2017. november 1., szerda

Horváth Martin- Szól a Scriptula!

„Nincs már időnk fényes egyházi ünnepekre, amelyekben saját magunkat jelenítjük meg önmagunk előtt, nem akarjuk többé a reformációt így ünnepelni! – Hagyjátok végre a halott Luthert a maga nyugtában, és hallgassátok az Evangéliumot, olvassátok az ő Bibliáját, halljátok itt magát az Isten igéjét!”
Dietrich Bonhoeffer

A fenti idézetből látszik, hogy Bonhoffer pontosan tudta és érezte, a reformáció nem egy történelmi esemény, hanem egy folyamat.  Egy hozzáállás a hitünk megéléséhez, Isten megismeréséhez. Hat, munkál, történik most is, s mindig, ha cselekszünk ennek szellemében.  Bonhoffer ezeket a sorokat a múlt század első felében mondta, és azt kell látnunk, ma sem változott sokat a nagy egyházak hozzáállása.  Sorai ma is aktuálisak. Lássuk is mi ez a reformáció. Úgy értem, ami valóban a reformáció és nem az asszonykórusokkal tarkított, dohos hatású visszaemlékezések által felrajzolt kép. Lassacskán már csak azt nem tudjuk ezekből az egyházi megemlékezésekből, hogy Luther milyen ívbe verte be a szöget a 95 tétellel és hány cseppel verítékezett a birodalmi gyűlés előtt. Mi a valódi reformáció?

A reformáció cselekedet volt,- s kéne lennie ma is,- mikor hívő keresztények jelentős csoportja azt mondta, hogy eddig és ne tovább, mert ez, amit itt nekünk az intézményesített egyház elad Krisztus akarataként az egy nagy baromság. Amikor lecibálták az evangéliumról a rárakódott emberi balgaságokat. Dogmává tett emberi elképzeléseket, filozófiákat, vagy az emberi szokásokat, hagyományokat, amelyeknek Istenhez kinyilatkozásához ugyan semmi köze nem volt, de már-már jobban tartották be, mint, amit Isten szeretett volna, hogy betartsunk. Amikor azt mondták, hogy Istennel egyetlen egy kapcsolatunk van, a Szentírás melyet ránk hagyott és az egyetlen közvetítő az Atyaisten és közöttünk, a hitünk, s ezáltal Jézus Krisztus. Nem holmi papi hierarchia egy politikai-hatalmi intézménnyel együtt. Ez hatalmas dolog volt, de a következményei mennyire lettek sikeresek?

Először is nézzük magát a katolicizmust, melynek ellenében elsőként aposztrofálta magát a reformáció kereszténysége. A katolikus egyház kétségtelen sokat változott az évszázadok során, ám az 1517 előtti elveiből rengeteget megtartott ma is, amely már akkor is a reformáció célkeresztjében állt. Mindazonáltal a változásának sem igazán örülhetünk tiszta szívvel. A katolicizmus középkori világrendszere alapvetően jobboldali (mai értelemben ultrajobboldali) volt. A II. Vatikáni zsinat után azonban a világ változásának engedve, szépen lassan gesztusokat tett a progresszív, baloldali szellemiségnek, míg végül szépen át is csúszott mára abszolút annak oldalára. Tehát a katolikus egyház korábbi önmagához képest rengeteget változott, az evangéliumhoz nem lett közelebb. Olyan ez, mintha egy függvénytáblázaton Krisztus és a Szentírás lenne az origó. A katolicizmus Luther előtt valahol a függvénytábla jobb szélén rostokolt, mára átcsúszott a balszélére. A változás nagy, de az origóhoz, Krisztushoz és evangéliumához képest egyaránt messze van.

Másodsorban itt vannak nekünk a protestáns egyházaink, akik a fenti Bonhoffer idézetben kritizált módon ünnepelnek. Nem szabad nem megemlítenünk, hogy az a világban betörtént változás, amihez a II. Vatikáni zsinat folyamán alkalmazkodott a katolikus egyház is, azt a folyamatot közvetett módon a protestantizmus megjelenésének köszönhetjük. Mert a protestantizmus kezdeti lendülete hamar kifulladt. Az elsőként kiszakadó evangélikus egyház nagyon hamar a német hatalmi politika szárnysegédjévé degradálódott és állt be ugyanúgy egy jobboldali rendszer mögé, csak más felfogásban, mint a katolicizmus. Aztán később a katolicizmusnál is serényebben csúszott át az említett függvénytábla jobboldaláról a balszélre. Olyannyira, hogy a lutheránus egyház a nyugati világban arról híres, milyen dalolva feküdt le a liberális világrendnek. Homoszexuális eskövők, ateista-leszbikus lelkésznők beiktatása és a többi… Aligha ez volt Luther álma a reformációval. Minthogy a lutheri irány hamar kifulladt, hívők jelentős része érezte, hogy ez nem helyén való, és bár Luther jobb már, mint a pápizmus, azért még jócskán van hova közeledni  a tiszta evangélium megéléséhez. Így jött Kálvin, Zwingli. De végül mindegyik mozgalom ebben a reformációs folyamatban megakadt valahol és becsontosodott olyan dogmatikákba és külsőségekbe, bevett emberi szokásokba, amik miatt megindult a reformáció eredetileg a katolikusok ellen. Jöttek az anabaptisták, aztán a neoprotestánsok de valahol persze sosem lett tökéletes a helyzet. Egyrészt a protestánsokat nagyon hamar kihasználták olyan körök, amelyek egyszerűen antikrisztusiak voltak és a protestáns hullámot meglovagolták, mert meglátták benne a keresztény erkölcs vagy a jobboldali világrend meggyengítésének lehetőségét. Elég csak a prekommunista Müznerre gondolni.  Másrészről a nagy reformálásban megjelentek azok az irányzatok is, amelyeknek már a Szentlélekhez nem sok köze volt és végül valami egészen torz tanításokba torkollottak, melyeknek már semmi köze nem volt Jézus evangéliumához. Ilyenek voltak az unitáriusok, később a mormonok, vagy a Jehova Tanúi. De a neoprotestáns/ pünkösdista/karizmatikus mozgalom körében is számos csoportnál lelhetőek föl olyan hitmegélési formák, amelyek igencsak problémásak a Szentírás fényében.

Végezetül kijelenthetjük, hogy a protestáns egyházak a reformáció valódi lelkületét hamar halni hagyták, vagy félreértették. Félreértették, hogy a reformáció nem folytonos újítást jelent az elveinkben és a világhoz való hozzáállásunkban. Hanem folyamatos visszatérést jelent az eredeti elveinkhez és a hozzáállásunkhoz. Mert az ember jelen létállapotában hibás, és végtelenül képtelen önmagától bármi jóra, ezért folyton folyvást, ismét eltér a helyes iránytól. Hiába leli meg újra és újra. Mint mikor a rendőr megállít egy részeg autóst és megkéri, hogy sétáljon végig a kijelölt egyenesen szakaszon. A részeg nem képes erre, akárhogy próbálkozik el-el tér újra, még ha néha vissza is talál rá.  Mi is részegek vagyunk, akik nem képesek az egyenes szakaszt végigjárni. A keresztények is folyton folyvást eltérnek jobbra, vagy balra. A szó világnézeti értelmében. Mert mind a jobb, mind a baloldal emberi filozófiai tákolmány, amelyekhez keresztények csoportjai hozzácsapódnak, hol egyik, hol másik irányhoz. Mert azt látják helyesebbnek a kereszténység fényében. Pedig a kereszténység nem tartozik sem a jobb sem a baloldalhoz. Krisztus mindezektől független, ezek felett álló, állandó igazság. A reformáció pedig azt jelenti, hogy ezt az állandó, minden emberi elmélet felett álló igazságot újra és újra megakarjuk lelni. Mert tudjuk, hogy idővel úgy is letérünk róla. Ezért van szükség a folyamatos reformációra. Nem az evangélium üzenetét reformálni és igazítani a világ aktuális korszellemeihez, hanem a saját lelkünket igazítani vissza a tiszta Szentírás, világos üzenetéhez. Különös, hogy ezt a jövőképet maga Luther is megjósolta, hasonló hasonlattal élve:

„A világ, mint egy részeg paraszt; ha egyik oldalról nyeregbe segítik, lefordul a másik oldalon. Nem lehet rajta segíteni, bárki bárhogyan iparkodjék. Így hát a világ az ördögé is lesz.

Pedig – szigorúan elméleti síkon-, meggyőződésem, hogy ha a protestantizmus eredeti szellemiségében kiteljesedik, akkor a felvilágosodás meg sem történik, úgy, ahogy megtörtént. Az a felvilágosodás, amely egy mélyen antikrisztusi baloldali fordulatot hozott a világba, és ez a szellemiség le is tarolta mára azt. Az a felvilágosodás, melynek végső eredményeként megtapasztalhattuk a kommunista rémuralmat, az erőszakot, a megtorlást, az elnyomást, a vért és a könnyeket. Az a felvilágosodás mely ránk szabadította a torz liberalizmust és tett milliókat lelki ronccsá, fosztotta meg identitásától őket a nemek relativizálásával és gender-elméletekkel. Pedig ha  a protestantizmus kiteljesedik, akkor benne volt a potenciál, hogy megmutassa, hogy a katolicizmus konzervatív-ultrajobboldali világrendszerének az ellenszere, nem egy végletekig progresszív-baloldali világrendszer kell, hogy legyen, hanem Krisztus. A valódi kereszténység. Amely szerintem  a Tolsztoj által felvázolt keresztény anarchizmushoz áll a legközelebb. De ahogy Luther is megfogalmazta, bárki, bárhogyan iparkodjék is, a világ az ördögé lesz.

Könnyen láthatjuk így hát, hogy a reformáció szellemét, mintha mindenki elárulta vagy félre értette is volna, de ne depresszív beletörődéssel álljunk a helyzethez. A szabadegyházak között és kis keresztény gyülekezetekben még él Krisztus valódi szelleme. Ahogyan él el-el csepegtetve minden egyház, minden felekezet tagjai között is. Jár s kel a világban rengeteg katolikus, evangélikus, kálvinista, baptista és megannyi irányzathoz tartozó keresztény, akik szívükben hordják Isten tiszta Igéjét. Mert ezt az Igét nem is a katolikus egyház, vagy protestáns felekezetek dogmatikájában vagy liturgiájában kell keresnünk, hanem a szívünk mélyén. Mert nem is lehet az máshol, ott van annak a helye. Hogy megleljük ott, pedig semmi másra nincs is szükségünk, mint a reformáció első és legfontosabb tanítására: Sola Scriptula. Egyedül az Írás! Forgassuk minél serényebben, minél többször, minél figyelmesebben és minél nyitottabb szívvel és elmével, és akkor megtapasztaljuk azt, amit Jézus Krisztus is üzent nekünk: „Isten országa, közöttetek van!”.

Horváth Martin

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése