkünket igazítani
vissza a tiszta Szentírás, világos üzenetéhez. Különös, hogy ezt a jövőképet
maga Luther is megjósolta, hasonló hasonlattal élve:
„A világ, mint egy részeg paraszt; ha egyik
oldalról nyeregbe segítik, lefordul a másik oldalon. Nem lehet rajta segíteni,
bárki bárhogyan iparkodjék. Így hát a világ az ördögé is lesz.”
Pedig –
szigorúan elméleti síkon-, meggyőződésem, hogy ha a protestantizmus eredeti
szellemiségében kiteljesedik, akkor a felvilágosodás meg sem történik, úgy,
ahogy megtörtént. Az a felvilágosodás, amely egy mélyen antikrisztusi baloldali
fordulatot hozott a világba, és ez a szellemiség le is tarolta mára azt. Az a
felvilágosodás, melynek végső eredményeként megtapasztalhattuk a kommunista
rémuralmat, az erőszakot, a megtorlást, az elnyomást, a vért és a könnyeket. Az
a felvilágosodás mely ránk szabadította a torz liberalizmust és tett milliókat
lelki ronccsá, fosztotta meg identitásától őket a nemek relativizálásával és
gender-elméletekkel. Pedig ha a protestantizmus
kiteljesedik, akkor benne volt a potenciál, hogy megmutassa, hogy a
katolicizmus konzervatív-ultrajobboldali világrendszerének az ellenszere, nem
egy végletekig progresszív-baloldali világrendszer kell, hogy legyen, hanem
Krisztus. A valódi kereszténység. Amely szerintem a Tolsztoj által
felvázolt keresztény anarchizmushoz áll a legközelebb. De ahogy Luther is
megfogalmazta, bárki, bárhogyan iparkodjék is, a világ az ördögé lesz.
Könnyen
láthatjuk így hát, hogy a reformáció szellemét, mintha mindenki elárulta vagy
félre értette is volna, de ne depresszív beletörődéssel álljunk a helyzethez. A
szabadegyházak között és kis keresztény gyülekezetekben még él Krisztus valódi
szelleme. Ahogyan él el-el csepegtetve minden egyház, minden felekezet tagjai
között is. Jár s kel a világban rengeteg katolikus, evangélikus, kálvinista,
baptista és megannyi irányzathoz tartozó keresztény, akik szívükben hordják
Isten tiszta Igéjét. Mert ezt az Igét nem is a katolikus egyház, vagy
protestáns felekezetek dogmatikájában vagy liturgiájában kell keresnünk, hanem
a szívünk mélyén. Mert nem is lehet az máshol, ott van annak a helye. Hogy
megleljük ott, pedig semmi másra nincs is szükségünk, mint a reformáció első és
legfontosabb tanítására: Sola Scriptula. Egyedül az Írás! Forgassuk minél
serényebben, minél többször, minél figyelmesebben és minél nyitottabb szívvel
és elmével, és akkor megtapasztaljuk azt, amit Jézus Krisztus is üzent nekünk: „Isten
országa, közöttetek van!”.
Horváth
Martin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése