2018. március 30., péntek

Nagypéntek és a böjt

Nagypéntek most már munkaszüneti nap. Ismét azzal találkozunk, hogy az állam és a kereszténység összeér. Egészen pontosan előbbi, rátelepedik az utóbbira. Nyilvánvalóan az emberek többségét most sem érdekli miért van munkaszüneti nap, ahogyan egyik nemzeti, vagy szakrális eredetű ünnepnél sem. Naiv lenne azt gondolnunk, hogy ezt a napot Jézus Krisztus áldozatán való elmélkedésen és szellemi elmélyülésben tölti a társadalom nagy része. Ahogyan eddig sem tette, most szabadnapként sem teszi. Ahogyan semelyik más ünnepen sem, szóljon az bármiről. Meg kell mondjam, hogy ez engem keresztényként egyáltalán nem zavar. Ha egyszer nem keresztény, miért is foglalkozna keresztény jelentőségű napokkal? Természetesen szeretném, ha úgy hinne ahogyan én, szeretném, ha az általam igazságnak vélt válaszokat megismerné. Hiszen alapvetően jót akarok. De ezt nem törvényileg megszabott napokkal és szokásokban gyökeredző rítusokkal érhetjük el. Egy szó, mint száz, nem zavar ha valaki nem keresztény és magasról tesz a Nagypéntekre, meg a Húsvétra vagy bármire.

Az sokkal inkább zavar, ha valaki nem keresztény és még is meg-meg tart bizonyos dolgokat. A mai napon nem egyszer találkoztam azzal, hogy "hát ma Nagypéntek van nem lehet húst enni". Legyünk már következetesek könyörgöm! Ha nem hiszek Istenben az év összes napján, - és teszem hozzá még ezen az egy napon sem jött meg a hitem-, akkor mi a búbánatos fenéért akarok betartani egy úgymond keresztény hagyományban gyökeredző szokást, hogy ma nem eszünk húst? Miért? Őszintén nem értem. Mikor én ateista voltam olyan magasról tettem ezekre a szokásokra, hogy azt leírni nem tudom. Mikor nem voltam keresztény, de valamiféle Isten elképzelésem volt már a magam módján, akkor úgy szintén nem izgatott, hogy mikor lehet húst enni meg nem. Nem tudom elképzelni azt a minimális önvizsgálatot mellőző habitust, ami egyszerűen nem jelez, hogy " Hé haver, te ebbe nem hiszel és nem is érted mi értelme van ennek az egésznek, miért tartod be?". Az egészben a slusszpoén, hogy a Biblia még csak el sem várja tőlünk, hogy ne együnk húst Nagypénteken. Persze feltételezi, hogy böjtölünk olykor. Mert a böjtnek megvan a maga teológiai jelentősége és hasznossága. Azonban ezt nem előre legyártott megszabott naptári időpontban köti ki a Szentírás, sőt még csak azt sem köti ki, hogy miben merüljön ki a böjt, hanem teljességgel a lelkiismeretünkre bízza, mikor és mit vonunk meg magunktól. Az már egy emberi kreáció, hogy megszabta az intézményesedett egyház, hogy mikor és mit csináljunk. Én pedig hívő keresztényként nem éltem ezzel most. Nem böjtöltem. Pontosabban nem a megszabott katolikus nagyböjti időszakban. Hanem majd lelkiismeretem szerint diktált időben. Szörnyülködnek körülöttem..." te vagy a keresztény, ez ám a teológus". Mindezért mert húst ettem ma. A Biblia így szól:
"Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz alkalmazkodik." (Kol. 2:8)
Manapság ez már nem csak a hívőket téveszti meg, hanem nem keresztények is számon kérik rajtam ezen emberi hagyományokat. Én pedig mégis úgy érzem mélyen a szívemben, hogy áttudtam élni, áttudtam érezni, el tudtam mélyülni szellemileg annak a jelentőségében, amit Krisztus áldozata jelent számunkra. Ha ettem húst, ha nem, ha munkanap van, ha nincs.
Horváth Martin

2018. március 27., kedd

Horváth Martin- A Szentlélek demokráciája


Közeledve a választások felé egyre többekben merül fel, hogy miképpen is álljanak hozzá, milyen döntést hozzanak és mi alapján. Minek után manapság a „keresztény Európa” és a nemzeti jelző is igencsak a kampány centrumát képzi, nekünk, akik magukat kereszténynek valljuk és nemzeti identitásunkat is fontosnak véljük úgy gondolom pár gondolatot kell e kapcsán szólnunk.

Sokszor tisztáztuk már, hogy a politikában hangoztatott kereszténység és a valód krisztusi kereszténység két külön dolog. Előbbi egy kulturális, szokások és íratlan moralitást magába foglaló társadalmat összetartó szellemi massza. Ez nem igényel semmiféle valódi hitet, egyszerűen hagyományok és erkölcsi szabályok betartását jelenti. Antall József ahogy mondta: „ Európában az ateista is keresztény.” Nos, ez tipikusan erre a kultúr-kereszténységre vonatkozik. Aztán ott van a valódi, élő hit. Krisztus szelleme. Amely nem ismer országhatárokat, jogrendet, kulturális beidegződéseket és szokásokat. Hanem mindent átható igazság. Ezen utóbbi értelemben nem lehet sem keresztény Európa, sem egy ország. Egyes emberek lehetnek, akik szívükben Krisztust hordozzák. Ez a két értelmezés abszolút szemben áll egymással, azonban mégis megtéveszt nagyon sokakat sajnos. Így pedig valóban hívő, keresztény emberek támogatnak egy kirakat-keresztény társadalmat összetartó ideológiát, amely mellőz minden hitet. A jobboldal foglyul ejtette a kereszténységet. Hamis prófétaként Jézus nevében szól, s édesgeti magához az egyházat, valójában pedig rothadó, világi racionalitás vezeti minden egyes tettét. A nemzeti identitásunkat ugyanilyen módon ejtette rabságba a jobboldal, mikor erős államizmusát úgy tünteti fel, mint a nemzet hathatós képviseletét. Azonban a nemzet,- hasonlóan, mint Krisztus,- egy szellem. Egy szellemiség, mely nem zárható bürokratikus intézményrendszerek keretei és jogi hasábok közé. Az állam megtévesztette  a nemzetieket, mert elhiteti, hogy az állam és a nemzet azonos lehet, holott, ahogyan a kultúr-kereszténység is szemben áll a valódi kereszténységgel, úgy áll szemben a nacionalista állam a valódi nemzeti identitással.

Félre értés ne essék, ezt a baloldal ugyanúgy igyekszik felhasználni. Ugyanúgy létezik egy kereszténységnek nevezett kultúrbalos ideológia, amelynek nem sok köze van Krisztus szelleméhez, és ugyanúgy létezik egy nemzet fogalom, amely a valóban bennünk élő identitásunkkal köszönő viszonyban sincs. Azonban történelmi léptékben ez viszonylag friss jelenség a jobboldal több évezredes tévképzetével szemben, s jelenkorunk Magyarországán most a jobboldali mű-keresztény, mű-nemzeti gondolat dívik. Utóbbi, tehát jobboldali szemszögből következetesen véghez vitt logikával arra jutunk azonban, hogy megkérdőjelezhetjük egyáltalán helyes-e a demokrácia? A jobboldal kényszerhelyzetében demokrata csupán, korábban a felvilágosodás után ameddig tudta próbálta korlátozni a demokráciát, amely alapvetően baloldali szellemi vívmány. A nyugati kamujobboldalra ez persze nem vonatkozik, ott teljesen más értelmezése van a jobboldalnak. Azonban a jobboldal alapvetően hierarchikus, tekintélyelvű. Az arisztokrácia, a monarchizmus híve. A középkori jobboldal által foglyul ejtett kereszténység pedig szintén az arisztokratikus, monarchizmus pártján állt. Ehhez idomították a teológiát is és született meg a koncepció, az Isten által felruházott uralkodókról, meg Mária országáról és a többi. Csak a Szentírás inkább így szól:

„Jézus észrevette, hogy körül akarják venni, erőszakkal meg akarják tenni királynak, azért visszament a hegyre, egyedül.” (Jn. 6:15)

Persze Jézus nyilvánvalóan király, ahogy ő maga is mondja. Azonban azt is mondja, hogy ez a királyság nem e világból való. Mi mégis teremteni akarunk egyet? Mégis közvetve megakarjuk valósítani? Felajánljuk a koronát Szűz Máriának de mégis honnan vesszük, hogy egy Palesztina területén egykor élt zsidó asszony a Mennyben elfogadja-e? Egyáltalán a mennyei létállapotban foglalkozik-e ilyen szintű dolgokkal? A jobboldal ezen irányú szakralitása egy külön misét megérne miért nem egyeztethető össze a krisztusi tanokkal. Ezt azonban nem csak a katolikusok űzték, de a nagy protestáns népegyházak sem zárkóztak el a monarchista ideától. C.S. Lewisig kell mennünk, hogy találjunk értelmes, Krisztussal összeegyeztethető alternatív véleményt.

„Hiszek a politikai egyenlőségben. De két ellentétes céllal küzdhetünk a demokráciáért. Vagy mindenkit annyira jónak tartunk, hogy megérdemlik, hogy részt vegyenek a közösség kormányzásában, s olyan bölcsnek is, hogy a közösség rászorul a tanácsukra. Véleményem szerint ez hamis és romantikus elképzelés a demokráciáról. Másrészt viszont gondolhatjuk azt is, hogy a bűnbeesés után minden ember olyan gonosszá lett, hogy egyikükre sem lehet felelőtlen hatalmat rábízni embertársai fölött. Azt gondolom, hogy ez lehet az igaz demokrácia alapja. Isten nem teremtett egyenlősdit a világban. Hiszek a szülő tekintélyében a gyermeke fölött, az iskolázottakéban a tanulatlanok fölött. Ez éppen annyira része az eredeti tervnek, mint az ember tekintélye az állatvilágban. Hiszek abban, hogy ha nem buktunk volna el, akkor Filmernek igaza volna, és a patriarkális monarchia lenne az egyetlen törvényes kormányzati forma. De mivel megismertük a bűnt, meg kellett tapasztalnunk, hogy „minden hatalom megront, a föltétlen hatalom pedig föltétlenül tönkretesz”, ahogyan Lord Acton mondja. Egyetlen orvosságnak az kínálkozott, hogy kivesszük a hatalmat az ember kezéből, és helyébe az egyenlőség jogi elvét ültetjük. Az apák és a férjek tekintélyét jogosan törölték el jogi síkon, nem mintha ez a hatalom önmagában rossz volna (sőt, szerintem isteni elrendelés), hanem mert apák és a férjek rosszak. A teokráciát nem azért törölték el jogosan, mert helytelen volna, hogy a tanult papok vezessék a tanulatlan laikusokat, hanem azért, mert a papok olyan bűnös emberek, mint mi többiek. Még az ember állatvilág fölött gyakorolt hatalmát is korlátozni kellett, mert olyan sokszor visszaélt vele.
Az egyenlőséggel éppen úgy vagyok, mint a ruházkodással. A bűnbeesés következménye mindkettő, és azt gyógyító orvosság. Ha megpróbálnánk az egyenlőségtől visszafelé indulni, hogy újra helyreállítsuk a régi tekintélyeket, éppen olyan bolondságot követnénk el, mintha levetnénk a ruhánkat.” (C. S Lewis: Tagság)

Jelen állapotunkban nem tudjuk reprodukálni az ideális Isteni állapotokat a társadalomban. Jelen állapotunkban a legkisebb rossz felé kell húznunk. Ez rendszer szinten olyan berendezkedést jelent, amely engedi a konkolyt és a búzát együtt nőni az aratásig. Felhozhatnám ismét az anarchizmusomat, azonban az már valamelyest idealisztikus állapot, már feltételez egy szellemi érést. Annyi viszont bizonyos, hogy a keresztényeknek újra kell értelmezni az állam és a politika felé fűzőfő viszonyát, méghozzá minimum egy libertariánus irányban. Most itt van nekünk a demokrácia, ezzel kell kezdenünk valamit. Nem, egyébként nem ez a legkisebb rossz. Nem a mai magyar torz demokrácia, de nem is a nyugati típusú liberálfasiszta demokrácia felfogás. Mégis azzal kell dolgoznunk, ami adott. Tehát, hogy szavaz egy krisztusi ember? Rég nem lenne krisztusi ha erre egy konkrét válasz létezne. Pedig ilyenre vágynak az emberek mind. De nem, ilyen válasz nincs. Egy hívő ember szavazzon a lelkiismerete szerint. De a lelkiismeretét ne keverje össze a propaganda által belé ültetett berögződésekkel! A hívő ember számára a Szentlélek mindig ott van mint legfőbb pártfogó, amely megsúghatja azt adott helyzetben, hogy mi a helyes. Ez miért ne terjedhetne ki egy választásra is? Súghat a Szentlélek két kereszténynek teljesen más voksolási lehetőséget? Persze! Lássuk be, hogy Isten szempontjából egyik párt sem jó. Mindegyik egy velejéig romlott, világi logika szerint működő, sátáni bűzlő romhalmaz. Akkor is ha magát „keresztény-konzervatív” jelzővel látja el, és akkor is ha nem. De képes Isten arra, hogy használjon minket. Akár keresztényként teljesen ellentétes pártokra is szavazhatunk és mindet Isten szelleme súghatja meg. Mert bár nekünk idelent ez érthetetlen, odafentről a kirakós sokszínű apró darabjaiból melyek látszólag ellentétesek, kirajzolódhat valami igazán szép összkép. De minimum olyan, amilyet Isten akar. Így használva minket fel az ő általa érthető és helyes világkép kialakítására. Úgyhogy sokat ne töprengjük kire helyes szavazni, vagy ha mi nemzetiek vagyunk, vagy keresztények vagyunk akkor kire kell szavazni. Ilyen nincs.

Azt pedig ne feledjük, hogy az életünket sokkal mélyebb és valóságosabb tényezők határozzák meg, mint a politika vagy a pártok. A minket összetartó erők olyanok, mint a nemzeti, kulturális identitásunk, hitünk,baráti viszonyunk, családi kapcsolatok, emberi, szeretetteljes kapcsolatok. Mély, sokdimenziós emberi érzések, összekötő és szétválasztó erők ezek. Melyekhez képest a politika eltörpül, és régen rossz, ha az felülírja a többi, valóságos, Isten által rendelt önmeghatározásunkra szolgáló identitást és emberekhez fűződő viszonyunk.
Horváth Martin

2018. március 10., szombat

Sárkány Zsombor- Alternatív kertnapló 2.



Második rész. 2018 Február:

Régóta nem volt példa ilyen sok hóra és ekkora hidegre, február második felében elkezdődött az igazi tél. Bár későn ért ide hatás nem maradt el, az olykor -10 Co -ot elérő fagy remélhetőleg megritkította a kártevő állományt, a takaró rétegnek pedig, 20-30 cm vastag hó, sietett a segítségére a talaj megóvásában.

Miközben a kert aludt, elgondolkodtam hogyan fogom a módszer eredményességét bebizonyítani kicsit objektívebb, kézzelfoghatóbb módon is. A talaj, fizikai esetleg kémiai, biológiai tulajdonságainak megismerése jó meggyőző erővel bír. Különösen égető kérdés, és nyomós érv a módszer mellet az, hogy a talajunk menyi vizet tud megtartani, tekintettel az éghajlatváltozás okozta nyári aszályokra. Így hát az első és legfontosabb dolog a talajnedvesség vizsgálata lesz!

A bevetésre kerülő módszer igen egyszerű:megvizsgáljuk a talaj tömegének mekkora hányadát teszi ki a víz? Vegyünk mondjunk egy kiló talajt a fedőréteg alól, mérjük meg, majd mikor már teljesen száraz ismét csak mérjük meg. A két tömeg különbsége megadja az elpárolgott víz tömegét. Ha összehasonlítható és valóban értékelhető adatot szeretnénk kapni, még vár ránk egy kis matek. Számoljuk tehát ki, hogy a szárítás előtti minta, tömegének hány százaléka a távozott víz tömege, így az úgynevezett tömegszázalékot fogjuk megkapni, aminek képlete sokaknak ismerős lehet:

 W%(Talajnedvesség)=( m1(Távozott víz tömege)/m2(Szárítás előtti minta tömege))*100

Szándékomba áll kontroll gyanánt egy agráripari módszerrel megművelt szántóföldről is mintát venni és hasonló mérést végezni, hogy legyen is mivel összehasonlítani a kapott adatainkat. Valamit puszta kíváncsiságból többször is meg fogom ismételni a vizsgálatot különböző körülmények között. Például nagy aszályok és forróság idején, vagy eső után nem sokkal, ezzel is teljesebb képet kapva arról, hogy viselkedik a talaj.

Nagy jelentőséggel bírhat még az is menyi szerves anyag van a talajban. A talajban élő lebontó szervezetek ugyanis ebből a szerves anyagból állítják elő a növények számára fontos tápanyagokat. Szeretnénk tehát megtudni menyi üzemanyag áll rendelkezésükre?

Hasonlóan az előző módszerhez ismét a tömegkülönbségből fogunk kiindulni, de ezúttal feljebb tekerjük a hőfokot. Ahhoz, hogy a talajból távozzon a szerves anyag, 550 Co-ra lesz szükség. Kiégetés után ismét kiszámolhatjuk a tömegszázalékos összetételt de ezúttal a talaj szerves anyagának tartalmának százalékos arányát fogjuk megkapni. Az ehhez szűkséges felszerelés és lehetőség még függőben van így nem szeretném elkiabálni magamat, de a szándék megvan!

Visszatérve a jelenbe, a hó idén rendkívül sokáig maradni látszik. A márciusba már jócskán belecsúszva még mindig nem lehet kint tevékenykedni. Ezért is a késés a naplóval, gyakorlatilag még február van bármit is hazudik a naptár. Egy képpel búcsúznék amíg a hó elolvad és neki nem lehet fogni a tavaszi munkának:


                           Sárkány Zsombor








2018. március 8., csütörtök

Serfőző Dániel- MGTOW- Férfiak akik a saját maguk útját járják


Nincs is jobb nap a nőnapnál, hogy foglalkozzunk az MGTOW (Men Going Their Own Way – Férfiak, akik a saját útjukon járnak) mozgalommal, hátterével, kialakulásának okával, és úgy összességében azzal, hogy mi is ez az egész. Ez a nap, a feministák legnagyobb konstruált ünnepe, amiről az átlag nő semmit nem tud, azon kívül, hogy párjának ilyenkor KELL virágot vennie számára, mert ha nem teszi, és nem fejezi ki érzelmeit felé ilyen külsőségekben, akkor valójában nem is szereti igazán.

A feminizmus leginkább radikális, és túlzó harmadik generációja az 1970-es évek derekán jelent meg, és kezdte meg társadalomformáló munkáját. Ez a feminizmus az, amit harcosnak szokás nevezni. Ez az a kultur-marxista irányzat az, ami leginkább károsnak mondható. Ez az a feminizmus, ami lépte nyomon „nemi erőszakot” kiállt, ha egy férfi megbántja, vagy bármi mód elutasítja. Ennek továbbfejlődött utóda mára a „genderizmus”, ami eddig főképpen csak nyugaton nyert teret. Ez a feminizmus tűzte ki legradikálisabban a célt zászlajára: le kell rombolni az elnyomó, tradícionális, „férfi uralta” családmodellt, és a nőnek a társadalom minden területén „fel kell szabadulnia”, hasonulni a férfihoz. Ehhez a radikális forradalmisághoz hozzátartozott a férfiak lenézése, utálata, a verseny hamis gondolata a két nem között, mintha a két nemnek egymást kéne tépnie az élet minden területén, valamint az hogy az addigi párválasztási sémát lecserélte, megváltoztatta az egész kapcsolathoz való viszonyt. A cél már nem egy szerepek szerint működő, természetes kapcsolat lett, hanem egy érdek és haszon központú gondolkodás. Mit tud nyújtani nekem ez a férfi, testileg, lelkileg, anyagilag? Biztos, hogy ezt érdemlem? Bejött a „hercegnő szellemiség”. Hol az én nagy ő-m? Hol a hercegem, akit én, csak azért mert nő vagyok, megérdemlek? Ez a szellemiség is már inkább a feminizmus egy mellékhatásának mondható, mint sem a radikális ágának végső céljának. A legradikálisabb ág, ahogy azt látni fogjuk, nagyon hasonlít a most vizsgált MGTOW mozgalomra. Ez a radikális kisebbség le akart mondani a férfiakról, ezzel megszabadulva az uralmuktól, ez kapcsolódott általában egy leszbikus szexuális beállítottsággal is. Ezek azok a nők, akiknek tényleg szívük ügye volt, hogy férfivá váljanak. A fent említett „hercegnő ág” sokkal inkább e feminizmus „nőcis” változata, ahol az adott nő egyszerre akar férfivá és nővé lenni, mindent a maga idejében. Gyakorlatilag ez egy elszabadított, démoni nőiség, határok nélkül. Ez a „szex és new york” feminizmusa, ahol a szabad, iskolázott, független „nőcik” borozgatva galerikba járnak, és élvezik a gond nélküli életet, mindeközben persze azért néha becsúszik egy alkalmi aktus valami sármos pasival.

És itt jön a képbe az MGTOW. Ez egy szervezetlen, független, szellemi irányzat, melynek ilyen formán való kialakulása 2000-2003 környékére tehető, ahol egy férfijogi fórumon fogalmazta meg elképzeléseit két ismeretlen férfi. Azóta rohamosan elterjedt, főképpen az internet segítségével, és azóta rengeteg fehér, nyugati, értelmiségi férfi magáévá tette a lázadás e formáját. Maga a szellemiség egy válasz, az elnőiesedett társadalmi elvárásokra, a nő domináns párkapcsolatokra, amit főképpen olyan férfiak fogalmaznak meg, akik az úgynevezett „béta osztályba” sorolhatóak. A kialakulás oka nem más, mint az a reális tény, hogy a jelen körülmények között ezeknek a férfiaknak semmiféle megbecsülése sincs az elszabadult, beképzelt, határtalan női vágyak előtt. Kialakult az a természetellenes egyensúlytalanság, hogy csak az „alfa osztályú” férfiak képesek maguknak jobb szó híján, pinát szerezni. Ez abból adódik, hogy a modern nő túlértékeli magát, egy gyenge 5-6/10-es kinézetű nő sem adja alább egy 8/10-es pasinál. És mivel a modern nő célja fiatalon általában a szex, ezért természetes hogy ezen magasabb pontszámú férfiak is egyből ugornak az adott alkalomra, így ezek a gyenge 5-6-os nők sem maradnak kielégítetlenül. Rájöttek ezek a béta férfiak, hogy akár mennyire is teljesítik az általánosan elvártakat, hiába kedvesek, hiába hűségesek, hiába önállóak, mindig a bunkó, aljas, de szexi pasikra ragadnak a nők. Ők általában mindig a „barát zónában” ragadnak. Pedig ugyan úgy vágynák azt, amit nem kaphatnak meg, míg alfa társaik igen. Ez a beteljesítetlen nemi vágy a frusztrációjuk fő kialakítója. Úgy érzik feleslegesek, selejt egyedek. Ha valaha is lesz nőjük, az is csak már egy kiégett könnyűvérű lesz, aki kiöregedett a nagy szabadosságból és önállóságból, és így negyven környékén már szeretné megélni a női oldalát is, úgy hogy most már jöhet az eltartottság, a gyerekcsinálás, majd a megjátszott orgazmus. Aztán örüljön a férfi, ha a nőci nem unja meg, és nem lép le a gyerekkel és gyerektartással. Ez nyugaton sokkal időszerűbb, itt Magyarországon, főleg keleten, még a fél-jobbos kádárista családmodell érvényesül, de ahogy nő az életszínvonal, úgy kezd megjelenni itt is ez a jelenség, főleg igaz ez a nagyobb városokra, és nyugat magyar országra. Tehát azok a férfiak, akik nem kérnek ezekből a képmutató, lealacsonyító, megnyomorító kapcsolatokból, fellázadnak, és saját útjukra lépnek.

Az MGTOW azok mozgalma, akik lemondanak erről a modern formáról, vagy teljesen leépítik magukban a nők iránti vágyat, vagy alkalmazkodnak, amennyire lehet, külsőleg beteljesítik az „alfa kategóriát”, majd beszállnak a játékba, de úgy, hogy immár ők mozgatják a nőket, és nem a nők őket, és céljuk tudatosan az alkalmi aktus. Ez a mozgalom a férfi tudatosság fő képviselője, a férfié, aki nem hajlandó feladni saját szerepét, és nem hajlandó uralkodóból, kihasznált és megalázott lenni. Vagy uralkodni akar, vagy megszabadulni ebből a kötöttségből, és önkéntes remeteségbe kezdeni. A legradikálisabb szinten lévők már a társadalomból való totális kivonulást preferálják, ahol a társadalmi kiszolgáltatottságot a létminimumra csökkentik. A nők helyett ezek a férfiak saját magukat akarják szolgálni, testileg és lelkileg függetlennek és tisztának maradni. Ehhez viszont társul általában egy általános megvetés, és gyűlölet a nők iránt, és ez az a pont, ahol ezek a radikális férfiak, és a radikális feministák találkoznak, és igazából ez a probléma forrása, amiért az MGTOW tulajdonképpen csak egy feminizmustól nem különb ellenerő, nem pedig a megoldás. Nem kínál igazi megoldást, vagy kilép a játékból, vagy gyűlölettel telve játékmester lesz, de ettől maga a játék nem lesz tisztább.
Ezt a mozgalmat ugyan az a frusztráció szülte, ami a feminizmust, mikor a nők elnyomottnak érezték magukat. Mindkettő egyet vár egy kapcsolattól: boldogságot és gyönyört. Mindkettő csak magát nézni, nem a társát. Megszűnik a tradícionális gondolat esszenciája: a társ önfeladó szeretete. És ez már régen nem valósult meg. Az MGTOW mozgalom egy olyan rendet akar visszaállítani, ami valóban élvezetük tárgyának tekintették a nőt, a feministák pedig a férfit szeretnék maguk helyett az élvezeti tárgy helyén látni. Nem a férfiuralom, vagy a nőuralom a rossz, az uralkodás maga! Az egész gondolat ott hibádzik, hogy egyáltalán szót kell tegyünk olyanról, hogy egyik vagy másik nem uralma! Ugyanis a nemiség nem uralom kérdése, nem beszélhetünk hierarchiáról a két nem között, így egyenlőségről sem. Nem lehet a két nemet egymáshoz mérni. A nőnek saját nőiségéhez kell idomulnia, a férfinak pedig saját férfiságához, ennél nagyobb skála nem létezik.

Társnak teremtettünk, nem elnyomónak. A teremtés könyve úgy ír erről, hogy az ősbűn szakította meg ezt az eredeti állapotot. Ott hangzik el az Isten szájából, hogy a nő vágyakozni fog a férfi iránt, de a férfi uralkodni fog rajta, de ezt nyugodtan meg is fordíthatjuk. Tehát az eredeti állapot semmiképpen sem ez a hadakozás, ez a hierarchizálás, ez már a bűn eredménye. Mi tehát a megoldás? A társszemlélet elsajátítása, a saját nemi szerepeink, identitásunk, és helyünk minél jobb betöltése. Az uralkodás aljasság, ami gyűlöletet szül, és frusztrációk mozgatják, a nemi vágytól való megszabadulásra pedig nem mindenki képes, és nem is kell, hogy az legyen. A nőgyűlölet vagy nőalázat helyett sokkal inkább a megfelelő nő megtalálására kell helyezzük a hangsúlyt, akit még nem fertőzött meg a feminizmus mocska. Nagyon nehéz feladat ez, és egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel járunk, de ez az egyetlen tiszta út, amin járhatunk. Ezután pedig csak rajtunk múlik, képesek vagyunk e felmutatni, mennyire vagyunk igazán férfiak, és mennyire igazán nők.
Serfőző Dániel

2018. március 1., csütörtök

Horváth Martin- Ego, Isten és a többfajta valóság


Bármilyen vallás keretei között is gondolkodunk, annyi bizonyos, hogy egy abszolút igazság létezik. Természetesen ehhez vallásosnak sem kell lennünk, egyszerűen beláthatjuk, hogy egy tőlünk független, objektív igazság létezik. Elég ha a természeti törvényekre gondolunk, vagy az univerzum rendszerére. Persze létezik a relativizmusnak nagyon elfajzott fajtája, ami szerint semmiben sem lehetünk biztosak, hogy az igaz, vagy valós. Minden lehet akár az én illúzióm, álomszerű tudatállapotom kivetítése. Ebben az esetben abban lehetek csak biztos, hogy az „én” létezik. A saját individuumom, a tudatom létezik, minden más akár illúzió. Persze ebben az esetben is létezik egy abszolút igazság, nevezetesen az, hogy én létezem és minden más, amit érzékelek az illúzió. Persze a kérdés akkor is fent marad, hogy az „én” mióta létezik? Egészen pontosan hol létezik? Minden, ami nem én vagyok, és nem az én illúzióm, hanem ami ezek felett áll az micsoda? Tehát úgy vélem, hogy az abszolút igazság létét nem lehet tagadni logikus módon. Az, hogy van a „van”- tudom, elég bizarrul hangzik,- már önmagában az abszolút igazság ténye. Ha úgy tetszik, a „vanság” egy mindenkire érvényes, univerzális igazság.

Egy igazság létezik, de sok valóság. A valóság már valóban egy relatív fogalom. Az előbbi relativista elméletet, nevezetesen hogy csak az én tudatom létezik, nem lehet semmiféle módon cáfolni. Hiszen minden bemutatott cáfolat, vagy érvelés, látott, vagy halott bizonyíték ennek ellenkezőjére, még mindig lehet az én tudatom illúziója. Valaki számára a Föld lapos, van, aki számára gömbölyű (bocsánat geoid). Ezek a valóságról alkotott eltérő képünkből fakadnak. Egy lapos Föld hívőnek teljesen hiábavaló megmutatni felvételeket az űrből, hiszen a valóságról alkotott képébe teljesen másképp értelmeződik. Számára a valóság része az, hogy teljesen logikus módon levezetett indokkal, bizonyos szervezetek elakarják hitetni velünk, hogy a Föld nem lapos, pedig az, és ennek érdekében felvételeket, fotókat hamisítanak. Egyértelmű tehát, hogy a valóságról alkotott képünk már ezerféle lehet. Mind a lapos Föld elmélet, mind a hivatalos verzió egy logikusan felépített verzió a valóság értelmezésére. Mind a kettő cáfolhatatlan és valójában hit kérdése. Még ha egy lapos Föld hívőt ki is lőnénk az űrbe, akkor is a valóságról alkotott képe lehetségesnek tartja, hogy valójában ki sem lőtték. Ő annyit érzett, hogy egy dobozba zárva sok-sok G-nek van kitéve, aztán elé van vetítve egy ablaknak mondott üvegen a sokszor látott, animált Föld és világűr. Ez az egész pedig nem csak a lapos vs nem lapos Föld elméletre húzható rá, hanem mindenre. Minden egyes egyénnek külön valósága van. Van aki számára a kormánypárt a lehető legjobb munkát végezte, van aki számára a lehető legrosszabbat. A valóságról és arról, hogy abban mi igaz, mi hamis, mi jó és mi rossz senki nem egyezik meg teljesen. Minden egyes ember a világon egy külön valóságban él. Lehetséges, hogy nagyobb kérdésekben a többség megegyezik, mint például, hogy létezik-e a brokkoli. De abban már szubjektív lesz, hogy finom-e a brokkoli. Sőt, 10-es skálán mondjuk mennyire finom a brokkoli. Az még tovább darabolja a képet. Egyáltalán honnan tudjuk, hogy ugyanazt az ízt érzi a másik ember, mint mi? Elvégre erről csak úgy tudnánk megbizonyosodni, ha az a másik ember lennék. Vagy ott vannak a színtévesztők. Neki a valóság teljesen más színből áll mint a többségnek. De kinek van igaza? Van igaza bárkinek? Elvégre a szín különböző hullámhosszú sugarak érzékelése, amit az agyunk úgy érzékel, hogy a mi általunk ismert színként láttatja. Objektíven nézve nincs is olyan, hogy sárga, piros stb. Képzeljük csak el, hogy a szomszédunk születésétől fogva azt a bizonyos hullámhosszú sugarat, amit én zöldnek látok, ő olyannak látja, ami nekem a sárga. Tehát ha én azt mondom, de szép zöld a szomszéd fűje, akkor ő helyeselni fog, hogy igen milyen szép zöld a fűje. Pedig számára az a zöld, az én sárgám. De mindketten zöldnek hívjuk, mert születésünktől fogva belénk nevelték, hogy az a zöld. Viszont lehetséges, hogy teljesen mást látunk mind ahányan vagyunk a világon.

Mielőtt azonban beleőrülnék ezekbe a gondolatokba, tegyük is fel a kérdés, hogy mi köze van ennek Istenhez meg az egóhoz? Szigorú értelemben, ez a fő probléma, a bűnös állapotunk lényege. Egy igazság van, de sok szubjektív valóság. Keresztény értelmezésben az abszolút, egy igazság az Isten. Sok más hitrendszer szerint is. Az elején említett „vanság”, ami a mindenkire érvényes univerzális igazság, az maga Isten. Csak Isten van. Minden, ami van az Isten. Ostobaság az a piszkálódó kérdés, hogy „ ha Isten teremtette a világot, akkor Istent ki teremtette?”. Senki. Istent nem kell teremteni, mert csak ő létezik. Isten a létezés maga. Minden, ami van, az Istenen belül, Isten részeként létezik. Itt jön képbe a bűnbeesés. Az ember a „ jó és a rossz tudás” fájáról evett. Az ember tehát ezután képes megkülönböztetni a jót és a rosszat. Szubjektíven! Innen kezdődik az a hozzáállás, hogy „szerintem ez jó, szerintem ez rossz”. Szerintem lapos a föld, szerintem gömbölyű. Szerintem finom a brokkoli, szerintem nem. Hibás szintén az a gyenge kereszténykritikus gondolat, miszerint a tudás lenne a bűn és a kereszténység ostoba embereket preferálna. A tudás az maga Isten. Hiszen ő minden, ő az abszolút igazság. Ő a lét, az igazság, a tudás. A bűn pontosan ennek a fel nem ismerése. Az a tudás, amely nem Isten, hanem szubjektív, egyéni ítéletek összessége. Mikor nem Istent fogadom el a tökéletességnek és rajta keresztül fogadom el, mi a jó és a rossz, hanem saját magam Isten nélkül eldöntöm, hogy szerintem mi jó és mi rossz. Ez a hozzáállás pedig az ego. Az éntudat központba helyezése. Magamból indulok ki, magamon keresztül szemlélek és értékelek, hozok döntést, véleményt. Ezt egyébként rengeteg más vallás teremtéstörténete is hasonlóan festi le. A bhakti irányú hinduizmus szerint például az ember a lelki világban úgy döntött elfordul Istentől és a nélküle próbál élni. Az emberi létállapot meghatározása tekintetében lényegében ugyanaz az eredmény.

Ez az ego, olyan, mint egy burok, amely elválaszt Istentől. Ezt a burkot pedig a szubjektív valóságérzékelésünkben tudjuk észlelni. Ez a burok (részben) leválaszt Istenről, pedig mi is annak részei vagyunk. Olyan mintha a tengerbe dobnánk egy palack vizet. Hiába víz mind a kettő, és hiába van egyik a másikban, az üveg elválasztja őket. Az ego ledobása egyet jelent azzal, hogy az széttörik az üveg és a palackban lévő víz újra a tenger részéve válhat. Természetesen a hasonlat nem tökéletes, Isten és az ember összeolvadása sokkal komplexebb. Nem a személytelenné válás és a tudatunk, individuumunk megszűnését és feloldódását jelenti Istenben. Bár sok okkult, illetve keleti filozófia ezt hirdeti, de a keresztény értelmezés nem. Tehát azt kell mondanunk, hogy az ego valóban egy olyan tényező, mely illúzióként láttatja a világot. Legalábbis nem pontos, objektív formájában. A mi egyéni ösztöneink, pszichés lenyomataink, reflexióink, érzéseink befolyásolják a világról alkotott képünk. Eltakarják az abszolút igazságot. Hiszen azt csak Istenben, Istenen keresztül tudnánk szemlélni, mert az igazság az Isten. A mi egyéni gondolataink, érzéseink, ösztöneink, berögződéseink- tehát minden, ami az „én”-t jelenti, vagyis az ego- elválaszt ettől, mint a tengerbe dobott vizet a palack. Ezt a hinduizmus filozófiája remekül fogalmazza meg a „májá” jelentésében. Ez legjobb fordításban: illúzió. Egészen pontosan azt jelenti, hogy „nem az”. Egyfajta válasz arra, hogy a világ valódi-e, vagy hamis. „Nem az”. Egyik sem, nem valóságos de nem is valótlan. Pontosan azt irja le, hogy a mi egyéni szemszögünkből szemlélt valóság, nem azonos az abszolút valósággal. De ez nem teljesen egy nem létező illúzió, hanem sokkal inkább a valóban létező valóság hamis képe. Hamissá teszi az a fátyol, ami lebeg előttünk az irigység, sóvárgás, ösztönök, vágyak képében. Egészen pontosan olyan profán módon fogalmaznak a hinduk ez ügyben, hogy a szép nő is valójában húsból, vérből áll és a vizelet és ürülék benne van, de mi boldogan ölelgetjük és kívánjuk. Mert hát a személyes vágyaink, projekcióink eltorzítják az objektív valóságképet. Ezért a múlandó anyagi világ keretei közül ki akar szakítani. Az anyagi világ keretei közül, melyet mind torzan látunk szubjektivizmusunkba. És pontosan erről szól a kereszténység is.

„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van.” (1.Jn 2: 15-16)

„Ti házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátkozás ellenségeskedés az Istennel? Aki tehát a világnak akar barátja lenni, ellensége lesz Istennek.” (Jak.4:4)

Az igazság felismerése egyet jelent az általunk szubjektíven szemlélt világ megtagadásával. A hinduk ott vétettek, hogy felismerték ugyan, hogy a világ torz és hamis, de nem ismerték meg az igazságot, Istent teljességében. Mert számukra a hús, vér, ürülék, vizelet asszony felismerése ugyan a világi projekcióinkból való kibúvást jelentette, azonban a válaszuk inkább az aszkézis volt mert undorodtak ettől a tudattól és taszította őket, amit felismertek objektív valóságként. Már nem láttak az ösztönök és vágyak torz szemüvegén keresztül, de nem volt helyette ott Krisztus szelleme amely megmagyarázta volna és megértette volna velük az objektív valóság tökéletességét. Mert Isten igazsága ha betölt, akkor nem az aszkézis a válasz az objektíven látott asszonyi mivoltra, hanem a szeretet, amely szereti olyan formájában is ahogyan van, valójában. Ez a szellem, az igazság teljes szelleme már hiányzott a hindu filozófiában és mindinkább hiányzik a buddhistában. Ott csak a világ, a jelenleg ismert lét tagadása létezik. A keleti filozófiák és más okkultista tanok felismerték, hogy az ego akadály és torzítja a valóságról alkotott képünk, és azt is felismerték, hogy ez a tudatlanságból fakad. Azt már azonban nem ismerték fel, hogy mi a valódi tudás. A tudás az Isten. Minden, ami nem Krisztus az „nem-tudás”. A tudás pedig Krisztus. Enélkül hiába tagadjuk a világot és az azt szemünkben eltorzító szubjektív tényezőink, nincs helyette más, amely betöltené az űrt. Még mindig a „nem-tudás” állapotában vagyunk, csak már rájöttünk erre, de a tudás állapota akkor jön el, ha Krisztus szelleme is eljön belénk.  Az ego teljes feloldását és ezzel együtt az Istennel való eggyé válás élményét ez jelenti.

Ábrahám mikor kész volt feláldozni Izsákot Istennek, egy brutálisnak tűnő történet. De a lényege pontosan ugyanez, hogy Ábrahám feladta az egóját. Minden egyéni, szubjektív értékítéletét és alávetette magát Istennek. Eggyé vált személyes szelleme, Isten szellemével. És amint Isten szellemével egyé vált és megismerte azt, megtudhatta, hogy senkit nem kell feláldozni. Mert Ábrahám a nem-tudás állapotából kilépett és megkaphatta a tudást, ami Isten szelleme. Mely jobb szó hiányában számunkra: a szeretet. Az agapé. A legmagasabb rendű, önzetlen szeretet. Az ego levetkőzése ezt jelenti, a személyes berögződések, vágyak, gondolatok, intuíciók elvetését és Isten szellemének befogadását. Így válik érthetővé mikor Jézus azt mondja:

„Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.”( Mt. 10:39)

Ezzel az ego feladással szűnik meg minden gát Isten és ember között és válhat újra tökéletes egységé. A több valóság az egy igazság részévé. Ahogyan azt Pál apostol is mondja:

„…többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal. 2:20)
Horváth Martin